— Még akkor is, Miran — helyeselt a tanár. — Másképp nem különbözünk őseinktől, akik gyorsak voltak a cselekvésben és éretlenek az ítéleteikben. Beszéltem már nektek az oktalanul elpusztult bolygókról, de voltak más világok is, ahol senki nem ölt meg senkit, és az értelmes élet mégis véget ért, ahogy régén mondták, „természetes úton”. A gondolkodó életforma kihalt ezeken a bolygókon, mint ahogy szükségképpen kihalnak az egymást váltó állatfajok, de kihal az ember is, ha nem törődik vele, hogy megismerje a biológiai jelenségeket történélmi fejlődésükben. Ezeket a jól berendezett és gyönyörű bolygókat kihaló lakosai átengedték másoknak, akiknek az ottani természeti körülmények a legjobban megfeleltek. Az adatokat közölték szerte a Nagy Gyűrűben, s a benépesítés azután történt, hogy a pusztuló civilizáció utolsó képviselői is eltávoztak, és a Nagy Gyűrűn felhangzott a halál jelzése.
— Akár a Boldogság Lovagjai — mondta a szégyenlős Kunti —, csakhogy mi még a Tormanszot is rosszul ismeijük. Persze, mindenki olvasott róla, de most, hogy már ismeijük saját történelmünket, helyesebben fogjuk megítélni Tormanszot.
— Annál is inkább, mert a bolygót a mi embereink, a földlakók utódai népesítették be, s a bolygó fejlődési folyamatai azonosak a mieinkkel — felelte a tanár. — Ez jó ötlet. Elkérem majd a Történelem Házától az emlékezőgépnek azt a „csillagocskáját”, amely a Tormansz-expedíció teljes történetét tartalmazza. Ennek megtekintésére fel kell készülnünk. Beszéljétek meg az elosztó irodával, hogy mentsen fel benneteket a többi előadás alól. Valamelyikőtök, aki szereti az űrfizikát, mondjuk Kimi, készítsen holnapra beszámolót az első egyenes sugár csillaghajókról, hogy tisztában legyetek a „Sötét Láng” személyzetének körülményeivel és munkájával. Azután elutazunk a Revat-fennsíkra, az expedíció emlékművéhez. Akkor a „csillagocska” teljes képet ad nekünk a történtekről…
Két nap múlva az SZP SC-401-es iskola végzős osztálya vidáman elhelyezkedett a Spirál Út óriási vagonjának átlátszó kupolája alatt. Alighogy a vonat felgyorsult, a középső átjáróbán felbukkant Kimi, és kijelentette, hogy készen áll a beszámóló felolvasására. Erélyes tiltakozások hallatszottak. A növendékek azt bizonygatták, hogy nem tudnak figyelni, túlságosan leköti őket a sok érdekes látnivaló. A tanár úgy csillapította le őket, hogy azt tanácsolta, hallgassák meg a beszámolót az utazás közepe táján, mikor a vonat áthalad a mintegy négyszáz kilométer széles gyümölcsös övezeten, ami kétórányi út.
Amikor odaértek, ahol az egykori Dekan-pusztaság helyén végtelen, mértani pontosságú fasorok húzódtak, Kimi egy kisebb vetítőkészüléket állított fel az ülések közötti folyosón, és színes illusztrációkat vetített a kocsi falára.
A fiatalember a világegyetem spirális szerkezetének felfedezéséről beszélt, amely lehetővé tette a nagy távolságú csillagközi repüléseket. A világ bipoláris berendezéséről már a Megosztott Világ Kora előtt is tudtak a matematikusok, de az akkori idők fizikusai összekeverték a kérdést az antianyag naiv elképzelésével.
