A Sharman Group egyik kutatási programjának célja a HIV mutálódott fajtáinak lehetséges izolálása volt. Mivel vitatták, hogy a vírusok engedelmeskednek a természetes kiválasztódás törvényeinek, több Sharman biológus azt állította, hogy a HIV vírus — az akkor létező genetikai formátumában — száz százalékosan halálos. A Sharman-team állítása szerint ha egy ilyen vírus megfelelő mennyiségben elszaporodik, akkor mindenképpen kiváltja a neki otthont adó organizmus pusztulását. (Más Sharman kutatók vitatkoztak ezzel, és a hosszú inkubációs periódusra hivatkozva lehetségesnek tartották a gazda-szervezet életben maradását.) A BBC írói gondosan rávilágítottak, hogy a HIV nem patogenikus fajtáinak lokalizálását lehetségesnek tartó elmélet már majdnem egy évtizeddel korábban megszületett, de mivel akkor az emberkísérletek „etikai” okok miatt nem voltak lehetőek, a kutatásokat beszüntették. A Sharman kutatók elméletének alapját éppen ez a korábbi elképzelés alkotta: a vírusok életben akarnak maradni, de képtelenek rá, ha megölik a gazda-organizmusukat. A Sharman csoport, melynek Dr. Kutnik is tagja volt, elhatározta, hogy HIV-pozitív betegeikbe beinjektálják az azon személyektől levett vért, akikről a vizsgálataik azt derítették ki, hogy a nem patogenikus vírustörzzsel fertőződtek meg. Lehetségesnek tartották, hogy a nem patogenikus törzs legyőzi a halálos törzs tagjait. Kim Kutnik és hét társa azt a feladatot kapta, hogy keressenek olyan HIV-pozitív személyeket, akik egy nem patogenikus vírusfajnak adnak otthont a testükben. Kim Kutnik úgy döntött, hogy a kutatását az állami börtönök lakóinál fogja kezdeni, közöttük is az olyanoknál, akik (a.) feltűnően jó egészségnek örvendenek és (b.) legalább egy évtizede kiderült róluk, hogy HIV-pozitívak. A doktornő az első vizsgálat során hatvanhat ilyen személyt talált — J.D. Shapely is közöttük volt.
Yamazaki végignézte, ahogy Kutnik — egy fiatal brit színésznő játszotta — Rióban, egy patioban felidézi, hogyan találkozott először Shapelyvel.
— Megdöbbentett a tény, hogy a T-sejtjeinek száma több mint 1.200 volt, és ahogy kérdőívben adott válaszai alapján kiderült, hogy számára a „biztonságos szex”, vagyis amit mi annak tartottunk, nos, nem volt igazán fontos. Nagyon nyílt, nagyon megnyerő, és nagyon ártatlan személy volt. Amikor a börtön látogatói szobájában az orális szexről faggattam, egészen elpirult. Azután felnevetett, és azt mondta… Nos, a következőket mondta: „minden faszt úgy szoptam, mintha az lenne az utolsó…” — A színésznő Kutnikon is látszott, hogy közel áll az elpiruláshoz. — Persze — mondta —, akkoriban még nem igazán ismertük a kór pontos terjedési vektorait, mert, most már groteszknek tűnhet, nem folytak igazán mélyreható, a transzmisszió precíz módjainak felderítését célzó kutatások…
Yamazaki kikapcsolta a készüléket. Tudta, ezután már csak azok a részek következnek, amikor Dr. Kutnik elintézi, hogy Shapelyt, az önkéntes AIDS kutatót a Szövetségi törvények értelmében kieresztik a börtönből. A fundamentalista keresztények hátráltatják a Sharman Group tervezetének végrehajtását, mert szerintük bűnös dolog „HIV-mocskos” vért fecskendezni a halálosan beteg AIDSesek szervezetébe. Ahogy a tervezet végrehajtása kudarcot vall, Kutnik nyilvánosságra hoz bizonyos adatokat, melyek szerint a Shapelyvel folytatott óvintézkedések nélküli szex több betegüknél a szimptómák javulását eredményezte. Aztán Kutnik belefárad a csatározásokba, a megszégyenült Shapelyvel együtt Brazíliába utazik, és kutatás számára extrémen pragmatikus körülményeket biztosító időszakban, a közelgő polgárháború árnyékában tovább dolgozik.
