Amikor befejezte, a lány egy darabig szótlanul bámult rá.
— Ennyi? — kérdezte végül. — így kerültél ide, és ezt csináltad?
— Igen — mondta Rydell. — Ennyi.
— Jézus — mondta a lány, és megcsóválta a fejét. Egy darabig nézték a test-tetoválásokat. Az egyik pasas olyan áramkör-mintákat rajzoltatott magára; úgy nézett ki, mintha egy régimódi nyáklapot fénymásoltak volna a testére.
— Olyanok a szemeid — mondta a lány egy ásítás közben —, mint két hóba pisilt lyuk.
Kopogtattak. Az ajtó résnyire kinyílt, és valaki — nem a csilingelős járású kövér — beszólt nekik:
— Sikerült kiválasztanotok valami mintát? Henry már hazament…
— Hát, elég nehéz eldönteni — mondta Chevette Washington. — Annyi van belőlük, és mi a legjobbat akarjuk.
— Remek — mondta az unott hang. — Akkor csak nézelődjetek. — Az ajtó becsukódott.
— Mutasd azt a szemüveget — mondta Rydell.
A lány átnyúlt a díványon, felemelte a dzsekijét, és kivette a zsebéből a szemüvegtokot, meg a telefont. Átadta Rydellnek a szemüveget. A tok valami sötét anyagból készült, vékony volt, mint a tojáshéj, és kemény akár az acél. Rydell kinyitotta. A szemüveg pontosan olyan volt, mint Warbabyé. Vastag fekete keret, fekete lencsék. Sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszott.
Chevette Washington felhajtotta a telefon billentyűzetének fedelét.
— Hé — mondta Rydell, és megfogta a lány karját —, már biztos megvan nekik a számod. Ha most tárcsázol, vagy hívást fogadsz, tíz perc múlva itt lesznek.
— Ezt a számot nem fogják megszerezni — mondta a lány. — Ez Codes egyik telefonja. Akkor vettem el az asztalról, amikor sötét lett.
— Mintha azt mondtad volna, hogy nem szoktál lopni.
— Hát — mondta a lány —, Codesé volt, akkor pedig már úgyis lopott holmi. Codes a városban szokta eladni az ilyeneket, aztán Lowell lopat másikat, és megváltoztatja a számokat. — Megnyomott egy pár billentyűt, és a füléhez emelte a kis telefont. — Süket — mondta, és megvonta a vállát.
— Mutasd — mondta Rydell. Az ölébe tette a szemüveget, és elvette a lánytól a telefont. — Lehet, hogy átázott, vagy kilazult benne az elem. Különben a jó öreg Codes mit szokott kapni ezekért? — Végighúzta a hüvelykujja körmét a telefon hátulján; egy olyan helyet keresett, ahol fel tudja feszíteni a burkolatot.
— Hát — mondta a lány —, anyagot.
Rydell lepattintotta a doboz hátulját. Az elem mellett egy szorosan összetekert, kicsi nylonzacskó volt. Ez szakította meg az áramkört. Rydell kivette, és szétnyitotta.
— Anyagot? — Aha.
— Ilyen anyagot? — Aha.
Rydell ránézett.
— Ez 4-Thiobuscaline. Tiltott anyag.
A lány a zacskóban levő szürkés porra, majd a férfira nézett.
— De te már nem vagy zsaru.
— De te nem szedsz ilyet, igaz?
— Nem. Vagyis, egyszer vagy kétszer kipróbáltam. Néha Lowell is bevett egy kicsit.
— Ha velem vagy, akkor ne csináld. Én már láttam, hogy mire képes ez a szer. Normális, rendes emberekből egy pár adag eszelős bolondot csinál. — Megpöckölte a zacskót. — Egy ekkora adag fél tucat embert be tudna pörgetni. El sem hiszed, mennyire. — A lány kezébe nyomta a zacskót, felemelte a telefont, és visszanyomta az elemet a helyére.
— Elhiszem — mondta a lány. — Láttam, hogy mit csinált Lowell-el.
— Van vonal — mondta Rydell. — Kit akarsz felhívni?
A lány elgondolkodott, majd elvette a telefont, és összecsukta.
— Azt hiszem, senki sincs, akit felhívhatnék.
— Az öregnek van telefonja?
