Igazságtalanok vagytok Kimihez — emelte fel a kezét a tanár —, a világegyetem új képén még sok jelenség csak matematikailag „kitapintható”. Megfeledkeztek róla, hogy a tudomány a világ ismereüen mélységeinek sötétjében mozog, s mint a kinyújtott kezű vak, bizonytalan körvonalakat érzékel. Óriási munkával készülnek olyan kutató berendezések, amelyek képesek megvilágítani és az ismerthez sorolni az ismeretlent. — A tanár végignézett elcsendesedett tanítványain, és így fejezte be: — Kimi még egy fontos dologról nem szólt. Már rég felfedezték a kozmoszban a negatív gravitációt, de csak három évszázaddal ezelőtt találtak arra magyarázatot, hogyan került a mi világunkból a Tamaszba vagy a nulla-térbe. Olykor nyomtalanul eltűntek bennük más civilizációk csillaghajói, mert nem voltak alkalmasak a nulla-térben való mozgásra. Még nagyobb veszély leselkedik az egyenes sugár csillaghajóra. A legcsekélyebb hiba a mezők kiegyensúlyozásában azzal a kockázattal jár, hogy a csillaghajó a mi Sakti terünkbe vagy a Tamasz térbe siklik. A Támaszból pedig nincs visszatérés. Egyszerűen nem tudjuk, mi történik ott a mi tárgyainkkal. Egy pillanat alatt megsemmisülnek, vagy pedig minden aktív folyamat ugyancsak egy pillanat alatt megáll, s a csillaghajót, mondjuk, tökéletesen holt anyaggá változtatja (az anyagnak ez az új fogalma szintúgy a Tamasz felfedezésének a következménye). Most már elképzelhetitek, milyen veszély fenyegette az első ESCS-ket — egyenes sugár csillaghajókat — köztük a „Sötét Láng”-ot is. De az emberek vállalták a szörnyű kockázatot. Az a lehetőség, hogy egy pillanat alatt behatolhatnak a tér megfelelő pontjába, minden kockázatot megért. Mert bizony a kozmosz határtalanságának birtoklása nem is oly régén még lehetetlennek látszott, semmiféle mód nem ígérkezett, hogy megoldják ezt a kérdést, ezt az átkát minden időknek és a kozmosz minden civilizációjának, amelyek egymás szomszédaiként éltek a Nagy Gyűrűben, de csak a Külső Állomások Képernyőin láthatták egymást.
Háromszáz év telt el, amíg az emberiség belépett az ÖKK-ba, az Összekulcsolt Kezek Korába. Megvalósult az emberek merész álma, a távoli világok karnyújtásnyira vannak — időben.
Persze az ESCS mozgása nem egy pillanat alatt megy végbe. Idő kell, amíg a nulla-térbe ér, idő kell a kilépési pont rendkívül bonyolult kiszámításához, a csillaghajó megérkezéséig a megközelítő ponttól a célig közönséges anamezon motorokkal és a fénynél kisebb sebességgel. De mi az a két-három hónapi munka a rendes Spirál sok millió fényév távolságához képest a mi térségünkben! Még a teknősbéka és a közönséges csillaghajó közti sebességnövekedés is semmiség az ESCS-hez képest.
Mintha a tanár szavait szemléltetné, a vonat befutott egy hosszú alagútba. Opálos fény gyúlt ki a kocsiban, hangsúlyozva a kinti áthatolhatatlan sötétséget. Hirtelen ezüstös fűvel boritott, beláthatatlan síkság tárult elébük. A vonat száguldása nyomán légörvények támadtak és iramlottak szerteszét. A távolban ragyogó kék csík jelezte a lépcsőzetes, ősrégi hegyeket, amelyek közt az Indiai-óceán irányában található a Revatfennsík. Közel esett az állomáshoz, az ifjú utasoknak nem volt másra szükségük, mint gyaloglásban és futásban kellőképp edzett lábaikra.
A távoli partot csak az ég színéből és a lenyugvó napból lehetett sejteni. A fű csapkodta a meztelen lábakat, égő viszketést okozott, a szél szárazon és forrón fújt a hátukba. A felszálló légáramlatok csillogó falként vették körül a kör alakú dombvonulatot. Mikor a fiatalok felértek a hágóra, lábuk gyökeret vert a meglepetéstől. Mammutfenyő-liget magasodott a fennsík közepén. A Nagy Gyűrű fő vektorai számának megfelelően harmincnégy széles út futott szét a ligetből a környező, függőlegesen lemetszett és féldomborművekkel díszített barna bazaltdombok felé. A növendékek nem nézegették a faragványokat, hanem a fehér köves főúton a liget felé siettek. Csak két fekete gránitoszlop jelezte a bejáratot. A mammutfenyők nagy magasságban szétterülő ágai alatt kevésbé érződött a nap heve, elcsitult a szél zúgása. Az égbeszökő törzsek komor fensége lelassította a lépteket, lehalkította a hangokat, mintha a növendékek a titoknak a világtól távol eső szentélyébe hatoltak volna be. Izgatott és kíváncsi pillantásokat váltottak, valami rendkívülit vártak. De mikor kiértek a középen levő tisztásra, ahol az ég ismét vakítóan ragyogott, a „Sötét Láng” csillaghajó emlékművét túlságosan egyszerűnek találták.
