Yamazaki forró levesért indult el, de útközben meglátta a menetet, és megállt egy könyvárus kordéja, meg egy kalitkába zárt madarakkal teli viskó között. Szörnyen érezte magát, tudta, hogy nem illik a környezetéhez, és szokatlan volt a hóna alatt tartott hőszigetelő edény formája is. Ha ez valóban egy temetési menet, akkor vajon tőle, mint nézőtől, milyen gesztust várnak el? A könyvárusra nézett. A magas nő egy zsírfoltos birkabőr mellényt viselt, szürke haját kontyba csavarta, amit két műanyag evőpálcikával rögzített. Az árukészlete, ami főleg sárguló, a széthullás különböző stádiumában levő, de egyenként Úszta plasztikzacskóba dugott ponyvaregényekből állt, előtte, a kocsiján hevert. Amikor meglátta a Shapely-maszkot viselő gyerekeket, hangosan kínálgatni kezdte a portékáját. Különös kifejezéseket harsogott, amelyekről Yamazaki gyanította, hogy könyvcímek lehetnek.
— A babák völgye, Véres délidő, A láncfűrészes zseni…
Yamazakit ámulatba ejtette az amerikai költészet élénksége, és már majdnem elkérte A láncfűrészes zsenit, amikor a nő hirtelen elhallgatott. Yamazaki újra a gyerekekre nézett.
A nő viselkedésében nem volt semmi olyan jel, ami arra utalt volna, hogy a menetre jobban oda kell figyelnie, mint amennyire saját döntése alapján akar. Yamazaki látta, ahogy a gyerekek eltávolodtak, a nő a kezét a zacskóba dugott könyvek fölött mozgatva számolgatni kezdte az árukészletét.
A madarasbódé tulajdonosa — sápadt férfi, gondosan nyírt fekete bajusszal — közömbös arckifejezéssel vakargatta a hasát.
A gyerekek után öt, a La Noche de Muerte csontvázkosztümjeibe öltözött táncos következett. Yamazaki látta, hogy az álarcok többsége valójában csak félálarc, mert a koponyák vigyorgó állkapcsát mikroporikus légzőmaszkokkal helyettesítették. A táncosok minden valószínűség szerint tinédzserek voltak, és a kór meg a káosz valamilyen belső zenéjére mozogtak. A csontokkal telefestett fekete harisnyákban, és a farmeros fenekekhez illesztett, fehér kartonpapírból kivágott medencecsontokban volt valami határozottan erotikus és erőszakos töltés. Ahogy a csont-táncosok elhaladtak, az egyikük a fehér légzőmaszk fekete orrlyukai fölött élesen Yamazakira nézett kék kamasz-szemével.
A táncosok után két magas alak, két fekete férfi következett. Az arcukra csúf bézsszínű festéket kentek, és sebésznek öltöztek: világoszöld köntöst, és hosszúszárú, skarlátvörös gumikesztyűt viseltek. Lehet, hogy ők voltak az orvosok — a többségükben fehérbőrű orvosok —, akiknek Shapely eljövetele előtt oly sok embert nem sikerült megmenteniük? Vagy talán a brazil biomedikai cégeket akarták jelképezni, amelyek sikeresen és kapzsin bábáskodtak Shapely transzformációja fölött, melynek során megvetett prostituáltból a varázsszer forrásává vált? A két zöldruhás alak után az első, tejfehér plasztikba burkolt testek következtek. Olyan kétkerekű kézikocsikon feküdtek, amilyeneket a hídon poggyász- és élelemszállításra szoktak használni. A kocsikat ez alkalomra keskeny rétegelt lemez oldalfalakkal látták el; előttük és mögöttük hétköznapi ruhába öltözött nők és férfiak haladtak. Yamazaki észrevette, hogy ők nem néztek se jobbra, se balra, és még véletlenül sem pillantottak a bámészkodók szemébe.
— Ott van Nigel — mondta a könyvárus. — Biztos ő építette a kocsit, amin most viszik.
— Ezek a vihar áldozatai? — kockáztatta meg Yamazaki a kérdést.
— Nigel nem — mondta a nő, és ahogy felfedezte, hogy a mellette álló férfi idegen, összehúzta a szemét. — Őt kilyuggatták…
Összesen hét holttest, hét kocsin. Utánuk egy férfi és egy nő haladt, egyforma papíroverallban. Egy laminált Shapely litográfiát vittek; azt az émelygős portrét, hatalmas szemekkel és beesett arccal, amitől Yamazakinak mindig hányingere támadt.
