— Látod? — mondta Hernandez ragyogó arccal. — Mégis szerencsés vagy.
Abban a pillanatban, amikor átvitte a Stukkerfejet Schonbrunnék Benedict Canyon-i házának bezárt-beriasztózott kapuján, Rydellen valami nagyon magasztos, nagyon tiszta, és nagyon üres érzés uralkodott el; nem gondolkodott, csak megcsinálta a dolgot; érezte a testében szétáradó adrenalint, és valahogy megtisztult.
És ez az érzés — később, amikor felidézte, hogy hogyan küzdött a kormánykerékkel, hogyan száguldott át a japánkerten és a belső udvaron, meg hogyan nyomult keresztül a golyóálló üvegfalon, ami közben úgy érezte, mintha az egészet csak álmodná — sokban hasonlított arra a másikra, ami akkor kerítette a hatalmába, amikor előhúzta a fegyverét, meghúzta a ravaszt, kiloccsantotta Kenneth Turvey agyvelejét a falat fedő, valamikor fehér farostlemez lambériára, amit soha, senki sem festett le.
Rydell átment a Cedarshoz, hogy találkozzon Sublettel. Az IntenSecure gyorsan kibérelt egy lakást, hogy oda rejtsék Sublettet a kajtató médiakeselyűk elől. A texasi az ágyban ült, gumit rágott, és a mellére állított kis folyékony-kristály lemezjátszót bámulta.
— A XXI. század hadurai — mondta, amikor Rydell belépett hozzá. — James Wainwright, Annie McEnroe, Michael Beck.
Rydell elvigyorodott.
— Mikor csinálták?
— 1982-ben. — Sublett elnémította az audiót, és felnézett. — Már láttam egy párszor.
— Az irodában voltam, haver, Hernandeznél. Azt mondja, neked nem kell aggódnod a munkád miatt.
Sublett Rydellre nézett kifejezéstelen ezüstszemeivel.
— És a tieddel mi a helyzet, Berry?
Rydell karja viszketni kezdett a kötés alatt. Lehajolt, és kihalászott egy plasztik szívószálat az ágy mellett álló kis fehér szemétkosárból. A kötése alá dugta, és megpiszkálta a karját. A viszketés egy kicsit alábbhagyott.
— Nekem ott annyi. Többé nem engednek vezetni. Sublett a szívószálra nézett.
— Nem lenne szabad használt cuccokkal odanyúlnod. Egy kórházban nem engednék meg az ilyesmit.
— Tőled semmi fertőzést nem kaphatok el, Sublett. Te vagy az egyik legtisztább anyaszomorító, aki valaha élt.
— De mit fogsz csinálni, Berry? Meg kell élned valamiből, haver.
Rydell visszadobta a kosárba a szívószálat.
— Hát, nem is tudom. Az viszont biztos, hogy nem akarok lakótömbökben strázsálni, meg üzletközpontokban sem.
— És mi van azokkal a kalózokkal, Berry? Szerinted elkapják azokat, akik kicsesztek velünk?
— Nem. Túl sok van belőlük. A Vágyköztársaság ide is betette a lábát. A Szövetségieknek van egy listájuk, úgy háromszáz „tag” lehet rajta, de sehogy sem tudják lebuktatni őket, és arra sem tudnak rájönni, hogy melyikük csinálta a balhét. Csak arra számíthatnak, hogy valaki befújja őket, ami elég gyakran előfordul.
— De egyáltalán hogy fordulhatott elő, hogy azt akarták csinálni velünk?
— A pokolba, Sublett, honnan tudjam?
— Csak kíváncsi voltam… — mondta Sublett.
— Hát, Hernandez azt mondja, hogy az L.A.-i rendőrség azt mondta neki, hogy kiderítették, hogy valaki le akarta rángatni Mrs. Schonbrunn bugyiját.
Sem Sublett, sem Rydell nem látta Mrs. Schonbrunnt, mert — ahogy kiderült — a gyerekszobában volt. A kölykök nem voltak ott, mert az apucijukkal együtt felmentek Washington Államba, hogy átrepüljenek a három legújabb vulkán fölött.
Semmi sem volt igaz abból, amit a Stukkerfej azon az éjszakán, az autómosó elhagyása után kijelzett. Valaki belepiszkált a Hotspur Huszár fedélzeti komputerébe, és benyomott egy rakás pontosan kidolgozott, abszolút valósághű adatot a kommunikációs csatornába. Ezzel elvágta Rydellt és Sublettet az IntenSecure-tól és a Halálcsillagtól (ez utóbbiba persze senki sem tudott belenyúlni). Rydell sejtette, hogy az autómosóban dolgozó mongol fiúk tudnának mesélni a dologról egy keveset.
