— Csak önnek tűnik úgy. — mondta Szergej Alekszandrovics, mikor felhívtam erre a figyelmét. — A távolság köztünk és a Föld között hatvan kilométer per másodperccel növekszik.
— Ötvennyolc és féllel — javította ki Belopolszkij.
— Én a megközelítő értéket mondtam, — reagált rá Kámov, — de persze Konsztantyin Jevgenyevicsnek van igaza. Ha még pontosabban akarja tudni, majdnem 58 km és 260 méterrel.
Nem tudtam elfojtani egy, látva, ahogy Belopolszkij az ajkába harap, az ártatlanul kiejtett szavak hallatán. Pajcsadze is elmosolyogta magát.
Konsztantyin Jevgenyevicsnek megvolt az a kis hibája, hogy nem volt mindig elég tapintatos, és Kámov úgy tudta ezt közölni vele, ahogy rajta kívül senki. Ez az eset is jó példa volt erre.
Miközben az űrhajó ablakánál az űrben lebegő Földet néztem, eszembe jutottak azok a hosszú évszázadok, mikor az emberek azt hitték, hogy ez a kis bolygó a világ közepe. A készüléken felé nyúltam. Meg akartam örökíteni ezt a csodálatos, hadd lássák az embermilliók, amit mi látunk négyen — a szovjet tudomány négy megbízottja.
— Látják? — szólalt meg Kámov. — Ez a távolban csillogó kis égitest, ez a mi otthonunk, a Föld bolygó. Olyannak látszik, mint egy csillagok közül, és mennyire kicsi! Egy hét múlva, amikor elérjük a Mars pályáját, a Föld csak egy nagyobb csillagnak fog látszani. De a mi központi csillagunk is csak egy a többi közül, amit Napnak nevezünk. És körös-körül számtalan olyan napot látunk, mint a miénk.
Ahhoz, hogy a legközelebbit elérjük, hajónknak harmincnégyezer évig kellene repülni. Onnan a Napot csak egy kis csillagnak látnánk, de a Földet, még a legerősebb távcsövünkkel sem tudnánk felfedezni.
Belopolszkij odafordult hozzánk.
— Kapitányunk, Szergej Alekszandrovics által kép korántsem teljes — szólt. Az egyes látható csillagok körül még számtalan más, az emberi szem hibájából általunk nem látott van, amelyek csillagrendszereket alkotnak, amit galaktikának, galaxisnak nevezünk. A hozzánk legközelebb eső galaxis széléhez, a hajónk sebességével kilencven-millió évig tartana elutaznunk, a túlsó feléig pedig, leszállás nélkül, hétszázmillió évig. A galaxisunk nem egyedülálló a világegyetemben. Jelenleg több, mint százmillió hasonló van, mint a miénk. Úgy véljük, ezek részét képezik egy metagaxisnak nevezett rendszernek. Nincs okunk feltételezni, hogy csak egy metagalaktika létezik, valószínűleg számtalan van belőlük.
— Alázatosan köszönjük, Konsztantyin Jevgenyevics! — Mondta Kámov humorosan. — Ennyi nekünk több mint elég.
A fantáziámat felszabadították Belopolszkij szavai. Nagyszerű expedíciónk egyszerű sétának tűnt, a hallottak fényében.
— Eléri az ember valaha, — kérdeztem, — az egész univerzumot, hogy felfedje és megértse annak minden titkát?
— Nem tudok ekkora emberről —, mondta Pajcsadze. — Persze, csak viccelek. Akarjuk, Borisz Nyikolájevics! Majd mikor a technológiánk sokkal fejlettebb lesz, mint a mai. Emlékszem Sztálin elvtárs szavaira: „Nincsenek megismerhetetlen dolgok a világon, de még sok mindent nem tudunk a világról, de mindent megtudhatunk a tudomány és a tettek által.” A hajó fedélzetére újból hosszú csend borult. Belopolszkij a legváratlanabb módon törte azt meg.
Az órájára nézett, és senkinek sem címezve a kimondott szavakat, megszólalt: — Mennyi időt elpocsékoltunk! Neki kell állnunk az ellenőrzéseknek.
Pajcsadze valódi meglepődéssel nézett rá.
— Most iziben neki akar látni a kutatásnak? — kérdezte.
Konsztantyin Jevgenyevics még csak válaszra sem méltatta. Vállat vont, és ügyetlenül a hevederekbe kapaszkodva, a teleszkóphoz lebegett. Kámov ajkán enyhe mosoly villant.