— Gondoljátok csak meg! — kiáltott fel Kimi. — Azt hitték, hogy a részecske töltésének átalakítása megváltoztatja az anyag valamennyi tulajdonságát, világunk „normál” anyagát antianyaggá változtatja, s a vele való összeütközés az anyag teljes megsemmisülésével jár! Szemüket az éjszakai égbolt sötétjére meresztették, de sem a sötétséget nem tudták megmagyarázni, sem azt megértem, hogy az igazi antivilág ott van mellettük, feketén, áthatolhatatlanul, a mi fényes világunk jelenségeire beállított műszerek nem tudják érzékeim…
— Ne heveskedj, Kimi — szakította félbe a tanár —, hibát követsz el, ha rosszul ítéled meg elődeinket. Éppen az MVK vége felé, a közösségi élet régi elveinek elhalása idején lett a tudomány a társadalom vezető ereje. Akkor terjedtek el hasonlóan szűk látókörű és mondhatnám, igazságtalan véleményék az elődökről. Olyan nehéz talán megértem, hogy egy jelenség helytelen vagy pontatlan szemlélete csak lelkiismeretlenül vagy ostobán irányított kutatás következtében lesz hibává? Elődeink minden más „hibája” az akkori tudomány általános színvonalából adódott. Próbáljátok egy pillanatra elképzelni, hogy a mikrovilág sok száz elemi részecskéjének felfedezése közben nem tudták még, hogy mindez csupán a mozgás más és más oldala a tér és idő anizotropikus szerkezetének különböző szintjein.
— Valóban? — szólt Kimi fülig vörösödve.
A tanár bólintott, s a zavarba jött ifjú folytatta, de már nem olyan indulatosan:
— Az antivilágot, a sötét világot a tudósok elnevezték Tamasznak, ahogy az óind filozófiában a tétlen energia óceánját nevezték. Az antivilág minden vonatkozásban ellentétes a mi világunkkal, érzékszerveinkkel fel nem fogható. Csak nemrég kezdték kitapogatni a Tamasz külső körvonalait olyan különleges műszerekkel, amelyek a mi, jelképesen Saktinak nevezett világunk műszereinek mintegy a „fordítottjai”. Nem tudjuk, vannak-e a Támaszban a mieinkhez hasonló csillag— és bolygóképződmények, bár a dialektikus filozófia törvényei szerint az anyag mozgása ott is létezik.
Nehéz elképzelni, de igen érdekesen hangzik, hogy „a Tamasz láthatatlan napja”! — kiáltott fel Rer, — Láthatatlan bolygó, ahol ugyanolyan, a mi világunk mélyébe behatolni akaró emberek laknak, mint mi! — szólalt meg a hátsó sorból Ivetta.
— S egész csillagrendszerek, galaktikák, mínusz-gravitációs, negatív tulajdonságú mezőkkel ott, ahol nálunk pozitívak vannak, holt mozdulatlansággal, ahol nálunk mozgás van. S áltaIában minden fordítva! — vette át a szót Aioda, aki az ablak párnázott kiugrójára könyökölt.
— Hát igen, a galaktikák. Klasszikus spirálformájukat már az első teleszkópok feltalálói is ismerték — folytatta Kimi —, de évszázadokba telt, amíg az ember megértette, hogy a világegyetem valódi szerkezete tükröződik bennük, a Támasszal egyberétegződött és vele együtt végtelen spirálba fonódott Világunk elemi szálai, helyesebben rétegei. S az egyes elemek, a galaktikáktól az atomokig, valamennyi fokozatban az általános törvényeken belül a maguk sajátos tulajdonságaival. Kiderült, hogy a fény és más sugárzások soha nem egyenes vonalban terjednek a világegyetemben, hanem mintegy spirálvonalba feltekerednek, helikoid formát vesznek fel, és egyre tágulnak, ahogy távolodnak a megfigyelőtől. Ez megmagyarázta a fényhullámok összehúzódását és kitágulását, fokozatos megrövidülésüket a spirál belseje felé haladtukban, a csillagok és galaktikák látszólagos távolodását a távoli spirál menetekben. Megoldották a Lorentz-féle egyenletet, az idő látszólagos megszűnésével és a tömeg növekedésével fénysebességnél. Még egy lépés — és megértették a nulla-teret mint határt a világ és az antivilág, a Sakti világa és a Tamasz között, ahol a tér, idő és energia sarkpontjai kölcsönösen kiegyenlítik és semlegesitik egymást. A nulla-tér szintén spirálba csavarodik, osszhangban mindkét világgal, de… — A fiatalember megakadt. — Még nem tudtam megértem, hogyan válik lehetővé a mozgás benne, szinte ugyanabban a pillanatban érintve világegyetemünk bármely pontját. Nekem ezt körülbelül úgy magyarázták, hogy az egyenes sugár csillaghajó nem a fény spirálmenete szerint halad, hanem mintegy átszeli a csigajárat hosszanti tengelye mentén, kihasználva a tér anizotrópiáját. Azonkívül a csillaghajó az időhöz viszonyítva mondhatni egy helyben áll, a világ spirálja forog körülötte… — Kimi elvörösödve nézte nevető társait.