Ivan Jefremov
A borotva éle
AZ EREDETI MŰ CÍME:
Иван Ефремов
Лезвие бритвы Роман приключений
Издательство ЦК ВЛКСМ
Fordította: Sárközy Gyula
1982
A SZERZŐ ELŐSZAVA
A borotva éle című regényt olyan kísérleti műnek nevezhetjük, amely megpróbálja bemutatni a tudománynak az életben betöltött szerepét.
A regény tudományos cselekménye — három fantasztikus feltevés kivételével — nem tartalmaz az ismeretek mai szintje mellett semmi lehetetlent, ezért nem nevezhető szűkebb értelemben vett tudományos-fantasztikus műnek.
A regény célja: bemutatni, mennyire fontos megismerni napjainkban az emberi lélektan lényegét a kommunista társadalomban élő emberek tudományos nevelő alapjának megteremtése szempontjából.
Az emberről szóló tudományokat nemrégiben még a teljes pangás jellemezte hazánkban. Ugyanakkor az életritmus, a technikai haladás, a közlekedés felgyorsulása, az emberek életébe parancsolóan behatoló temérdek tudományos felfedezés miatt a művésznek ma már nincs lehetősége a komótos gondolkodásra. Az új kifejező eszközöknek, de még az egyszerű leírás technikájának kimunkálása is azért marad el a gyors sodrású élettől, mert megköveteli a lezajló folyamatok alapos megértését és visszatükröződését az emberi lélekben. Ezért beszélnek oly sokat a regény válságáról, ezért jelennek meg absztrakt művek Nyugaton.
A társadalmi-filozófiai kérdéseket érintő tudományos-fantasztikus irodalom megjelenésével új, egyre jobban erősödő áramlat hatolt a művészetbe. Ez természetes is, hiszen a tudomány mind jelentősebb szerepet játszik minden ember életében, aki nem a tudósok életéből merített melodrámákra kíváncsi, hanem a tudomány segítségével el akar igazodni az őt körülvevő világban, az érzelmek, az érzetek és a vizuális képek világában, tisztázni akarja saját viselkedését és azt, hogy melyek a jogai és kötelességei őneki mint a társadalom tagjának és a Föld fiának.
Be kell vallanunk, hogy az irodalom még távolról sem készült fel arra, hogy ténylegesen megértse azokat az új létfeltételeket, amelyek oly váratlanul keletkeztek a háború utáni években, amikor a tudomány egyrészt végtelen hatalommal kecsegtette, másrészt ocsmány és értelmetlen pusztulással fenyegette az emberiséget.
Számos művész érzelmi zűrzavara nemcsak rengeteg pesszimista mű születését idézte elő, hanem azt is, hogy az írók és művészek bizonyos része teljesen elszakadt a reális élettől és érzékfeletti, egzisztencialista, absztrakt meg ehhez hasonló önkifejező próbálkozásokba fogott.
A jelen pillanatban különös figyelmet kell fordítani arra, hogy megismerjük az ember lelkiségét, világérzékelésének és társadalmi magatartásának törvényszerűségeit. Ez a megismerés alapvetően fontos lesz a magasabb típusú: a szocialista, de még inkább a kommunista társadalom szempontjából, mert ezekben majd nemcsak a társadalmi viszonyok; hanem maguk a termelő erők is az emberek tudatától és nevelésétől függenek.
A legújabb biológiai felfedezések fényében az ember pszichofiziológiájának kérdései megoldhatatlanul nehéz problémának bizonyultak a művészi igényű irodalmi kompozíció számára. Egy angol zoológus kijelentette, hogy az ember biológiájánál nincs bonyolultabb tárgy. Annak, aki a tanulmányozásába fog, egyszerre antropológusnak, demográfusnak, genetikusnak, történésznek, pszichológusnak és szociológusnak kell lennie. Ez pontosan ráillik az én regényemre is. A kelleténél jobban megterheltem tudományos adatokkal és magyarázatokkal, jóllehet megpróbáltam az anyagot ráépíteni egy dinamikus, kissé Haggard-féle kalandregény cselekményre.
