— 1996. — mondta Sublett. — Nos, szükségünk van Chevette-re. — Sublett intett a lánynak, hogy menjen utána a konyhába. — Nem hiszem, hogy túl jó ötlet, hogy kiküldjük őt, Berry — mondta Rydellnek. — Főleg nem nappal.
Rydell annál a kis műanyag asztalnál ült, aminél Chevette reggelizett.
— Hát, te nem mehetsz, Sublett, mert aposztáziád van. Én meg nem akarok egyedül lenni, amikor felteszem azt a szemüveg-izét. Bejöhetnek a srác szülei. Hallgatózhat is.
— Ne tudnád inkább egy normális telefonon felhívni őket, Berry? — Sublett hangja elárulta, nagyon nem örül valaminek.
— Nem — felelte Rydell. — Nem tudnám. Azt nem szeretik. A srác szerint csak akkor állnak szóba velem, ha egy olyan szemfonon hívom fel őket.
— Mi a gond? — kérdezte Chevette.
— Sublettnek van egy barátja, akinek van egy szemfonja.
— Pajti — mondta Sublett.
— A te pajtid? — kérdezte a lány.
— A neve pajti — mondta Sublett. — De az a VV, meg a szemfonok, meg az ilyesmi ellenkeznek az Egyház törvényeivel. Fallon tiszteletes megállapította, hogy a virtuális valóság a Sátán médiuma, mert ha az ember egyszer belebonyolódik, akkor utána nem fog eleget TV-t nézni…
— Ebben te sem hiszel — mondta Rydell.
— Pajti sem — felelte Sublett. — De az apja szétverné a fejét, ha megtalálná az ágya alatt a VV cuccot.
— Csak hívd fel — mondta Rydell —, és mondd el neki, amit mondtam. Kétszáz dollár kápében, plusz az idődíj, meg a költségek.
— Az emberek észre fogják venni Chevette-et — mondta Sublett. Egy félénk ezüstpillantást vetett a lányra, majd újra Rydellre nézett.
— Mit értesz azon, hogy „észre fognak venni”?
— Hát, a frizurád… — mondta Sublett. — Az ő számukra ez túl szokatlan.
— Tehát, Pajti — mondta Rydell a fiúnak —, most odaadom neked ezt a két százdollárost. Mit mondtál, mikor kerül elő az apád?
— Két órán belül semmiképp — mondta Pajti. A hangja recsegett az idegességtől. Úgy vette el a pénzt, mintha be lenne kenve valamivel. — Most éppen segít kibetonozni egy új alapot azoknak az üzemanyagcelláknak, amiket most hoz fel Phoenixből az Egyház emelős kamionja. — Pajti egyfolytában Chevette-et bámulta.
A lány fején egy széles karimájú szalmakalap volt — Sublett anyjától kérték kölcsön —, az arcát pedig egy furcsa, citromzöld-sárga keretes öregasszony-napszemüveg takarta, aminek a lencséi oldalt egy kicsit felfelé íveltek. Megpróbált a fiúra mosolyogni, de ez sem sokat segített.
— Ti Joel barátai vagytok, igaz? — Pajti nem volt egészen kopasz, a szájában valami fogegyenesítő szerkentyűt hordott, az ádámcsutkája pedig harmadakkora volt. mint a feje. Chevette figyelte, ahogy fel-le csúszkál. — L. A.-ből?
— Úgy van — mondta Rydell.
— Én… Én is e-el akarok menni oda — mondta Pajti.
— Helyes — felelte Rydell. — Hidd el, amit most teszel, az az első lépés a helyes irányba. Most várj odakint, ahogy megbeszéltük, és szólj Chevette-nek, ha jön valaki.
Pajti kiment a parányi hálószobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Chevette nem nézte volna gyerekszobának a helyiséget. Túl rendes és csinos volt, főleg a Jézus—, meg a Fallon-poszterrel. Sajnálta a fiút. A szoba olyan szűk és forró volt, hogy vágyakozva gondolt Sublett anyjának légkondicionálójára. Levette a kalapot.
— Oké — mondta Rydell, és felemelte a plasztiksisakot. — Ülj le ide az ágyra, és húzd ki a dugót, ha valaki megzavar minket.
Pajti már becsatlakoztatta a dugót az aljzatba. Rydell leült a padlóra, feltette a sisakot — a lány nem látta a szemeit —, majd felhúzta azt a kesztyűt, amivel odaát tárcsázni kell, meg tárgyakat mozgatni.