És az őrült tisztánlátásnak abban a pillanatában, amikor a Stukkerfej benyomult a kapun, átszáguldott a kerten, és felgördült egy pár összetört bőrkanapé maradványaira; amikor végre vissza tudott emlékezni Kenneth Turvey halálára, Rydell arra a következtetésre jutott, hogy az a bizonyos őrültség, a Hajrá-gyerünk-essünk-neki talán olyan dolog, ami nem mindig jön be.
— De haver — mondta Sublett, mintha csak magában beszélne —, ezek megfogják ölni azokat a kis gyerekeket! — Hirtelen kikapcsolta a hevedereit, és mielőtt Rydell bármit tehetett volna, a Glockjával a kezében kiszállt a kocsiból. Rydell már egy háztömbnyivel lejjebb kikapcsoltatta vele a villogót meg a szirénát, de a házban ennek ellenére már mindenki biztosan tudta, hogy megérkezett az IntenSecure.
— Intézkedés — hallotta Rydell a saját hangját. Az egyenruhájához tapasztotta a pisztolytáskába dugott Glockot, és felkapta a puffogtatóját, ami a gyenge tűzereje ellenére a legjobb eszköz volt egy kölykökkel teli gyerekszobában végzendő lövöldözéshez. Rydell kirúgta maga előtt a kocsi ajtaját, és kiugrott. A bakancsai átszakították egy kávézóasztal ujjnyi vastag üveglapját. (Rydell lábát tizenkét öltéssel varrták össze, de a seb nem volt mély.) Sehol sem látta Sublettet. A sárga puffogtatót szorongatva előrebotorkált, és szinte észre sem vette, hogy valami nem stimmelt a karjával.
— Állj, fasz-szopó! — üvöltötte a világ legmélyebb hangja. — Los Angeles-i rendőrség! Dobd el azt a szart, vagy lerobbantjuk a segged!
Rydell hirtelen egy hirtelen és szokatlanul fájdalmas fénykörben találta magát. A fény olyan erős volt, hogy forró fémként hasított értetlenül bámuló szemeibe.
— Hallasz, fasz-szopó?
Rydell a szemei elé tartotta az ujjait, hunyorogva megfordult, és meglátta a leereszkedő naszád gömbölyded, páncélozott hasát. A leszálló gép mindent összelapított a japánkertben, amit a Stukkerfej épségben hagyott.
Rydell elejtette a puffogtatót.
— A pisztolyt is, seggfej!
Rydell a hüvely- és mutatóujja közé szorította a Glock markolatát. A fegyver a plasztiktáskájával együtt a kezében maradt. A helikopter csatára némított hajtóművének tompa dübögésében is jól lehetett hallani a kétfelé váló tépőzár halk, és valahogy távolinak tűnő kreccsét.
Rydell eldobta a Glockot, és felemelte a kezeit. Vagyis megpróbálta. A bal karja eltört.
Sublettet a Stukkerfejtől tizenöt lábnyira találták meg. Az arca és a kezei úgy csillogtak, mint a rózsaszínű lufik, és torka szakadtából visított. Schonbrunn boszniai inasa valami xilolt és klórozott hidrokarbont tartalmazó szerrel pucolta le a zsírkrétanyomokat az egyik tölgyfaasztalról.
— Ennek meg mi a lófasz baja van? — kérdezte az egyik zsaru.
— Allergiás — felelte Rydell összeszorított fogakkal. A karjait hátrabilincselték, a bal pokolian fájt. — Vigyétek el az elsősegélynyújtó helyre.
Sublett kinyitotta a szemeit, legalábbis megpróbálta.
— Berry…
Rydellnek hirtelen eszébe jutott a film címe, amit a TV-ben látott.
— Csodamérföld — mondta. Sublett felpislogott rá.
— Nem láttam — mondta, és elájult.
Mrs. Schonbrunn azon az estén egy lengyel tájkertésszel szórakozott. A zsaruk a gyerekszobában találtak rá. Olyan dühös volt, hogy beszélni sem tudott. Elég érdekesen festett a párezer dolláros angol latexhevederben, a North Beach-i bőrcuccban, meg azzal a Smith Wesson bilincsben — valaki igencsak sok pénzt áldozhatott rá, hogy kipárnázzák, és bevonják fekete krómmal. A kertész valószínűleg akkor ugrott meg, amikor meghallotta, hogy Rydell leparkol a Stukkerfejjel a nappaliban.