A tanár ravaszkásan figyelte az izgalomban égő fiatalokat. Végül felemelte a kezét, a vitatkozás abbamaradt, mindenki feléje fordult.
— Tavaly a Namib-sivatagban voltatok, és elmulasztottatok egy olyan eseményt, amely felkavarta az egész bolygót. Mint három évszázaddal ezelőtt, a Cefeuszról ismét egy ESCS járt a Tormansz körül és felfigyelt a bolygó holdján levő automataállomás jelzéseire. A Nagy Gyűrű kódjelzésével az állomás arra kért minden ESCS-et, amely a Galaktika nyolcadik ágának huszonhatodik területe felé halad, szálljon le a bolygón, és vegyen fel üzenetet…
— Nekünk, a Földnek? — ugrott fel Pana. — S a csillaghajó felvette?
— Felvette. Melyik ESCS tagadná meg, hogy felvegyen egy gigantikus távolságokra szóló postát, amelyet csak ő továbbíthat?
— S mi volt az üzenetben? — kérdezték kórusban a nővéndékek.
— Nem tudom. Tormanszi nyelven írták. A Tormanszot tanulmányozó laboratóriumban most fordítják. Igen teijedelmes tájékoztatás mindarról, ami egy évszázad, sőt százharminc év alatt történt. De ezt a három sztereofelvételt előkészítettem nektek…
— S eddig nem is tett említést erről? — Aioda sötét, égő tekintete szemrehányón nézett a tanárra.
— Eddig nem, de most már felkészültetek a megértésükre — felelte nyugodtan a tanár.
Kattant a televizofon kapcsolója.
Megismerték a Mindenható Idő terét és szobrát. A régi templom — Rodisz halálának a helye — nem volt már. A helyén félhold alakú építmény nyúlt az ég felé. Lépcső vezetett az óriási és meredek boltívre, amelynek a tetején nyitott karzat futott körbe.
— Ez a Föld emlékműve — mondta halkan a tanár az a bolygó emelte, amelyet már nem Jan-Jahnak, hanem Tor-MiOssznak hívnak. Az ő nyelvükön ez ugyanazt jelenti, mint nálünk a Föld. A bolygó és a talaj neve is, amelyen az ember keményen dolgozik, élelmiszert termel, fákat ültet, házakat épít a jövőnek, gyermekeinek.
A második képen, az építmény előtt, háromalakos szoborcsoport állt.
— Fay Rodisz! — kiáltott fel Kimi.
Rodisz szobra fekete kőből készült. A két férfit sötétsárga, majdnem barna kőből faragták. Az egyik Tael, a másik Gzer Bu-Jam volt. A két férfi, a „rél” és a „hél”, egymás vállára tette erős kezét. A karjukon ült, keresztbetett lábbal Fay Rodisz, arcát Gzer Bu-Jam felé fordítva, átölelve Tael nyakát.
A földlakók sokáig nézték az ezer fényév távolságról hozott képet. Végül a tanár megmutatta a harmadik képet, amely a bal oldali pavilonról készült.
Itt is szobrok álltak, Vir Noriné és Szu-Teé. A „Sötét Láng” sötétvörös fémben megörökített asztronavigátora kezét tehetetlenül leejtve, vállával és fejével az SDF-nek támaszkodva, örök álomra hunyt szemmel feküdt. A tormanszi Szu-Te, hófehér kőbe faragva, a tenyerében tartotta az értékes ajándékokát, amelyeket a földi ember elejtett — a tompa fényű REIkockát és a PV csillogó oválját.
— Derűs ég! — kiáltott fel Lark, a csillaghajósokat utánozva. — A Tormanszon tehát véget ért a Bika órája? S ezt valóban mi, földlakók vittük véghez: Rodisz, Norin, Csedi, Eviza és mindazok, akik most a Revat-fennsíkon állnak űrhajójuk körül?
