— De a fennmaradt zenei anyag sárga dallamvonalakban is bővelkedik — vetette ellen Csedi.
— Ez igaz, de ne felejtse el, Csedi, hogy az akkori idők művészete mindig két részre oszlott — külsőre és belsőre. A belsőt csak közvetve tudták kifejezni, a külső pedig sárga, narancsszínű, sőt infravörös spektrumú álarc volt, ezt még absztraktnak, érzelemfölötti zenének nevezték.
A versbetéteket Brodszky Erzsébet fordította.
— S álarcra a társadalom vagy a hatalom kívánalmai miatt volt szükség?
— Gyakran, de nem feltétlenül. A művész elsősorban azt a szakadékot takarta el, amely törekvései és a között az élet között tátongott, amelyet élni kényszerült.
— De hát akkor mindenki álarcot viselt?! — csodálkozott Csedi Daan.
— Úgy van. Azokat, akik olykor megpróbáltak álarc nélkül élni, szentnek vagy bolondnak tartották. Bolondnak nevezték akkoriban a sérült gondolkodású, nem agresszív embereket.
— S ez be van bizonyítva?
— Természetesen nincs. Az akkori emberek belső életéről keveset tudunk, s mindig előfordulhat, hogy a feltevések torzítanak, de bocsásson meg, hogy félbeszakítottam.
— Maga sokkal többet tud az MVK-ról, nagyobb a választéka, énekeljen nekem. Olyat, ami különösen tetszik magának Fay Rodisz, ujjai közé fogva állát, az asztalra könyökölt. Néhány percig így maradt, majd erős, magas hangon énekelni kezdett: Nem jóslat, nem, valóra válva Szent óra ez, igen!
Ingatag szívem lengő vágya Halk egyensúlyban elpihen.
Csedi visszafojtotta elragadtatott sóhaját.
Fény s árnyék közt egy pillanat csak, Tél s tavasz közti reggelen Átengedem magam a dalnak, Mely hűségesen száll velem.
— Kék színképben? — kérdezte Csedi.
— Zöldben. A dallamot „A közönyös istennő”-ből vettem.
— „Fény s árnyék közt egy pillanat csak…” — ismételte elmélázva Csedi. — Gyönyörű! Sosem felejtem el. S milyen találóan fejezi ki a mi jövendő utunkat a Sakti csillagterei és a feneketlen Tamasz határán!
— Fény s árnyék közt egy pillanat csak — hiszen ez a mi
„Sötét Láng”-unk. Nem is gondoltam erre — mondta Rodisz én a dalból csak a belső értelmet éreztem kicsendülni, de az elvezetett a jelenhez. Mély érzéseknél gyakori az ilyen egyezés! — Fay Rodisz újra gondolataiba merült, Csedi Daan pedig kisurrant a körfolyosóra, ahol csaknem beleütközött az asztronavigátorokba.
— Jöjjön velünk, Csedi — hívta Menta Kor —, megyünk egy kicsit táncolni. Ma jól ment a munka! Betápláltuk az utolsó kohleáris programot, de egész belsőm remeg a feszültségtől.
— Jól van, csak hívok magamnak partnert — felelte Csedi Grif Riftet. — Maga elé emelte a jelzőkarperec számlapját.
Menta Kor eltakarta a kezével.
— Ne hívja. Felment a verandára. — Menta zavartan lesütötte a szemét. — Miért zavarnánk Riftet. Úgy hiszem, nagy problémákon töpreng.
— Éppen azért. El kell terelnünk a figyelmét. Úgy látszik, nem tudják, mit élt át. Grif Rift elvesztette a szeretett aszszonyt: egy hajdani biológiai méregraktár feltárásánál pusztult cl. Őseink annyi mérget halmoztak fel, hogy elég lett volna az egész bolygó elpusztításához. Az ÖKK embereinek bölcsessége egyetlen élet árán megmentett mindenkit a szörnyű katasztrófától. Csakhogy Rift számára ez az élet a legdrágább volt.
Csedi Daan a liftajtóhoz lépett, amely szolgálatkészen kinyílt előtte. A szferoid pilótafülke körül, a kupola alatt levő teret hívták „verandának”, amely sétatér és tornaterem volt. Most éppen Tivisza Henako és Tor Lik futott benne.
