Úgy látta, mintha az a micsoda mozogna a dobozában. Fakó, medúzaszerű izé volt. Megkérdezte a nőtől, hogy igaz-e, hogy tényleg él. Karen azt felelte, hogy ez így nem igaz, de majdnem él, és hogy a legnagyobb része szubcelluláris automata. Azt is elmondta, hogy Rydell nem is fogja érezni, hogy ott van.
Nem akarta a férfi előtt felrakni, inkább bement a fürdőszobába. Amikor kilépett, és nem volt más rajta, csak fehérnemű, Rydellnek meg kellett tanulnia, hogy hol van Milánó. Közben tényleg nem érezte, hogy az az izé ott van. Tudta, de elég hamar megfeledkezett róla.
Másnap reggel átrepültek Memphisbe, utána pedig felszálltak az Air Magellán L.A.-be induló gépére. A business-class azt jelentette, hogy az ember előtti ülés hátuljába sokkal jobb technikát építettek be — Rydell rögtön megszerette a telepresence készüléket, amivel rá lehetett hangolódni a gép külsején elhelyezett szervós kukkolókra. Karen utálta használni a kis VirtuFaxot, amit mindig a retiküljében hordott, ezért kapcsolatba lépett a Los Angeles-i irodájával, és az ülés hátulján elhelyezett monitorra kérette a reggeli postáját. Gyorsan átfutotta az üzeneteket, utána pedig telefonált, faxokat küldözgetett, és Rydellre hagyta, hogy ooh-kat, meg ah-okat nyöszörögjön a kukkolók által közvetített képek láttán.
Az ülések nagyobbak voltak, mint azokon a gépeken, amikkel Rydell Floridába, az apjához szokott repülni. Az étel is jobb volt, a pia meg ingyenes. Rydell hármat vagy négyet legurított, utána elaludt, és csak akkor kelt fel, amikor már valahol Arizona fölött jártak.
Los Angelesben furcsa volt a levegő, és valahogy a fény is más volt. California sokkal zsúfoltabb és zajosabb volt annál, amire Rydell számított. A reptéren a Pácbakerült zsaruk egyik embere várt rájuk; egy gyűrött, fehér kartonlapot tartott a kezébe, amire piros filctollal a MENDELSOHN nevet írták. Az „S” betűt fordítva pingálták fel rá. Rydell elmosolyodott, bemutatkozott, és kezet rázott a fickóval. A férfin látszott, hogy tetszik neki a dolog. Megmondta a nevét. Szergejnek hívták. Amikor Karen megkérdezte tőle, hogy hol az a kibaszott kocsi, Szergej elvörösödött, és azt mondta, egy perc alatt előkeríti. Karen nem köszönte meg neki. Ahogy előkerültek a csomagjaik, a fickóval együtt kimentek a parkolóba. Karen azt mondta, nem akar tovább abban az állatkerti tömegben maradni. Szergej bólintott. Megpróbálta összehajtogatni a kartonlapot, hogy beletegye a zakója zsebébe, de túl nagy volt. Rydell eltűnődött, hogy Karen miért lett hirtelen ennyire harapós. Talán csak az utazás merítette ki. Rydell Szergejre pislantott, de a pasas ettől még idegesebb lett.
Miután megkapták Karen két fekete bőrkofferjét, meg a puhafedelű Samsonite-ot, amit Rydell a vadiúj hitelkártyájával vett, a két férfi az összes csomagot kivitte az épületből. Átmentek egy kocsifeljárón. A levegő a szabadban ugyanolyan volt, mint odabent, csak forróbb. A parkolóban egy automata folyamatosan azt ismételgette, hogy a fehérrel jelzett részeken csak ki- és bepakoláshoz lehet megállni. A szervizúton egy csomó kocsi körözött helyre vadászva, gyerekek sírtak, nagy halom poggyászok mellett emberek ácsorogtak, de Szergej pontosan tudta, hova kell menniük. Átsétáltak az út túloldalán álló garázsba.
Szergej kocsija hosszú volt, fekete, német, és látszott rajta, hogy valaki Q-Tippel meg meleg nyállal gondosan megpucolta. Amikor Rydell kijelentette, hogy szívesen utazna az anyósülésen, Szergej újra elpirult, és betuszkolta hátra, Karen mellé. A nő ezt mulatságosnak találta, és felnevetett — Rydell ettől valahogy jobban érezte magát.