— Én nem tudok dolgozni —, mondta Pajcsadze. — Addig kell figyelnem a Földet, amíg a közelében vagyunk.
Belopolszkij viselkedése számomra furcsa volt. Én nem tudtam levenni a szemem a bolygóról, ahol születtem és felnőttem, és ami egyre kisebbnek látszott.
Kámov és Pajcsadze ugyanúgy az ablakhoz tapadt, akárcsak én. Két óra eltelt, és Konsztantyin Jevgenyevics egész idő alatt nem mozdult el a távcső mellől, ami a Földdel ellentétes irányba nézett.
„Lehet, — gondoltam, — hogy ez az ember valamennyiünknél nehezebben viseli az elszakadást a Földtől, és azért kezdett dolgozni, mert így tereli el róla a gondolatait.” Kitaláltam vagy sem az okát, amiért elvtársunk elfordult az ablaktól, nem tudom. Lehetséges, hogy Belopolszkij mégsem ezért tette, mert az ő pedantériáját figyelembe véve, lehetséges első feltételezésem téves volta.
AZ UTAZÁS
Szeptember 10. — átlagos földi idő szerint
Százhúsz óra múlva érjük el a Vénuszt. Utunk első szakasza a végéhez közeledik. Milyen távolinak és megközelíthetetlennek láttuk, ezt a Földünkön hajnalban és este olyan szépen világító, ragyogó bolygót, és már milyen közel vagyunk hozzá!
Közel!.. Nyilvánvaló, hogy a csillagászokkal való állandó kommunikáció nagyon hozzá szoktatott a csillagászati fogalmakhoz, ha nagyobb távolság, mint tizenöt millió kilométer közelinek tűnik nekem.
A Vénusz már a Nap és közénk került, megvilágítatlan oldalát fordítva felénk. De egy fényszűrőn keresztül úgy tudja két csillagászunk megfigyelni azt, ahogy a Földön csak ritkán lehetséges.
Elkészültem a munkámmal, amit utunknak ezen a szakaszán el kellett végeznem. Oly sok munka mellett két hónapig nem jutott annyi szabadidőm, hogy folytassam a jegyzetelést.
Mindent lefilmeztem, a negatívokat rögzítettem, és ellenőriztem. Mind különleges. Arszén Georgijevics segített nekem a szöveg megírásánál a képekhez. Nagy leterheltsége ellenére mindig szakított a nekem való segítésre. Hosszú órákon át dolgozott az obszervatóriumban, a pihenésről is megfeledkezve.
Belopolszkij nem áll mögötte. A csillagászati munka kivételével Konsztantyin Jevgenyevicsnek Kámovval együtt, a hajóra vonatkozó bonyolult számításokat is el kell végezni, és mindennapi helyét meghatározni.
Habár még a Földön előre megtervezték az egész utat, Kámov ezt szükségesnek tartja, mint mondja, a „pontos meghatározás” végett. A számítások soha nem tértek el a megadott úttól. Az űr végtelenében úgy haladunk, mintha láthatatlan síneken mennénk.
Naponta kétmillió kilométert teszünk meg naponta, így érthető, hogy a legkisebb hiba is messze sodorna bennünket attól, az innen apró pontnak tűnő bolygótól, amit Vénusznak — a „Föld nővérének„nevezünk, hasonló tömege és térfogata miatt.
Kámov minden huszonnégy órában, mindig ugyanakkor ellenőrzi a röppályánkat. A Nap és a csillagok segítségével teszi. Leméri a látható csillagok pozícióját a Naphoz viszonyítva, és az elektronikus számítógéppel meghatározza helyünket az űrben. Kétszer is beindította az egyik motort.
Ezekben a percekben megszűnt a súlytalanság, de csak igen gyenge gravitáció lett a hajón.
Munkám, mikor nem felvételeket készítek, a szolgálati pultnál való ügyelet. Ezt állandóan meghatározott ütemterv szerint, hallgatólagos megállapodással a személyzet minden tagja csinálja.
Kámov és én megpróbáltuk ez alól mentesíteni a két csillagászunkat, mert így is rengeteget dolgoztak.
Az ügyeletesnek egyszerű a dolga: a hajó egy oldalának túlmelegedésének elkerülése miatt, néha meg kell forgatni a hajót a hossztengelye körül, így érve el azt, hogy a burkolaton egyenletesen oszoljon el a hő.