A kék keretes, opálosan csillogó üvegű ablakok fent nyitva voltak. Behallatszott a hullámok halk csobbanása, a szél susogása a lombok közt, a természet nyugodt elmélkedésre ösztönző, örök muzsikája. Az osztályban csönd, a szemekben tűnődés… A tanár éppen befejezte előadását.
Nesztelenül leeresztette a függönyöket a nagy vetítővásznak előtt, gombnyomással a katedra alá süllyesztette a sztereovetítőt, leült, és gyönyörködve nézte a töprengő arcokat. Az előadás láthatóan sikerült, akármilyen nehéz volt is összekötni a kicsit és a nagyot, az emberiség szárnyalását és a régi idők mérhetetlen bánatát, az egyes emberek rövid, megható örömeit és az államok szörnyű összeomlását.
A tanár tudta, hogy a hallgatás után kérdések következnek, és ezekben annál nagyobb lesz a tudásszomj, minél jobban megragadta a fiatalokat az általa megrajzolt történelmi kép. Várt, s azt találgatta, vajon ma mi fogja leginkább érdekelni a növendékeket, és mit nem értettek meg… Talán az emberek lelkialkata azokban a nehéz átmeneti korszakokban, amikor a kezdetlegesebb társadalmi formák átalakultak fejlettebbekké, amikor az ember nemeslelkűségébe és tisztességébe, ragyogó jövőjébe vetett hitet sorvasztotta a teméntelen hazugság, az esztelen kegyetlenség és a félelem. Kételyek bénították meg a világ átalakításáért harcolókat, vagy minden iránt közönyössé, restté és cinikussá tették az embereket. Mivel magyarázhatók azok a szörnyű tömegpszichózisok az MVK, a Megosztott Világ Korának végén, melyek a kultúra elpusztítását és a legkiválóbbak lemészárlását okozták? Az ÖKK — az Összekulcsolt Kezek Korának — ifjai végtelenül messze vannak mindattól, ami az elmúlt idők hisztérikusan feszült idegességével és rettegéseivel kapcsolatos…
A tanár gondolatai megszakadtak, mert két különböző sorbán ugyanabban a pillanatban egy lány és egy ifjú állt fel asztala mellől. Hasonlítottak egymásra: szemük tágra nyílt, mintha állandóan csodálkoznának. Összenéztek, a fiatalember tenyerét felfelé fordítva felemelte a kezét. A tanulók így jelezték, ha kérdezni kívántak.
— Helyes-e azt mondani, hogy az egész történelem a magasabb rendű formák győzelmét bizonyítja az alacsonyabb rendűek fölött mind a természet fejlődésében, mind pedig az utódóknál? — kezdte az iljú.
— Helyes, Lark, feltéve, ha kizárjuk a körülmények különös találkozását, ami nagyon ritka, mint minden, ami túlhalad az átlagosítás nagy, dialektikus folyamatának keretein — felelte a tanár.
— Például a Zirda esete, ahol az élettelen romokat fekete mák nőtte be? — kérdezte Pana.
— Vagy más, később felfedezett bolygók — tette hozzá a tanár —, ahol minden megvan az élethez: a légkör kék boltozata, áttetsző tenger és tiszta folyók, melegítő égitest. De a szelek sivár homokot kergetnek, és a tenger morajával vagy a viharok zúgásával egybeolvadó süvítésük az egyetlen zaj, amely megtöri a hatalmas sivatagok csendjét. A gondolkodó élet, esztelen eltévelyedésében, elpusztította önmagát, megölt minden élőt, mihelyt birtokába vette az atomot és a kozmoszt.
— De mi már benépesítettük ezeket a bolygókat.
— Igen! Csakhogy ez már nem segít azokon, akiknek nyomai porrá váltak több millió évvel ezelőtt! Semmi sem maradt, amiből megérthetnénk, hogyan és miért pusztították el magukat és az egész életet a bolygójukon!
Az asztalok közti folyosón Aioda tűnt fel, ez a hallgatag és tüzes lány, aki az osztály véleménye szerint azokra a hajdani dél-ázsiai leányokra emlékeztetett, akik a hajukban vagy az övükben hegyes tőröket hordtak, és bátran használták becsűlétük védelmében.
