— Nem hídlakókra gondolsz, igaz? — kérdezte Fontaine. A lány azt felelte, hogy nem, de többet nem árult el.
Aztán pár másodperces csend következett — Chevette a háttérből hallotta Fontaine srácainak éneklését. Valami afrikai dalt énekeltek, ami tele volt olyan furcsa torokhangú kattogással.
— Oké — mondta végül Fontaine. — Elintézem neked.
Chevette megköszönte, és gyorsan bontotta a vonalat.
Fontaine rengeteg szívességet tett már Bulldózeresnek. Chevette-nek sohasem beszélt róla, de úgy tűnt, egész életében ismerte az öreget, vagy legalábbis azóta, amióta a hídon lakott. Sok ilyen ember volt, és Chevette tudta, Fontaine el tudja intézni, hogy egy páran mindig figyeljék a torony meg a lift környékét, hogy lessék az idegeneket. A hídon az emberek mindig segítettek egymásnak az ilyen dolgokban, ráadásul Fontaine-nek rengeteg lekötelezettje volt, mert ő volt az egyik legjobb villanyszerelő.
Elhaladtak egy bagel-büfé előtt. A bejárat előtt egy kacatokból összehegesztett vasketrec állt, benne pedig asztalok, amik mellé le lehetett ülni egy kávéval meg egy pár bagellel. A reggeli sütés illata Chevette-nek eszébe juttatta, hogy éhes. Már éppen azon gondolkodott, hogy bemegy, berakat egy tucatnyi süteményt egy zacskóba, meg talán egy kis krémsajtot is, amikor Rydell hirtelen a vállára tette a kezét.
A lány oldalra fordította a fejét, és meglátta a nagy, fehér, fényes lakóbuszt, ami éppen akkor fordult rá a Haight-ra, és éppen arrafelé haladt, amerre ők mentek. Chevette Oregonban sokszor látott öreg, gazdag embereket, akik pont ilyen LB-ket vezettek. Sokszor egész konvojokat alkotva haladtak, utánfutókon csónakokat, meg kis dzsipeket vontattak, a hátuljukon pedig úgy lógtak a motorbiciklik, mint egy hajón a mentőcsónakok. Éjszakánként azokban a speciális táborokban álltak meg, és behúzódtak a szögesdrótkerítések, az őrkutyák, meg a TILOS AZ ÁTJÁRÁS táblák mögé.
Rydell úgy bámult az LB-re, mintha nem hinne a szemének. A kocsi közvetlenül melléjük húzódott. Az ablak lecsúszott, és a sofőrülésből kihajolt egy idős hölgy.
— Fiatalember! Bocsásson meg… Danica Elliott vagyok. Azt hiszem, tegnap, a burbanki repülőgépen már találkoztunk.
Danica Elliott volt az a nyugdíjas hölgy Altadenából, DélCal-ból, aki — ahogy a repülőgépen már előadta Rydellnek — azért repült fel San Franciscóba, hogy a férjét egy másik fagyasztólétesítménybe vigye. Vagyis, nem egészen a férjét, csak a férje agyát, amit az öregúr halálakor lefagyasztottak.
Chevette már hallott ilyesmiről, de sohasem értette meg, hogy az emberek miért csinálnak ilyesmit. Tulajdonképpen Danica Elliott sem értette a dolgot, de mégis feljött ide, kidobott az ablakon egy csomó pénzt, és átvitte a férje, David agyát arra a sokkal drágább helyre, ahol egy saját külön kis tartályban fogják jégre tenni, és ahol nem csak úgy ömlesztve lesz együtt egy csomó más halott lefagyasztott agyával, ahogy korábban. Chevette igazán kedvesnek találta a hölgyet, de már örült volna, ha témát vált. Egy idő után Rydell, aki átvette a kocsi vezetését, már csak néha bólintott, jelezve, hogy figyel, Chevette pedig — ő navigált — inkább az LB műszerfalán levő térkép-monitort, meg az esetleg felbukkanó rendőrautókat figyelte.
Mrs. Elliott előző este már elintézte a férje agyának átszállítását. Azt mondta, érzelmileg felbolygatta a dolog, ezért úgy döntött, kibérli ezt az LB-t, ezen megy vissza Altadenába, és élvezi az utazást. A baj csak az volt, hogy nem ismerte San Franciscót, ezért miután reggel a Sixth-en, a kölcsönzőnél átvette a kocsit, és elindult az autópálya felé, hamar eltévedt. Egy ideig a Haight körül körözgetett, ami szerinte nem volt valami barátságos környék, viszont egészen érdekesnek bizonyult.