— Nem! — felelte a tanár. — Ezt maguk a tormansziak vitték véghez, csak ők maguk emelkedhettek ki az infemóból. A Tormansz oligarchikus rendszerének áldozatai nem is sejtették, hogy ők áldozatok, akik az elzárt bolygó láthatatlan bőrtönébe vannak csukva. Szabadoknak képzelték magukat, amíg expedíciónk megérkezése után meg nem látták az igazi szabadságot, s ők, akik addig csak vakon botorkáltak az anyagi siker hamis ígéretei után, újra hittek a józan emberi természetben és óriási lehetőségeiben. S akkor felmerült a kérdés: ki felel a sebektől borított, kifosztott bolygóért, a sok milliárd hiábavaló életért? Addig minden kudarcért közvetve vagy közvétlenül a néptömegek fizettek. Most a kudarcok közvetlen okozóit vonták felelősségre. S ekkor kiderült, hogy az új álarcok alatt ugyanaz rejtőzött, az elnyomás, a leigázás, a kizsákmányolás régi kapitalista lényege, amelyet a propaganda, a befolyásolás, az üres illúziók keltésének tudományosan kidolgozott módszereivel ügyesen palástoltak. A tormansziak megértették, hogy nem lehetnek szabadok, amíg műveletlenek, hogy alapos pszichológiai nevelésre van szükség, hogy az embereket lelkiviláguk alapján kell megkülönböztetni, s csírájábán kell elfojtani mindent, ami bajt okoz. Ekkor és nem előbb, megtörtént a fordulat a bolygó sorsában. Ne higgyétek, hogy már mindent elértek, de felfedezték önmagukat, a világukat és minket, testvéreiket. Az emlékmű, amit láttatok, hálájuk ékes bizonyítéka. Csillaghajónk megérkezése és a földlakók tévékenysége ösztönzőleg hatott rájuk. Rodisz és társai két óriási közösségi erőt támasztottak fel a tormansziakban: az önbizalmát és a mások iránti bizalmat. Nincs annál nagyobb erő, mint a bizalomban összeforrt emberek közössége. Még a gyengék is, ha a közös harcban megedződtek, s érzik, hogy egészen megbíznak bennük, ők is képesek a legnagyobb önfeláldozásra, úgy bíznak magukban, ahogy másokban, és másokban úgy, ahogy magukban… Hogy tudnátok összefoglalni az expedíció jelentőségét?
— Megsemmisült az infemó még egy szigete a világegyetemben, a jelen és a jövő milliárdnyi embere szabadult meg a fölösleges szenvedésektől — felelték egyszerre a növendékek.
A tanár meghajolt a gyerekek előtt.
— Jobb választ nem is kaphattam volna, nagyon elégedett vagyok.
— Még egyszer el kell utaznunk a Revat-fennsíkra — mondta Ivetta —, most már egészen élőknek látjuk őket!
— Hamarosan eleven tormansziakat is láttok majd — mosolyodott el a tanár. — A Közgondolkodás Gép javaslatára egyenes sugár csillaghajó indult oda a Zöld Nap bolygójáról. Úgy gondolom, már meg is érkezett a Tor-Mi-Osszra.
Tormansz poklában
A tudományos-fantasztikus irodalom majdani történészei — ha lesznek ilyenek — bizonyára felfigyelnek majd arra a tényre, hogy ebben a műfajban a Szovjetunióban 1957 előtt eredeti orosz mű évente legfeljebb 10–15 jelent meg, aztán hirtelen felugrott a szám 1958–1962 között évi átlagban ötvenötre, majd 1963 után évi körülbelül száz műre. Az irodalomtörténészek „beletúrnak — ahogyan Majakovszkij írta — a mának megkövesült ganajába”, felfedik a számok szikár oszlopai mögött a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális okokat és indítékokat, megállapítják, hogy ebben a szakaszban szinte seregestül jöttek új és új írók, akik kifejezési eszközül a tudományos fantasztikumot választották, észreveszik, hogy ezt a fellendülést mekkora elméleti, kritikai, esztétikai tevékenység kisérte, és elemzéseiket egyre finomítva eljutnak egy névhez, amely ott áll e megújulás élén, eljutnak Iván Antonovics Jefremov nevéhez. És a mennyiségi fejlődés mögött felfedezik majd a szovjet tudományos fantasztikum minőségi változását is.
Miben is áll ez a minőségi változás, mi a lényege?
Megértéséhez elegendő, ha az olvasó átlapozza Beljajev valamelyik regényét a két háború közötti időből, beleolvas a „Tudósítások a jelenről és a jövőről” című gyűjtemény valamelyik fantasztikus riportjába, és melléjük teszi Jefremov korszakhatárt jelentő könyvét, „Az Andromédaköd”-öt. Beljajev regényének — kimondva vagy kimondatlanul — a szórakoztatás a célja. Jules Verne „iskolájához” tartozik, kalandokról és különös helyzetekről, képzeletbeli találmányokról és azok következményeiről mesél érdekesen és izgalmasan, meglendíti a fantáziát, különösen a fiatal olvasó fantáziáját, tiszteletet és bámulatot ébreszt a tudomány és a technika iránt, és vágyat, hogy az ember részt vegyen hasonló eseményekben, dolgozzon a tudomány és a technika fellendítésén. Beljajev nem, vagy csak ritkán beszél arról, hogy milyen is lesz vagy milyen legyen a jövő társadalma és a jövő embere. Lényegében tudomásul veszi kora olvasójának jogát az ábrándokhoz, a reális lehetőségeket figyelembe vevő álmodozáshoz. Beljajev művei tulajdóriképpen ifjúsági olvasmányok, még akkor is, ha közülük jó néhány a felnőttek olvasmányává lett.