— De neked sem lett volna szabad megnézned? — Ez egyszerűen csak kicsúszott Rydell száján.
Loveless-ről a hideg ellenére patakokban folyt a víz. Úgy nézett ki, mintha a limbikus rendszere felmondta volna a szolgálatot. Egyfolytában pislogott, és megállás nélkül törölgette a szeméből a verítéket.
— Én elvégeztem a munkámat. Megcsináltam. Munkák. Évek. Az apám. Ő is. Te nem láttad, hogy élnek ott lent. A fogolytáborok. Itt fent az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mire képes a pénz, Rydell. Ezek nem tudják, hogy egyáltalán mi a pénz. A fogolytáborokban úgy élnek, akár az istenek. Némelyikük száz éves is elmúlt már, Rydell… — Loveless mosolya sarkában fehér habpöttyök jelentek meg. Rydellnek eszébe jutott, amikor Turvey barátnőjének lakásában belenézett Turvey szemeibe, és… És bekattant neki, hogy Chevette mit csinált.
Az egész zacskónyi táncost beleöntötte abba a Coke-ba, amit Lovelessnek hozott. Előszörre nem tudta az egészet beletenni, ezért leöntött egy kicsit a kólából, de végül jól belekeverte.
Loveless már végig kigombolta az ingét: a sötét anyagon sötétebb verítékfoltok; az arca egyre jobban elvörösödött.
— Loveless… — kezdte Rydell, de fogalma sem volt róla. hogy mit akar mondani. Aztán Loveless felsikoltott, magas, vékony, nem emberi hangon, valahogy úgy, mint a nyúl, amikor a lába egy drótba akad: aztán elkezdte belenyomkodni a pisztolya markolatát a farmerja szűk korcába, mintha valami iszonyatos dolog szorítaná ott, valami, amit meg kell ölnie. A pisztoly minden mozdulatnál elsült, a golyók ötdolláros érme nagyságú lyukakat robbantottak a szőnyeggel borított padlóba.
Chevette Washington úgy ugrott le a konzolról, mintha egy gumiszalagon rángatnák, átszökkent a középső ülés teteje fölött, és bevetődött a hátsó kabinba.
Loveless mozdulatlanná dermedt, és úgy reszketett, mintha a testében minden egyes atom hirtelen valami szűk orbitális vészpályára szökkent volna. Aztán elmosolyodott, úgy, mintha megölte volna az ágyékára támadó valamit; aztán újra felsikoltott, és most már a szélvédőre, meg azon túl lövöldözött.
Rydell csak arra tudott gondolni, amit az egyik instruktorától hallott, hogy a táncos túladagolásától a PCP legnagyobb része olyan lesz, mint a Coke-ba dobott aszpirin. Egy Coke-ba.
És Rydell hallotta, Chevette Washington is őrjöngeni kezdett, és megpróbálta kiverekedni magát valahogy az LB hátulján.
— Száz évesek, azok a faszfejek — mondta Loveless zokogva, és kiejtette az üres tárat, és benyomott a pisztolyba egy telit. — És még mindig megkapják…
— Kint — mondta Rydell. — A Lyuknál…
— Ki?
— Svobodov — mondta Rydell, arra számítva, hogy ennek meglesz a hatása.
A kis pisztolyból úgy vágódtak ki a golyók, mint a gumikockák egy puffogtatóból. A harmadiknál Rydell előrenyúlt, deaktiválta az ajtózárat, és kizuhant a kocsiból. A hátára esett, egy pár konzervdobozra, meg valami szivacsszerűre. Elgördült. Addig gurult, míg beleütközött valamibe.
A kis golyók nagy lyukakat robbantottak az üres üzletek fehérre meszelt kirakataiba. Egy pukkanás, és egy egész üvegtábla kidőlt a helyéről.
Rydell hallotta, hogy Chevette Washington még mindig az LB hátsó ajtaját döngeti. Azt kívánta, bárcsak rá tudná venni valahogy, hogy abbahagyja.
— Hé! Loveless!
A lövöldözés abbamaradt.
— Svobodov elesett, haver!
Chevette még mindig dörömbölt. Jézus!
— És elsősegélyre van szüksége!
Rydell négykézlábra emelkedett egy alacsony, klór- és porszagú szökőkút mellett. Látta, hogy Loveless nedvesen csillogó arccal és mellel kimászik a kocsiból. Rydell l látta, a fickót olyan jól kiképezték, hogy még a táncos hatása alatt sem felejtette el, amit tanult. Még mindig úgy l mozgott, ahogy az FTH órákon tanították; két kézzel fogta a pisztolyát, félig lekuporodott, és lazán lengette a karját a potenciális célpontok felé.