Aztán egy alacsony, vörös, szökdécselő alak. A faroktalan, szarvnélküli ördög egy hatalmas, ósdi fegyverrel, egy AK-47-essel táncolt — a géppisztoly ravasza rég elveszett, ívelt tárát fából faragták, és a menetek közben már annyi kéz szorongatta, hogy több helyen lekopott róla a vörös festék.
Yamazaki tudta, anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy a vörös táncos azt a szörnyű és alapvető ostobaságot jelképezte, ami végigkísérte Shapely életútját, és ami minden dolog mélyén ott leselkedik.
— Bulldózeres-szan? — A notebook készenlétben volt. — Ma láttam egy menetet. Testeket vittek le a hídról. A vihar halottjait.
— Nem tarthatjuk őket itt. Nem dobhatjuk őket a vízbe. A Város ragaszkodik ehhez. Átadjuk őket hamvasztásra. Azt a pár embert, akit nem lehet elégetni, odaát, a Kincsesen temetik el. Olyan emberek élnek kint a Kincsesen, hogy csodálkozhatsz, hogy ennek van értelme.
— A menetben rengetegszer utaltak Shapelyre, és a történetére.
Bulldózeres Yamazaki felé biccentett a kis televíziója fölött.
— J.D. Shapelynek maszkírozott gyerekek, két, fehér doktornak kifestett fekete férfi, Shapely portrék…
Bulldózeres felmordult.
— Már jó ideje nem láttam egyet se' — mondta halkan.
— A menet végén egy kis, vörös alak haladt. Táncolt. Egy géppisztollyal.
— Aha. — Bulldózeres bólintott.
Yamazaki aktiválta a notebook transzkripciós funkcióját.
„Én, tudod, sohasem kaptam meg. Úgy értem, ami belőle származik. Most már mindenkiben benne van az ő darabkája. Az én koromban nem láttam értelmét, és különben is, sohasem éltem gyógyszerekkel. Valahogy sohasem kaptam meg a másik fajtát sem, na nem mintha nem lett volna rá rengeteg lehetőségem. Te túl fiatal vagy, nem emlékezhetsz rá, hogy milyen volt. Ó, tudom, tudom, hogy mind azt hiszitek, hogy mindent átélhettek, mert minden rögzítve van a számotokra, mindent visszajátszhattok. Digitálisan. Hát éppen ez az: visszajátszás. Nem emlékezhettek rá, milyen érzés volt látni, ahogy halomra dőltek. Itt még nem is volt annyira rossz a helyzet, de Thaiföldön, Afrikában és Brazíliában… Jézus, Iszkiri! Az a dolog letarolt minket. De lassan, lassan, lassan csinálta. Azok a retrovírusok, azok. Egyszer egy ember azt mondta — neki a régi típusúja volt, és meghalt —, hogy mi abban a furcsa időzugban éltünk, amikor az emberek úgy hitték, hogy egy segg nem öl meg senkit, még egy nőt sem. Tudod, a nőknek különben is mindig aggódniuk kellett valami miatt, mindig ott volt a lehetőség, hogy teherbe esnek, hogy belehalnak a szülésbe, hogy abba pusztulnak bele, hogy meg akarnak szabadulni a gyereküktől, meg az életük utána már különben sem lehetett olyan, mint régen. De abban az időzugban voltak az ilyesmi ellen tabletták, sőt, oltások a többi nyavalyára, még azokra is, amik korábban egy rakás embert kinyírtak. Az volt aztán a jó idő, Iszkiri. Aztán jön ez az izé, és mindent megváltoztat. Aztán elérjük a 2000. évet, szar mindenütt, polgárháborúk Európában, és ez az AIDS izé meg csak nyomul előre. Tudod, megpróbálták beadni nekünk, hogy a buzik terjesztik, meg a CIA, meg az Egyesült Államok Hadseregének egy Maryland-i erődben állomásozó egysége. Azt próbálták beadni, hogy olyan emberektől ered, akik megdugtak valami majmokat. Édes Istenem! Tudod mi terjesztette? Az emberek. És rengetegen voltak az ilyenek, Iszkiri. Elrepültek mindenhova, hogy basszanak egyet, és aztán visszajöttek. Aztán eladták a seggüket, és továbbadtak egy-két gilisztát. Ezen az átkozott bolygón a legtávolabbi helyek is csak percekre vannak egymástól. Aztán belép a képbe az a csóró, szétbaszott Shapely, és tele van olyan mutáns vírussal, ami nem öl embert. Semmit sem csinál veled, csak annyit, hogy reggelire felzabálja a régi típusú vírusokat. És ne vedd be azt a marhaságot, Iszkiri, hogy Shapely Jézus volt. Azt se hidd el, hogy Jézus egyáltalán létezett.”