Ahogy kifordultak a garázsból, Rydell észrevett két zsarut egy METRO felirat hatalmas, rozsdamentes acél betűi mellett. Mindketten légkondicionált sisakot viseltek, és egy vénembert bökdöstek a gumibotjaikkal, de nem látszottak különösebben dühösnek. Az öreg térdig érő farmert hordott, és az arca mindkét felére egy-egy jókora tapaszt ragasztott — az ilyesmi majdnem mindig bőrrákot jelent. Annyira le volt égve a bőre, hogy nehéz lett volna megmondani, hogy fehér volt, vagy mi. A vénember és a két zsaru mellett embertömeg áramlott a lépcsőkön a METRO felirat alá. Mindenki kikerülte őket.
— Üdvözöllek Los Angeles-ben — mondta a nő. — Örülj, hogy nem földalattival kell menned.
Azon az estén azon a helyen vacsoráztak, amiről Karen azt állította, valamikor Hollywood volt. Aaron Pursley is velük tartott. Egy Tex-Mex étterembe ültek be, a North Flores Street-en. Rydell még sosem evett jobb Tex-Mex ételt. Úgy egy hónappal később, a születésnapján megpróbálta elvinni oda Sublettet — fel akarta vidítani egy kicsit az otthonára emlékeztető ízekkel —, de az ajtónálló egyszerűen nem eresztette be őket.
— Teltház — mondta.
Rydell a kirakatüvegen keresztül látta, hogy elég sok szabad asztaluk van. Még korán volt, és alig akadt egy pár vendég.
— És azok? — kérdezte, és az üres asztalokra mutatott.
— Foglaltak — mondta a férfi.
Sublett erre kijelentette, hogy különben sem tartotta valami jó ötletnek, hogy csípős kaját egyenek…
A legjobban azt szerette, amikor a Stukkerfejjel cirkálhatott a dombokon, meg a kanyonokban. Különösen teliholdas éjszakákon.
Időnként előfordul, hogy az ember lát bizonyos dolgokat, de mégsem lehet benne biztos, hogy tényleg látott-e valamit, vagy sem. Egy teliholdas éjszakán ahogy Rydell befordult a Stukkerfejjel egy sarkon, a kocsi reflektorainak fénye egy meztelen nőre esett. Az út közepén állt, és úgy remegett, mint az országutakon átkelő, a hirtelen világosságtól megriadt szarvasok. Csak egy pillanatig volt ott, de Rydellnek ez is éppen elég volt ahhoz, hogy meglássa hogy ezüstszarvai vannak — vagy valami felpödört peremű kalapot hordott? —, és hogy valószínűleg japán. Ezt akkor egyszerűen hihetetlennek tartotta. Rydell azt is látta, hogy amikor észrevette őt — Rydell látta, hogy észrevette őt —, a nő elmosolyodott. Azután egyszerűen eltűnt.
Sublett is látta a nőt, de a látvány csak arra volt jó, hogy eluralkodjon rajta valami vallásos rémület eksztázisa. Hirtelen eszébe jutott minden horror-film, amit látott, és az egész összekeveredett azzal a sok ostobasággal, amit Fallon tiszteletes összehordott a boszorkányokról, az ördögimádókról, meg a Sátán hatalmáról. Egy egész hétre való rágógumit összerágott, be nem állt a szája, úgyhogy a végén Rydellnek rá kellett szólnia, hogy duguljon már el.
Rydell az elillanó nőre akart gondolni; fel akarta idézni, hogy milyen volt, el akart tűnődni azon, hogy mit keresett ott, és hogyan tűnt el. Sublett az anyósülésen reszketett, Rydell pedig megpróbált pontosan visszaemlékezni, hogy is volt az, hogy a nő az egyik pillanatban még ott volt, utána hirtelen és egyszerűen nem volt ott. Az egészben az volt a vicc, hogy kétféleképpen is emlékezett a dologra — nem úgy, mint Kenneth Turvey lelövésére, amire egyáltalán nem emlékezett, pedig éppen elégszer hallotta a produkciós asszisztensek meg a hálózati ügyvédek verzióit, sőt. még a Pácbakerült zsaruk változatát is látta (igaz, ez sohasem került adásba). Először is úgy emlékezett rá, hogy a nő egyszerűen lement az út melletti lejtőn. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy lefutott, vagy lelebegett. Másodszor úgy emlékezett a dologra, hogy a nő felugrott — tudta, nem éppen ez a legmegfelelőbb szó erre a mozdulatra — az út másik oldalán emelkedő töltésen, valahogy átröppent a holdfényben ezüstösen csillogó porral belepett növényeken, egyetlen szökkenéssel megtett negyven lábnyi távolságot — pedig ő legfeljebb öt, ha volt — és egyszerűen eltűnt.