Nehéz olyan művet írni, amelyben művészi szempontból egyensúlyban lennének az emberek bonyolult tudományos elképzelései, alakjai és érzelmei. Mindenesetre egy ilyen jövőbeli ideális regény megírása meghaladta az én erőmet. De ha ezt a regényt kísérletnek, helyesebben olyan műnek tekintjük, amely első ízben próbálja megközelíteni a jövő irodalmát, akkor szerintem megérdemli az olvasó figyelmét.
Befejezésül szeretném őszinte hálámat kifejezni azoknak az olvasóknak, akik — miután a regény folyóiratban megjelent — felkerestek soraikkal és hozzásegítettek ahhoz, hogy korrigáljam néhány hibáját és pontatlanságát, nevezetesen L. U. Dimarszkij, B. L. Efraimszon, B. P. Rappoport, L. P. Galkin és M. A. Beljajev orvosoknak, G. G. Permjakov írónak és keletkutatónak, Sz. I. Szkingyernek és sokan másoknak.
Moszkva, 1963 októbere.
I. Jefremov
PROLÓGUS
1916. március 5-én a pétervári Morszkaján megnyílt Alekszej Kozmics Gyenyiszov-Uralszkijnak, a neves szobrász- és ötvösművésznek, az uráli drágakövek gyűjtőjének a kiállítása.
Már odalent, a ruhatárban is — ahol az előzékenyen hajlongó szolgák nyüzsögtek, francia parfümök finom illata érződött és hölgyek vonultak méltóságteljesen suhogó, feszes ruhában — megállapíthatta az ember, hogy a kiállításnak nagy a sikere.
A Beszéd és a Pétervári Közlöny elismerően nyilatkozott a “hazafias művészetről”, így hát a főváros “előkelőségei” szintén hazafias tettnek tartották a kiállítás látogatását.
Pétervár borús nappali világánál komornak és üresnek hatottak az alacsony termek. Minden szoba közepén egy vagy két üvegezett tárló állt; bennük a legszebb uráli drágakövekből faragott kis méretű szoborcsoportok voltak láthatók. A kövek az időjárás szeszélyeitől és az emberi hajlék homályától független, saját fényüket sugározták.
Az a fiatal, sovány mérnök, aki kétsoros, hosszú ünneplő kabátot viselt, olyan mélyen elgondolkodott egy tárló előtt, hogy csak akkor fordult meg és üdvözölte szívélyes mosollyal a kecskeszakállú, piperkőc öltözékű, nagy darab embert, amikor az megérintette a vállát.
— Ivernyov — kiabálom, Makszimiljan Fjodorovics — kiabálom, de rám se hederít. Megdobogtatták bányászszívét a kövek? Vajon Alekszej Kozmics hol bányássza ezeket?
— Sok száz ember több évtizeden át gyűjtötte őket — válaszolt helyesbítőén a mérnök az utolsó kérdésre. — Valóban szépek… De amint itt állok, az jár a fejemben…
— Aha! Nem lett volna szabad ezeket a köveket és ezt a tudást semmiségekre fecsérelni!
A fiatal mérnök felrezzent.
— Milyen igaza van, Eduárd Eduardovics! No de menjünk, nézzük meg még egyszer.
Végigjárták a kiállítást, rövid időre megálltak egy-egy miniatűr szoborcsoport előtt, amelyeket maga a művész nevezett így. Egy ritka szép holdkőből faragott jegesmedve ült szelenitjégtáblán, mintegy védelmezve a lazúrkőből, vörös jáspisból és fehér márványból kimunkált háromszínű zászlót, a jégtábla körül pedig ametiszthullámok csapkodtak. Bársonyos zöld onixtalapzaton két, vörös kvarckőből faragott emberarcú disznó — Ferenc József, Ausztria-Magyarország császára és Abdul Hamid török szultán — egy szekeret húzott, ebben fekete turmalinból készült holló ült, német sisakban, hegyes dárdával felszerelve. A holló II. Vilmos híres, felfelé kunkorodó bajuszát viselte.
Aztán: az arany macskaszemű brit oroszlán; Franciaországot jelképező kecses leányalak, rendkívül sokféle árnyalatú amazonitból és jáspisból; az orosz állami címer sasa arannyal díszített hegyi kristályból, nagy smaragdszemekkel…