— Nincs — mondta a lány. Megroggyantak a vállai. — Félek, hogy őt is megölték. Miattam…
Rydellnek hirtelen fogalma sem volt, hogy erre mit mondhatna. Már ahhoz is túl fáradt volt, hogy megnyomja a távirányítót. A monitoron egy férfikar látszott. A Konföderáció zászlaja lengett rajta. Mint otthon… A lányra nézett. Korántsem látszott olyan fáradtnak, amilyen ő volt. Ez az előnye a fiatalságnak, gondolta. Bízott benne, hogy a lány nem attól ilyen, mert beszedett valamit, jeget vagy táncost, vagy valami mást. Vagy lehet, hogy még mindig sokkhatás alatt áll? Azt mondta, hogy azt a Sammyt megölték, és még két másik ember miatt is aggódott. Biztos azt a srácot is ismerte, amelyik belebiciklizett Svobodovba, de még nem tudta, hogy azt is lelőtték. Furcsa, hogy verekedés közben az ember mennyi mindent nem vesz észre. Rydell nem látta értelmét, hogy elmondja a lánynak, mi történt. Úgy döntött, egyelőre hallgat.
— Megpróbálom felhívni Fontaine-t — mondta a lány, és újra kinyitotta a telefont.
— Kit?
— Ő szokta megszerelni Bulldózeresnél az áramot, meg ilyesmit. — A lány benyomott egy pár billentyűt, és a füléhez emelte a telefont.
Rydell szemei becsukódtak, és a feje a dívány támlájához koppant. Olyan keményen, hogy majdnem felébredt.
27. Vihar után
— Húgyszag van! — Bulldózeres vádló hangja felriasztotta Yamazakit az álmából, amiben éppen J.D. Shapely mellett állt egy nagy, sötét síkságon, egy fekete és végtelen fal előtt, ami a halottak nevével volt teleírva.
Yamazaki felemelte a fejét az asztalról. A szoba sötét volt. A templomablakon át fény szűrődött be.
— Mit keresel itt, Iszkiri?
Yamazakinak fájt a feneke és a dereka.
— A vihar — mondta félálomban.
— Milyen vihar? Hol a lány?
— Elment — mondta. — Nem emlékszik? Loveless…
— Miről beszélsz? — Bulldózeres kínlódva felkönyökölt, és lerúgta magáról a takarókat meg a hálózsákot. Szürkés arca undorral megrándult. — Meg kell fürdenem. Száraz ruhákra van szükségem.
— Loveless. Egy bárban talált rám. Kényszerített, hogy elhozzam ide. Azt hiszem, már korábban is követett. Akkor, amikor elmentem magától…
— Hát persze. Fogd be a pofád, Iszkiri, oké?
Yamazaki becsukta a száját.
— Most egy csomó vízre van szükségünk. Forróra. Először a kávéhoz, aztán ahhoz, hogy lemosdjak. Tudod hogy kell beindítani egy Coleman kályhát?
— Egy micsodát?
— Azt a zöld izét ott, aminek az a piros borítás van az elején. Menj és szedd le azt a borítást, majd megmondom, hogy pumpáld fel.
Yamazaki felállt, összehúzta a szemét a hátába hasító fájdalomtól, és ahhoz a zöldre festett fémdobozhoz botorkált, amire Bulldózeres mutatott.
— Már megint elment baszni azzal a töketlen taknyos haverjával. Hiába minden, Iszkiri…
A Bulldózeres házának tetején állt, a nadrágja szára lebegett az előző éjjeli viharra egyáltalán nem emlékeztető szellőben, és miközben a furcsa vasfényben fürdő várost nézte, az álma foszlányai köröztek a fejében… Shapely beszélt hozzá; a hangja olyan volt, akár a fiatal Elvis Presley-é. Azt mondta, megbocsátott a gyilkosainak.
Yamazaki a TransAmerica meredező tövisére bámult, aminek a sebeit a Little Grandé után egy abronccsal takarták be, és mintha újra hallotta volna a hangot, amit álmodott. Egyszerűen nem tudtak mást csinálni, Iszkiri.
Bulldózeres odalent átkozódott, és közben lecsutakolta magát abban a vízben, amit Yamazaki a Coleman kályhán melegített neki.
Yamazaki az osakai disszertáció-tanácsadójára gondolt.
— Nem érdekel — mondta angolul San Franciscónak. Az egész város egy Thomasson volt. Talán egész Amerika egy nagy Thomasson volt.