Rydell a lány ölébe dobta a seggfej szemüvegét, meg a telefont.
— A tiéd.
Azután kiszállt, az automatához lépett, és elkezdte belenyomkodni a kártyákat. Chevette a kocsiban ülve figyelte, ahogy a pénzkiadógép félénken, óvatosan, ahogy mindig, kiemelkedik a páncéljából, és kidugja a kameráit is, hogy rögzítse a tranzakciót. A férfi dobolni kezdett rajta az ujjaival, és úgy tartotta a száját, mintha fütyülne, de nem adott ki egyetlen hangot sem — Chevette a tokra és a telefonra nézett, és azon tűnődött, hogy miért nem ugrik ki a kocsiból, és miért nem fut el.
A férfi végül visszalépett a kocsihoz. Amikor megszámolta, a farmerja első zsebébe dugta a köteg pénzt, majd beszállt. A nyitott ablakon át a páncélos rákként visszahúzódó pénzkiadó felé pöckölte az egyik kártyát.
— Az után, amit Freddie laptopjával műveltél, fogalmam sincs, hogy tudták ilyen gyorsan törölni ezt az izét. — Kidobta a második, majd a harmadik kártyát is. Mind a három az automata ledöndülő védőfala előtt hevert; a gép halogénlámpáinak fényében megmozdultak a rájuk ragasztott kis hologramok.
— Valaki el fogja szedni — mondta a lány.
— Remélem is — felelte Rydell. — Remélem valaki tényleg megtalálja őket, és elutazik a pénzből a Marsra.
Azután Rydell valahogy hátrapörgette a kocsi négy kerekét. A Ford szinte a levegőbe emelkedett, és hátraugrott, vissza az úttestre. A körülöttük száguldó kocsik fékeztek és dudáltak, a sofőrök szája pedig fekete O betűvé változott. Chevette küldönc énjének tetszett a dolog. Eszébe jutott, hányszor kitoltak vele az autósok.
— A francba — mondta Rydell, és addig farolt, míg irányba nem tudott fordulni. Elindultak.
A bilincs dörzsölte a csuklóján a heget, a piros féreg helyét.
— Zsaru vagy?
— Nem.
— Biztonsági ember? Olyasmi, mint a szálloda őrei?
— Mh-hm.
— Hát — kérdezte a lány —, akkor meg mi vagy? Melyik oldalon állsz?
Az utcai fényei átkúsztak a férfi arcán. Olyan volt, mintha gondolkodna valamin.
— Most éppen egy szarpatakban csónakázom. És nincs evezőm.
26. Színesbőrűek
Amikor a Haight Streetre nyíló sikátorban kiszállt a Patriot-ból, az első dolog, amit Rydell megpillantott, egy félkarú, féllábú, gördeszkás ember volt. A pasas a deszkáján hasalt, és olyan furcsa, rángatózó mozgással hajtotta előre magát, hogy Rydellnek egy hátbaszúrt béka jutott az eszébe róla. A jobb karja volt meg, és a bal lába, így aztán volt benne valami szimmetria, de a lábfeje hiányzott. Az arca, mintha valami furcsa ozmózisa lett volna, piszkos-beton színű volt. Rydell képtelen volt megállapítani, milyen emberfajhoz tartozhat. A haját, ha volt neki egyáltalán, egy fekete kötött sapka fedte, a testét pedig egy egyrészes ruhaszerűség, ami úgy nézett ki, mintha teherautó belsőgumik darabkáiból állították volna össze. Ahogy a vihar után maradt pocsolyákban a sikátor szája felé evickélve elhaladt Rydell mellett, felnézett.
— Meg akarsz szólítani? — mondta. Rydell legalábbis ezt értette. — Meg akarsz szólítani? Meg akarsz szólítani, mi? Jobb, ha befogod a szétbaszott szádat…
Rydell mozdulatlanul állt, a Samsonite-ot szorongatta, és a fickó után nézett.
Aztán valami megcsörrent mellette. Chevette Washington bőrdzsekijének fémbigyói.
— Gyere — mondta a lány. — Nem akarok errefelé lógni.
— Láttad? — kérdezte Rydell, és a bőröndjével a gördeszkás után mutatott.
— Ha sokáig itt maradsz, ennél még rosszabbakat is fogsz látni — mondta a lány.
Rydell a Patriot-ra nézett. Már bezárta, és a kulcsot a sofőrülés alá dugta, mert nem akarta, hogy túl könnyű prédának tűnjön, de elfeledkezett a betört hátsó ablakról. Eddig még egyszer sem fordult elő vele, hogy azt akarta volna, hogy lopjanak el egy autót.
— Biztos, hogy valaki el fogja vinni? — kérdezte a lánytól.