Szomorú történet volt.
Olyan szomorú, hogy Yamazaki inkább nem is nézte végig, inkább Bulldózeres asztalára könyökölve ücsörgött a gyertyafényben, és hallgatta a középső pillér dalát.
25. Evező nélkül
Egyfolytában azt ismételgette, hogy ő Tennessee-ből származik, és nincs szüksége erre a szarra. A lány egyfolytában arra gondolt, hogy úgy vezet, hogy abba bele fognak halni, meg arra, hogy a zsaruk úgyis utánuk mennek majd. A zsaruk, vagy az a pasas, aki lelőtte Sammyt. A lány még mindig nem értette, hogy mi történt, és még abban sem volt biztos, hogy tényleg Nigel volt-e az, aki szétverte a feszes arcút.
A férfi a Bryant jobb oldalán maradt, ezért a Chevette szólt neki, hogy a Folsomnál forduljon balra, mert ha a seggfejek jönnek, akkor ő inkább már a Haighten lenne. Azt mondta, ez a legjobb hely, ahol el lehet tűnni, és hogy neki az a szándéka, hogy ezt az első adandó alkalommal meg is teszi. A Ford különben ugyanolyan volt, mint Mr. Matthews, a Beaverton-i intézet vezetőjének a kocsija. Chevette tudta, hogy még baja lehet belőle, hogy megpróbálta ledöfni azt a pasast a csavar húzóval. Életében most először tett ilyesmit. Még szerencse, hogy csak annak a beállított frizurás fekete fickónak a komputerét tette tönkre. Aztán ott volt az a karkötő a bal csuklóján. Három láncszem kapcsolódott hozzá, meg a bilincs másik, nyitott karikája, ami…
A férfi átnyúlt, és elkapta a nyitott bilincskarikát. Csinált vele valamit, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét az útról. Aztán eleresztette. A bilincs zárva volt.
— Ezt meg miért csinálta?
— Hogy nehogy beleakadjon valamibe. Mondjuk az ajtókilincsbe, vagy egy oszlopba…
— Vegye le.
— Nincs kulcsom.
Chevette a férfi felé nyújtotta a bilincset.
— Vegye le.
— Húzd rá a dzsekid ujját. Ez egy Beretta bilincs. Piszok jó. — Olyan volt a hangja, mintha örülne neki, hogy talált egy beszédtémát. Ettől mintha egyenletesebben vezetett volna. Barna szemek. Nem öreg; huszonvalahány lehet. Olcsó ruhák, mind ázott. Világosbarna haj, rövid, de nem túlságosan. Chevette látta, hogy a férfi állkapcsán mozog egy izom. Mintha gumit rágott volna, pedig nem.
— Hova megyünk? — kérdezte.
— Baszódjak meg, ha tudom — mondta a férfi, és egy kicsit felpörgette a motort. — Te mondtad, hogy balra forduljunk, nem?
— Ki vagy te?
A férfi ránézett.
— Rydell. Berry Rydell.
— Barry?
— Berry. E-vel. Hé, ez egy kibaszott nagy utca, lámpák, meg minden…
— Jobbra.
— És hol fogok…
— Jobbra!
— Oké — mondta Rydell, és jobbra fordult. — Minek kövünk erre?
— A Haight-ra megyünk. A zsaruk nem szeretnek odajárni.
— Ott hagyjuk a kocsit?
— Két percre hátat fordítunk neki, és már nincs is a helyén.
— Van errefelé egy hitelkártyaautomata?
— Aha.
— Éppen itt van egy… — Rydell felhajtott a járdára. A hátsó ablak keretéből apró üvegszilánkok hullottak ki. Chevette eddig észre sem vette, hogy betört.
Rydell a farzsebéből elővett egy kopottas tárcát, és kihúzott belőle három kártyát.
— Megpróbálok valami készpénzhez jutni — mondta. A lányra nézett. — Ha ki akarsz ugrani a kocsiból, és el akarsz futni… — Megvonta a vállát. — Akkor csak csináld. — Benyúlt a dzsekije zsebébe, és elővette a szemüveget, meg Codes telefonját, amit Chevette akkor kapott fel, amikor az Értetlenekben kialudt a világítás. A lány Lowelltől tudta, hogy a bajbajutott embereknek szükségük van egy telefonra. Sokszor jobban kell nekik, mint bármi más.