Csedi Daan megpillantotta Riftet: a galéria korlátjára támaszkodva a tornaterem ezüstös tükrére szegezte tekintetét. Az átalakított, immár nem mérgező és nem illanó tallium-izotoppal töltött medence a normális és fokozott gravitáció közepette végzendő bonyolult gyakorlatokhoz készült.
Csedi levezette a mérnököt. S a csillaghajó komor parancsnoka akaratlanul elmosolyodott, ahogy lenézett Csedi kipirult arcára. Lassan és szótlanul táncoltak. Csedi érezte, hogy Grif Rift feszültsége mozgás közben lassan felenged.
— Még néhány nap, és ők — Csedi az asztronavigátorok felé biccentett — megkapnak minden adatot. Akkor aztán magán a sor. — Sóhajtott. — Azt mondják, semmi sem szörnyűbb, mint a belépés a nulla-térbe. Lehetséges…
— Találok majd helyet magának a pilótafülkében. Van ott egy kis karosszék a sebességmérő hűtője mellett. A szociológusnak látnia kell a világ gyökereit, az élet számára kegyetlen és gyilkos világét, amely úgy repül a Tamasz sötét mélységeiben, mint sirály az éjszakai viharban.
— De mégiscsak repül!
Igen. És ebben rejlik az élet legnagyobb titka és értelmetlensége: az anyag, amely önmagából kelti életre az erőket önmaga megfejtéséhez, halmozza fel az információkat önmagáról. Kígyó, amely saját farkába harap!
— Úgy beszél, mint a régi világ embere, aki beszűkültén, rövid ideig és a tudás öröme nélkül élt.
— Valamennyien épp oly beszűkültek és kicsik vagyunk, mint harmincezer évvel ezelőtt, mihelyt szemtől szembe kerülünk a világ kegyetlenségével.
— Nem hiszem. Ma sokkal inkább feloldódunk ezernyi szellemi rokonunkban. Úgy érzem, hogy semmi sem félelmetes, még a pusztulás, az olyan parányi csepp eltűnése sem, mint én vagyok… Bár… bocsánat, csak magamról beszélek.
— Nem is éreztem magát a második ciklusú iskola tanáranak. De tudja-e, milyen rettenetes szó a „soha”, és milyen nehéz megbékélni vele? Elviselhetetlen, és meggyőződésem, hogy mindig is így volt! Azóta, hogy az ember emlékezetében fel tudja támasztani a múltat, és képzeletével a jövőbe tekint.
— A világ úgy van berendezve, hogy a „soha” az élet minden pillanatában megismétlődik, ez talán az egyetlen, ami elkerülhetetlenül ismétlődik. Alighanem csak az számít igazán embernek, akinek van elég ereje, hogy összeegyeztesse magábán a mély érzést és ezt a kegyetlen „sohát”. Régente és ma is sokan úgy próbálják feloldani ezt az ellentmondást, hogy küzdenek az érzéseik ellen. Ha előttünk a „soha”, ha a szerelem, a barátság csupán folyamat, amely óhatatlanul véget ér, akkor az „örök” szerelem, az „örök” barátság, amibe őseink kapaszkodtak, naiv és irreális. Ennek folytán minél hűvösebbek a kapcsolatok, annál jobb, ez felel meg a világ valódi struktúrájának.
— Maga csakugyan nem látja, hogy ez mennyire nem felel meg az embernek? Hiszen az ember egész mivoltában tiltakozás a „soha” ellen — mondta Rift.
— Erre nem gondoltam — vallotta be Csedi.
— Akkor fogadja el természetesnek az ember egyik koordirátájának az érzelem harcát az élet pillanatnyisága, a világ kegyetlen végtelensége ellen. De ha az ember összeegyeztette magában az érzelmek mélységét és a „sohát”, ne csodálkozzék a bánatán!
Csedi Daan megindultan nézett a mérnök arcába, és gyöngéden megsimogatta a férfi nagy kezét.
— Menjünk! — mondta röviden Grif Rift, és elvitte a leányt a második fedélzetre, saját tágas fülkéjébe.
A mérnök bekapcsolta a szürke fényt, amelyet a színképelemzéskor szoktak használni, s a falon elmozdított egy könynyű lemezt. Plasztikus hologrammal felidézte annak a nőnek az alakját, aki már csak az ő emlékezetében maradt olyan, amilyen egykor volt.