— Nemrég olvastam galaktikánk holt civilizációjáról — szólalt meg mély hangon —, nem az elpusztított, nem az öngyilkos civilizációkról, hanem a holtakról. Ha gondolataik és tetteik fennmaradtak, néha veszélyes méregként hathatnak egy még éretlen társadalomra, amely vakon elfogadja az álbölcsességet. Néha viszont értékes tapasztalatokat lehet leszűrni abból a több millió éves harcból, amelyet a természet béklyóiból való szabadulásért folytattak. Az elpusztult civilizációk kutatása éppoly veszélyes, mint azoknak az ősrégi fegyverraktáraknak a megbolygatása, amelyekre néha rábukkanunk bolygónkon. Én az ilyen kutatásnak szeretném szentelni az életem — tette hozzá halkan.
— Azt hiszem, eltértünk attól, amivel Lark kezdte — mondta a tanár.
— Pana nem pontosan kérdezett — állt fel egy zömök, fekete hajú fiú. Társaira pillantott, akik többségükben feltartották a kezüket, és türelmetlenségükben már-már felugrottak a helyükről. — Úgy kell-e ezt érteni — folytatta —, hogy a társadalom fejlődése feltétlenül vagy átmenet a magasabb rendű, kommunista formába, vagy általános pusztulás? Nincs más út?
— A megfogalmazás nem helyes, Kimi — válaszolt a tanár. — A társadalmi fejlődés folyamata nem hasonlítható a mérleg két serpenyőjéhez, A Gyűrű számunkra ismert civilizációi között tudunk olyan esetekről, amikor gyorsan és könnyen meg történt az átmenet a magasabb rendű, kommunista társadalomba. Az imént beszéltünk a nagy tudományos és technikai eredményekkel büszkélkedő megosztott világ önpusztításáról. A tartós zűrzavar, a gyilkos háborúk korszakai néhány bolygó emberiségét visszavetették a nyomorba és elvadultságba. Újabb felemelkedés, újabb háború kezdődött többször is, amíg a bolygó termelőerői ki nem merültek és technikailag hanyatlásnak nem indultak. A fejlettebb társadalmi forma hatalmas erejével és a Nagy Gyűrű értelmi segítségével is évszázadokig tartott, amíg az utódok ezt a hanyatlást megállították.
— De itt is elkerülhetetlen volt, hogy kialakuljon a kommunista társadalomnak ez a formája?
— Természetesen!
— Akkor rosszul tettem fel a kérdést — mondta Kimi rövid tűnődés után. — Tudunk-e olyan esetekről, mikor az emberiség valamelyik másik bolygón eljutott a tudomány, a technika, a termelőerők magas szintjére, de nem lett kommunista, és nem pusztult el a korai megismerés szörnyű erőitől? Sok ilyen kivétel van a fejlődés általános törvénye alól, amelyben, ha általános, kivételeknek is kell lenniük?
A tanár elgondolkodott, szemét a katedra félig átlátszó, zöld műszerasztalára szegezte, amely alatt előadás közben kigyulladtak a szükséges felvilágosítások és adatok.
A Tormansz bolygó csodálatos története szenzációként élt az idősebb nemzedék emlékezetében. Persze, a fiatal nővéndékek is tudtak róla. Sok könyv, film, dal és költemény idézte fel a „Sötét Láng” csillaghajó merész vállalkozását. Tizenhárom hősét csillogó vöröskőbe faragott szoborcsoport örökítette meg a kis Revat-fennsíkon, ott, ahonnan a csillaghajó útjára indult.
A diákok néma csöndben várakoztak. A felsősök már kellóképpen türelmesek voltak, tudtak uralkodni magukon. E nélkülözhetetlen tulajdonság kifejlesztése nélkül az ember nem tudná véghezvinni a Herkules-tetteket, sőt hozzá sem tudna kezdeni.
— A Tormansz bolygóra gondoltatok? — szólalt meg végül a tanár.
— Csak azt ismerjük! — felelték kórusban a növendékek. — De hány hozzá hasonló volt?
— Nem tudom megmondani, utána kellene néznem — mosolyodott el kissé zavartan a tanár én a Föld történésze vagyök, más bolygók civilizációját csak nagy vonalakban ismerém. Emlékeztetlek benneteket, hogy más világok bonyolult történelmi folyamatainak feltárásához nagyon alaposan el kell mélyedni tőlünk idegen gazdasági életekben és társadalomiélektanokban.
— Még akkor is, ha azt szeretnénk tudni, jó-e vagy rossz egy civilizáció, örömet vagy bánatot, virágzást vagy pusztulást hordoz! — szólalt meg egy fiú, aki az ablaknál ült, és komolyságával tűnt ki a többiek közül.