— Ezt nem tudtam — mondta Rydell, és maga elé képzelte azt a vézna kis pasast, azzal a fekete bajusszal, ahogy éppen egy szikla tetején áll, és egy nagy korbácsot csattogtat.
Egy újabb jelzőtábla következett. Az oszlopot majdnem olyan tökéletesen megépítették, mint az előzőt, de a fekete betűket egy pár deszkára sprézték rá.
— Nézzek televíziót? — A lány közben felébredt.
— Nos — mondta Rydell —, a falloniták szerint Isten valahogy benne van. Úgy értem, a TV-ben.
— Az Isten a televízióban van?
— Igen. A háttérben, vagy valami ilyesmi. Sublett anyja hívő, de Sublett olyan hitehagyott-féle.
— Szóval ezek TV-t néznek és imádkoznak, vagy mi?
— Hát, azt hiszem, ez inkább valami meditáció-féle dolog lehet. Leginkább régi filmeket néznek, és úgy gondolják, ha elég sokat látnak, és elég sokáig bámulják őket, a szentlélek valahogy beléjük fog költözni.
— Nekünk odafönt, Oregonban Kinyilatkozott Árja Nazarénusaink voltak — mondta a lány. — Jézus Első Gyülekezete. Ha megláttak valakit, rögtön lelőtték.
— Kellemetlen — bólintott Rydell. Az LB felért egy kis emelkedő tetejére. — Ez efféle keresztények… — Rydell a következő pillanatban meglátta maguk alatt az oszlopokra szerelt fényszórókkal megvilágított Édent.
A háromnegyed hektáros területet körbefogó biztonsági védőkorlát csak néhány kifeszített szögesdrót volt. Rydell kételkedett benne, hogy áramot vezettek belé, de látta a tíz lábnyi távolságonként ráaggatott halálfejes jeleket, amiknek már önmagukban véve is megvolt a hatásuk. Ahol az út keresztezte a kerítést, egy blokkházkapu kinézetű építmény állt, de az egész rendszer csak azt a tucatnyi kamiont, lakóbuszt és lakókocsit védte, amelyek egy drága, óriási plasztik habcsókokra hasonlító szatellit-tálakkal teleaggatott, régimódi rádiótoronynak látszó építmény körüli lebetonozott téren álltak. Valaki elterelt és felduzzasztott egy kis patakot, és kialakított egy kis tavacskát — ám a patak olyan ipari hulladékgyűjtőnek látszott, ami körül nem hogy madarakat, de egy nyamvadt bogarat sem lehet találni.
Viszont az egész területet fényesen kivilágították. Rydell hallotta a lejtő aljában működő óriási generátorok dübörgését.
— Jézus — mondta Chevette Washington.
Rydell a blokkház elé gurult, és leeresztette az ablakot — örült, hogy ez a szerkezet legalább még működött. Egy láng-rózsaszín gyapjúdzsekit és ugyanilyen sapkát viselő férfi lépett ki a házból. A kezében valami fémtusás smasszerpuskát tartott.
— Magánterület — mondta, és a szélvédő helyére bámult. — Mi történt a szélvédőjükkel, miszter?
— Egy szarvas — mondta Chevette Washington.
— A barátainkhoz, Sublettékhez jöttünk látogatóba — mondta Rydell, és remélte, hogy sikerül elterelnie az őr figyelmét a golyóütötte lyukakról. — Várnak minket. Megtenné, hogy szól nekik?
— Azt éppen nem mondhatnám, hogy maguk kereszténynek látszanak…
Chevette Washington áthajolt Rydell előtt, és az őrre meresztette a szemét.
— Mi semmit sem tudunk rólatok, testvér, de az biztos, hogy Árja Nazarénusok vagyunk Eugene-ből. Nem is akarunk bemenni oda, ha vannak köztetek sáremberek, vagy bármilyen faj keveredésből születettek. A fajárulóknak befellegzett!
Az őr a lányra nézett.
— Ha Nazarénusok vagytok, miért nem vagytok kopaszok?
A lány megérintette őrült frizurája elejét, a rövid, tüskés részt.
— Legközelebb majd azt fogod mondani, hogy Jézus zsidó volt? Nem tudod, hogy ez mit jelent?
Az őrön látszott, hogy megijedt.
— Van nálunk egy pár felszentelt karom. Talán azokról majd eszedbe jut valami.
Rydell látta, hogy az őr habozik, és nyel egyet.