— Ha nem tűnünk el innen, a kocsival együtt minket is elvisznek. — A lány elindult. Rydell követte. A téglafalak tele voltak firkálva, de olyan magasan is, ameddig ember nem érhetett fel. A szövegeket egy Rydell számára ismeretlen nyelven írták; a betűk arra a jelekre emlékeztették, amiket a képregényekben a káromkodások helyére szoktak rajzolni.
Alig, hogy befordultak a sarkon, és ráléptek a járdára, Rydell meghallotta, hogy valaki beindította a Patriot motorját. Libabőrös lett, és úgy érezte magát, mintha egy kísértettörténetet nézne — senki sem volt a sikátorban, és a gördeszkás pasas is eltűnt.
— A földet nézd — mondta Chevette Washington. — Ne nézz fel, ha valaki elmegy mellettünk, különben megölnek minket…
Rydell a bakancsa hegyére meredt.
— Sokszor lógsz az ilyen autó tolvaj okkal?
— Sétálj. Ne beszélj. Ne nézz semmire.
Rydell hallotta, hogy a Patriot kifordul a sikátorból, melléjük gurul, és követi őket. A bakancsa minden lépésnél cuppogott egyet. Rydell arra gondolt, milyen vacak lehet, ha az ember a halála előtt ilyen kényelmetlen helyzetben van. A bakancsa átázott, a zoknija is csurom víz volt, és talán már nem is lesz alkalma rá, hogy szárazat húzzon…
Rydell hallotta, hogy a Patriot elhúz. A sofőr hallhatóan kínlódott a számára ismeretlen amerikai váltóval. Rydell feljebb emelte a fejét.
— Ne — mondta a lány.
— Ezek a barátaid, vagy mi?
— Lowell sikátori kalózoknak hívja őket.
— Ki az a Lowell?
— Az Értetlenekben már láttad.
— A bárban?
— Az nem bár. Csak egy hely.
— Alkoholt árulnak benne — mondta Rydell.
— Egy hely. Olyan, ahol az ember lógni szokott.
— Melyik „ember”? Ez a Lowell, ő is ott szokott lógni?
— Igen.
— Te is?
— Nem — mondta a lány dühösen.
— Ez a Lowell a barátod? A szeretőd?
— Azt mondtad, nem vagy zsaru. Mégis úgy beszélsz.
— Nem vagyok az — mondta a férfi. — Megkérdezheted őket.
— Lowell csak egy pasas, akit valamikor ismertem — mondta a lány.
— Remek.
A lány a Samsonite-ra nézett.
— Ebben valami pisztoly, vagy ilyesmi van?
— Csak száraz zoknik. Alsónadrágok. A lány felnézett rá.
— Nem értelek.
— Nem is kell — mondta a férfi. — Most csak sétálgatunk, vagy esetleg tudsz valami helyet, ahova mehetünk? Mondjuk el innen.
— Szeretnénk megnézni egy pár képet — mondta a lány a dagadt pasasnak.
A férfi egy csomó lakatformájú bigyót döfetett keresztül a mellbimbóin. A díszek súlya mintha egy kicsit előrehúzta volna. Rydell egyszerűen nem bírt rájuk nézni. A fickónak bő, fehér nadrágja volt — az ülepvarrása kábé a térde magasságában —, meg egy arannyal hímzett kis kék mellénye. Nagydarab volt, kövér, és tele tetoválással.
Rydell nagybátyjának — annak, amelyik a hadsereggel átment Afrikába, és nem jött vissza — egy csomó tetoválása volt. A legjobb a keresztben, a hátán volt: egy nagy sárkány, szarvakkal, meg egy ostoba vigyorral a pofáján. Koreában szerezte, nyolcszínű volt, és egy komputer rajzolta rá. Elmesélte Rydellnek, hogy a komputer hogyan térképezte fel a hátát, és hogyan mutatta meg neki, hogy pontosan hogy fog kinézni a kép, ha majd elkészül. Azután le kellett feküdnie egy asztalra, a robot meg rárakta a tetoválást. Rydell úgy képzelte el a robotot, mint egy hajlékony, tűben végződő krómkarokkal felszerelt porszívót, de a nagybátyja azt mondta, az egész olyan volt, mintha egy mátrixprinteren húzták volna át. Méghozzá nyolcszor, mert nyolcszínű volt a kép. Marha jó sárkányrajz volt, és sokkal élesebb, mint a nagybácsi karján a többi tetoválás, az amerikai sasok, meg a Harley-embléma. Amikor a nagybátyja a hátsó udvaron az ő súlyzóit emelgette, Rydell úgy látta, mintha a sárkány hullámzana.