A bilincs kicsúszott Bulldózeres dzsekije alól, de Mrs. Elliott túlságosan belemerült a beszédbe, és nem vette észre. Rydell vezetett, Chevette ült középen, Mrs. Elliott pedig az utasülésen. Az LB japán volt; három forgatható ülése volt, amiknek a fejtámláiba hangszórókat építettek.
Mrs. Elliott, amikor megállt Rydell mellett, gyorsan elmagyarázta, hogy eltévedt, és ha a férfi esetleg ismeri a várost, talán kivihetné a Los Angeles felé vezető autópályára. Rydell egy percig csak bámult rá, aztán megrázta magát, és azt felelte, örömmel megteszi, és hogy a barátnője, akit Chevette-nek hívnak, ismeri a várost. Aztán bemutatkozott: Berry Rydell.
Mrs. Elliott azt mondta, a Chevette nagyon aranyos név.
Szóval elindultak, és kifelé haladtak San Franciscóból. Chevette arra gondolt, hogy Rydell majd megpróbálja rábeszélni Mrs. Elliott-ot, hogy engedje meg nekik, hogy vele tartsanak. Ő maga ezt remek ötletnek tartotta, mert csak az érdekelte, hogy ráfordultak az autópályára, és hogy egyre messzebb kerülnek attól a pasastól, aki lelőtte Sammyt. Meg persze attól a Warbaby-től is, meg a két orosz zsarutól. Annyira örült a dolognak, hogy — eltekintve attól, hogy a gyomra már kezdett kilyukadni az éhségtől — egészen jól érezte magát.
Rydell elhajtott egy „Be-és-Ki Burger” büfé mellett. Chevette-nek eszébe jutott, hogy fent, Oregonban volt egy Franklin nevű srác, aki fogott egy légpuskát, elment egy ilyen „Be-és-Ki” helyre, és kilőtte a G, az E, meg a hátsó R betűt, meg a B alját és tetejét. A táblán ezután az állt, hogy „BE-és-KI KUR”. Chevette elmesélte a sztorit Lowellnek, de az nem találta viccesnek.
Aztán eszébe jutott, hogy ha Lowell megtudja, hogy ő miket mondott róla ennek a Rydellnek, aki azért majdnem zsaru, biztos elszáll a feje a dühtől. De aztán úgy döntött, nem érdekli a dolog. Lowell piszok módon viselkedett vele előző este. Lowell, a nagy vagány, tele kapcsolatokkal, meg minden, de amikor elmondta neki, hogy bajban van, és hogy valaki lelőtte Sammy Salt, meg hogy őt is üldözni fogják, a menő fej csak ült ott, Codes-szal együtt, és úgy néztek egymásra, mintha percről percre kevésbé tetszene nekik a sztori. Aztán amikor megjött az az anyabaszó zsaru, és a nagy esőkabátjában eléjük állt, mind a ketten majd' összeszarták magukat.
Már nem nagyon érdekelte a dolog. Egyetlen barátja sem kedvelte túlságosan Lowellt, Bulldózeres meg látni sem bírta. Az öreg szerint Lowell akkora hólyag volt, hogy egy nap biztos elszáll. Chevette-nek azonban előtte egyetlen fiúja sem volt még, és Lowell eleinte egészen rendes volt vele. Ha nem szokott volna rá arra a drogra, a táncosra… Mert az aztán nagyon hamar seggfejjé változtatta. Őt is, meg Codest is, akivel sohasem voltak oda egymásért, aki csak egy falusi libának tartotta őt. Baszódjanak meg.
— Tudja — mondta Chevette —, ha nagyon hamar nem eszek valamit, azt hiszem, elpusztulok.
Mrs. Elliott egyből fontoskodni kezdett, hogy Rydellnek azonnal meg kell állnia valahol, hogy vegyen valamit Chevette-nek, és azon sopánkodott, hogy mennyire sajnálja, hogy nem kérdezte meg tőlük, reggeliztek-e már.
— Hát — mondta Rydell, és a homlokát ráncolva belenézett a visszapillantó tükörbe —, igazán szeretném elkerülni a… izé… az ebédidő körüli csúcsforgalmat.
— Ó — mondta Mrs. Elliott, de aztán felragyogott az arca — Chevette, drágám, ha hátramész a busz hátuljába, biztos találsz egy fridzsidert. Biztos vagyok benne, hogy a kölcsönzős emberek betettek oda egy elemózsiás kosarat. Majdnem mindig bekészítenek valami ilyesmit.
Chevette remeknek találta az ötletet. Kikapcsolta a biztonsági övét, és elfurakodott a két ülés között. Ahogy átment a busz lakórészébe nyíló ajtón, felgyulladtak a lámpák.
— Hé! — mondta. — Egy egész kis ház van itt…
— Érezd jól magad! — mondta Mrs. Elliott.