— Hé, jóbarát — mondta Rydell —, kihívod nekünk a jó öreg Sublettet, vagy mi lesz?
A férfi visszament a blokkházba.
— Mi van ezekkel a karmokkal? — kérdezte Rydell.
— Egyszer Bulldózeres mesélt ilyesmiről — mondta a lány. — Halálra rémített vele.
Dora, Sublett anyja Coke-ot ivott mexikói vodkával. Rydell már korábban is látta, hogy valaki ilyesmit iszik, de szobahőmérsékletűt. Ráadásul a Coke poshadt volt, és a nagy műanyag szupermarket-palackos vodkán is látszott, hogy elég régi. Rydell úgy döntött, nincs is kedve inni.
Dora lakókocsijának nappalija egy díványból, meg egy állítható támlájú karosszékből állt. Dora a székben feküdt, és jól felpolcolta a lábait. Jót tesz a vérkeringésnek, mondta. Rydell és Chevette Washington egymás mellett ültek a díványon — ami inkább egy kétszemélyes padra hasonlított —, Sublett pedig az állához húzott térdekkel a padlón ült. A falakon és a kis polcokon rengeteg kacat volt, de mind nagyon tiszta. Rydell sejtette, hogy Sublett allergiái miatt. Rengeteg holmit kiraktak: plakátokat, képeket, nippeket, és olyan valamiket, amik Rydell szerint csakis ima-zsepik lehettek. Az egyik falra kiakasztották Fallon tiszteletes hologramját; a férfi határozottan olyan volt, mint egy oposszum — egy lebarnult, agyonplasztikázott oposszum. Aztán kitettek még egy életnagyságú J.D. Shapely hologramot is. Rydellnek ez nem nagyon tetszett, mert olyan érzése volt, hogy Shapely tekintete minden mozdulatát követi. A legtöbb holmit a televízió körül halmozták fel, ami nagy volt és fényes, de elég régi típusú; azokból az időkből származott, amikor még nem gyártottak óriási, lapos készülékeket. Egy fekete-fehér mozifilm pergett rajta, de a hangot levették.
— Biztos, hogy nem kér egy italt, Mr. Rydell?
— Nem, 'sszonyom, köszönöm — mondta Rydell.
— Joel nem iszik. Tudja, allergiái vannak.
— Igen, 'sszonyom. — Rydell eddig nem is tudta Sublett keresztnevét.
Sublett egy vadonatúj fehér farmernadrágot viselt, egy fehér pólót, fehér gyapjúzoknit, és egy fehér, egyszer használatos kórházi papucsot.
— Ő mindig érzékeny fiú volt, Mr. Rydell. Emlékszem, egyszer bekapta az egyik fiú búgócsigájának a nyelét. Hát, utána olyan volt a szája, mintha kifordult volna.
— Mama — mondta Sublett —, tudod, hogy az orvos azt mondta, hogy többet kell aludnod, mint eddig.
Mrs. Sublett felsóhajtott.
— Igen, jól van, Joel. Tudom, hogy ti, fiatalok beszélgetni akartok egymással. — Chevette Washingtonra meredt. — Kár a hajadért, édesem. Olyan szép vagy, hogy szebb már nem is lehetnél, csak a hajad… Meglátod, hamar kinő majd. Amikor Joel még pólyás volt, egyszer, lent Galvestonban megpróbáltam begyújtani annak a gáztűzhelynek a sütőjét, ami akkor volt nekünk. Joel olyan érzékeny volt, a tűzhely meg majdnem felrobbant. Akkoriban daureoltattam a hajam, kedvesem, és hát…
Chevette Washington hallgatott.
— Mama — mondta Sublett. — Most már megittad a finom koktélodat…
Rydell figyelte, ahogy Sublett az ágyhoz vezeti az öregasszonyt.
— Jézus Krisztus — mondta Chevette Washington. — Mi a baj a srác szemével?
— Csak fényérzékeny — felelte Rydell.
— Félelmetes, ahogy kinéz,
— Pedig a légynek se ártana — mondta Rydell. Sublett visszament hozzájuk, a TV-re nézett, felsóhajtott, és kikapcsolta.
— Tudod, hogy nem léphetek ki a lakókocsiból, Berry?
— Ugyan miért nem?
— A hitehagyottságom miatt. Azt mondják, megrontom a gyülekezetet, ha érintkezem velük. — Úgy kuporodott fel a székre, hogy nem is kellett hátradőlnie.