Az űrhajó modelljén — a sötétzöld fémből készült félgömbkupolán — egyenes, durva hasadás látszott, mintha óriási kard metszette volna el. A talapzat kör alakú kiszögellése alatt álltak az emberek szobrai. Az emlékmű alapja fekete, fénytelen kőbe illesztett, feszesen csavarodó, tükörfényesre csiszolt fémspirálból készült.
A szobrok egy-egy félgömbön nem egyformán oszlottak meg: öt a nyugati félgömbön állt, nyolc a keletin. A nővéndékek hamar megfejtették az egyszerű jelképet.
A halál, amely elválasztotta a Tormansz bolygón elpusztultakat azoktól, akik visszatértek a Földre — mondta halkan Aioda, és elsápadt.
A tanár némán lehajtotta a fejét.
I. FEJEZET
A Tormansz bolygó legendája
Befejezésül hadd mondjam el a név keletkezését. A Megosztott Világ Korának ötödik korszakában a világkultúra nyugáti szférájában egyre nagyobb lett az elégedetlenség a kapitalista társadalmi formából kifejlődött civilizáció miatt. Sok író és tudós megpróbált a jövőbe pillantani. A művészek előérzete aggodalmat keltett a legkiválóbb emberekben azokban az években, amikor a kiéleződött ellentétek háborúhoz vezettek. De a nagy hatósugarú rakéták és a nukleáris fegyver feltalálásával az emberiség jövőjéért érzett aggodalom általánossá vált, és természetesen a művészetben is tükröződött. A Művészetek Házában látható egy kép azokból az időkből. A kép alatti rövid szöveg számukra tökéletesen érthető: „Az utolsó perc.” Tágas mezőn gigászi rakéták sorakoznak, olyanok, mint a régi temetők magas keresztjei. Az alacsonyra ereszkedett, borús égre félelmetesen merednek a robbanófejek, a termonukleáris halál iszonyatos hordozói. Emberek fiúnak libasorban a föld alatti óvóhely sötét barlangszája felé, s félve néznek vissza, mint akik maguk is rettegnek attól, amit elkövettek. A művész remekül érzékelteti az immár elháríthatatlan, iszonyú bajt, hiszen ártatlan embermilliók pusztulásának megtörlásaképpen onnan, ahová ezeket a szörnyeket küldik, ugyanilyen rakéták szállnak ide. Nem az óvóhelyre menekülők puszfiúnak el, hanem a diptychon másik részén ábrázolt fiatal, rokonszenves férfi és nő, akik egy nagy folyó partján térdelnek Az asszony csecsemőt szorít magához, egy nagyobbacska fiú pedig kis kezével az apjába kapaszkodik. A férfi átöleli feleségét és a gyerekeket, fejét hátrafordítja, arra, ahol az atomrobbanás gomolygó felhőjéből óriási kard nyúlik a szánalmas emberalakok fölé. Az asszony nem hátranéz, hanem a nézőre, s az arcára kiülő nagy-nagy szomorúság összeszorítja a kép minden szemlélőjének a szívét. Nem kevésbé erőteljesen fejezi ki a művész a férfi tehetetlenségét, aki tudja, hogy nincs mentség, s csak azt kívánja, hogy mielőbb legyen mindennek vége.
A képen ábrázolthoz hasonló lelkiállapot már korábban, az MVK első világháborúja után tapasztalható volt azok közt az emberek közt, akik kereszténynek vallották magukat, és fenntartás nélkül hittek rendkívüli, misztikus, ahogy akkoriban nevezték, természetfeletti erőkben. A moralisták régóta tudták, hogy a vallási dogmákból eredő régi erkölcs felbomlása elkerülhetetlen, és a vallás hanyatlik, de a dialektikus filozófusoktól eltérően nem láttak kivezető utat a társadalom átalakításában. A valóságra való ilyen reagálást példázza nekünk Arthur Lindsay ebből a korból ránk maradt kis könyve egy fantasztikus utazásról az Arkturusz csillagrendszer egyik bolygojára. Persze, az utazás a misztikus képzelet szülötte. Az akkori idők technikája nem is gondolhatott csillaghajók építésére. A képzeletbeli bolygón az emberiség bűneiért vezekelnek. A komor, szomorúsággal teli életet a szerző meglepően gazdag fantáziával ábrázolja. A bolygót Tormansznak hívják, ami a feledésbe merült nyelven „kínszenvedést” jelentett. így született meg a kínszenvedés bolygójának legendája, amelyet később, amennyire tudjuk, számos nemzedék festői és írói feldolgoztak. Nemegyszer visszatértek a Tormansz-legendához, de mindig válságok, súlyos háború, éhínségek idején és akkor, ha kilátástalannak látszott a jövő. Számunkra a Tormansz bolygó csak egyike volt a sok ezer elfeledett mesének. De mindenki tudja, hogy hetvenkét évvel ezelőtt kaptuk az első hírt a Hiúz csillagkép vörös napjának furcsa bolygójától. Kin Ruh történész, aki a feledésből kimentette a legenda ősforrását, Tormansznak nevezte el az új bolygót — a rosszul szervezett társadalomban élő emberek nehéz életének szimbólumaként.