A lány látta, hogy Rydell kesztyűs mutatóujja megbök valamit egy nemlétező panelen, és hallotta, ahogy közli a telefontársaság komputerével, hogy ha végez, számítsa ki az eltelt időt és a költségeket.
Azután újra felemelte a kezét.
— Itt van — mondta, és elkezdte bepötyögni azt a számsort, amit állítólag Lowelltől kapott meg. Az ujja az üres levegőt bökdöste. Amikor végzett, ökölbe szorította a kezét, egy kicsit elfordította, majd leeresztette az ölébe.
Pár másodpercig mozdulatlanul ült, csak a sisak forgott, mintha Rydell keresett volna valamit. Aztán az is mozdulatlanná vált.
— Oké — mondta. A hangja vicces volt, de a lány nem nevetett. — Van itt valaki?
Chevette érezte, hogy a tarkóján feláll a haj.
— Ó — mondta Rydell, és elfordította a sisakot. — Jézus…
35. A vágyköztársaság
Rydell annak idején, főleg középiskolás korában szeretett Álomfalat játszani. Egy japán franchise rendszer volt, különböző helyeken állították fel, de főleg a régebbi sétálóutcákban, meg az olyan helyeken, ahol valamikor filmszínházak, vagy régi áruházak voltak. Rydell egyszer egy olyanban járt, amit egy régi bowling-pálya helyére telepítettek; hosszúra csinálták és szűkre, és az az izé egy kicsit eltorzult, amikor az ember túl gyorsan próbálta mozgatni.
Rengeteg különböző módon lehetett játszani, de Knoxville-ben a lövöldözős volt a legnépszerűbb, amikor az ember kapott egy puskát, és lelőtte a rossz fiúkat, akik visszalőttek. A játékos ilyenkor találatot kapott. Hasonlított az Akadémia FTH-jára, csak itt feleakkora volt a képfelbontás. A színek viszont legalább olyan jók voltak.
Rydell azt szerette a legjobban, amikor csak be kellett menni, és a semmiből, a pixel- vagy poligonfelhőkből kiemelkedtek azok a csúcsos dolgok, amikben aztán egyszerre lehetett látni, hogy más emberek mit csinálnak, vagy akár hozzájuk is lehetett csatlakozni, ha ők is úgy akarták. Rydellt ez sokszor zavarta, mert általában azt látta, amit a lányok csináltak: unikornisokat, szivárványokat, meg ilyeneket. Rydell azonban autókat szeretett gyártani, álomautókat, mintha valami tervező lenne Japánban, vagy máshol, és bármit megépíthetne, amit csak akar. Amikor kész volt valamivel, megkaphatta a róla készült színes képet, vagy akár kazettát, hogyha animációt is alkalmazott. Mindig voltak lányok, akik plasztikai műtéteket hajtottak végre a saját képeiken, arcokkal meg a hajakkal vacakoltak, és ha olyat sikerült kialakítaniuk, ami tetszett nekik, kinyomtatták az új képet.
Rydell mindig a bejárat közelében maradt, és beolvasztotta azokat a zöld fényrácsokat egy általa meghúzott keretbe, aztán színeket meg anyagokat tett rá, hogy lássa, hogy néznek ki.
Amikor bekapcsolódott a Vágyköztáraság szemfonterébe, az az érzés jutott eszébe, ami akkor keríti hatalmába az embert, mikor egy valami létrehozása közben rájön, hogy milyen az Álomfalak körül a tér. Furcsa dolog, mert ha az ember felnéz arról, amit éppen létrehoz, akkor meglátja, hogy semmi sincs ott. Abszolút semmi. Ám amikor éppen csinálja az a bizonyos valamit, amikor éppen megtervez egy autót, vagy bármit, akkor viszont olyan érzése támad, mintha áthajolna a világ pereme fölött, és az azon túl levő tér örökre szétesne.
Ha az ember úgy érezte, hogy nem egy régi mozi, vagy tekepálya padlóján áll, hanem egy mezőn, vagy akár egy üvegtáblán, akkor úgy érezte, hogy az a bizonyos sík mérföldekkel nyúlik a háta mögé, és valójában sehol sincs vége.
Ezért aztán, amikor a telefontársaság logójának bámulása helyett átment, hogy ott legyen azon az üvegszerű síkságon, csak ennyit mondott: „Ó!”, mert látta a széleit, és látta, hogy ott függ, és körülötte meg fölötte köd vagy ég van, aminek nem volt színe, de amiben mégis minden szín ott pezsgett.