Chevette pedig még mindig nem hagyta abba a dörömbölést, még mindig nem adta fel, hogy utat rúg magának az LB hátuljában.
Aztán Loveless beleeresztett egy pár golyót a kocsi végébe. A dörömbölés hirtelen abbamaradt.
30. Lelkek karneválja
Négy órakor Yamazaki lemászott azon a létrán, amin előző este, a sötétben Loveless-el együtt kapaszkodott fel.
Fontaine húsz perccel azelőtt ment el, hogy visszajött az áram, és Bulldózeres tiltakozása ellenére magával vitt egy nagy batyu mosnivalót. Bulldózeres a napot az előző este, a lemezvágó keresése közben kiborított zöld szerszámosláda tartalmának összerendezésével, és újbóli átrendezésével töltötte.
Yamazaki nézte, ahogy az öreg kezei külön-külön minden szerszámot megérintenek, és azt képzelte, látja, ahogy valami pillanatnyi erő áramlik beléjük — vagy talán csak rég a elfeledett, a végrehajtott, a félbehagyott és a befejezett munkák emlékei jelentek meg bennük?
— A szerszámokat mindig el lehet adni — mélázott Bulldózeres, talán csak magában, talán Yamazakihoz intézve szavait. — Mindig lesz valaki, aki megveszi őket. De aztán az embernek mindig pontosan arra van szüksége, amit eladott.
Yamazaki a legtöbb szerszámnak nem ismerte az angol nevét, és sokat még csak nem is látott.
— Bővítő fúró — mondta Bulldózeres, és felemelte a kezét. Egy rozsdabarna hegyes acéldarab meredezett fenyegetően a mutató és a középső ujja között. — Ez az egyik leghasznosabb dolog, Iszkiri, de a legtöbb ember még nem is látott ilyet.
— Mire használják, Bulldózeres-szan?
— Ezzel ki lehet tágítani egy kerek lyukat. Ha ügyesen forgatják, a lyuk kerek marad. Főleg acéllemezek megmunkálásánál van haszna, de a plasztikot, a szintetikus anyagokat is viszi. Mindent, ami vékony, és elég merev. Még némelyik üvegre is jó.
— Sok szerszáma van, Bulldózeres-szan.
— De mégis, sohasem tanultam meg, hogy kell igazán jól használni őket.
— Ön építette ezt a szobát?
— Láttad már valaha, Iszkiri, hogy dolgozik egy igazi ács?
— Egyszer, igen — mondta Yamazaki, és eszébe jutott egy demonstrációs fesztivál, a röpködő fekete pengék, meg a kivágott cédrus illata. Eszébe jutott, milyen krémes és sima volt a fűrészelt fa. Egy teaházat építettek, ami aztán az egész fesztivál ideje alatt állt. — A fa nagyon ritka Tokióban, Bulldózeres-szan. Egyetlen kicsi forgácsot sem szoktak eldobni az emberek.
— Itt azért nem egészen ez a helyzet — mondta Bulldózeres, és egy vésővel megvakarta a hüvelykujja tövét. Vajon Amerikára, San Franciscóra, vagy a hídra gondolt? — Régebben, mielőtt bevezettük az áramot, elégettük a hulladékokat. A Városnak nem tetszett a dolog. Rontotta a levegőt, Iszkiri. Most már nem csinálunk ilyesmit.
— Konszenzusra jutottak?
— Nem. Csak hallgatunk a józan eszünkre… — Bulldózeres betette a vésőt egy zsíros vászontokba, majd azzal együtt gondosan elhelyezte a zöld dobozban.
A felső fedélzeten egy menet haladt San Francisco felé. Yamazaki rádöbbent, hogy Bulldózeres szobájában hagyta a notebookját. Ez volt az első alkalom, hogy egy nyilvános rituálé tanúja lehetett.
A szűk, körülhatárolt helyen lehetetlen volt másnak látni a menetet, mint a résztvevői felvonulásának; de kétségtelenül menet volt, mégpedig temetési, vagy emlékező menet. Elöl a gyerekek haladtak — Yamazaki sietve megszámolta őket: heten voltak —, egyik a másik után, rongyos, hamutól szürke ruhában. Mindegyik gyerek festett gipszmaszkot viselt, amelyek határozottan emlékeztettek Shapely arcára. De valahogy nem viselkedtek úgy, mint ahogy egy temetési menetben illik; néhányuk szökdécselt, és láthatóan élvezte a rájuk irányuló figyelmet.