— Lázadás? — kérdezte Girin.
— Nem, csak amolyan bandita csetepaté. Éjszakánként belőttek az ablakon, meg bokrokból lestek az emberre… Nos, a többi között leszámoltak Pavellal is. Egy este, amikor Pavel éppen az asszonnyal és Nyuskával vacsorázott, két forgópisztolyos férfi rontott be a házba és ocsmány káromkodás közben lelőtték Pavelt. Kiloccsant az agyveleje. Az asszony, Nyuska anyja elterült, mint aki meghalt, Nyuska pedig, aki akkor még egészen kis lány volt, úgy ugrott nekik, mint a vadmacska. Ekkor az egyik bandita megütötte, szegény sokáig nem tért magához.
— Senki sem hallotta a lövéseket?
— A házuk, majd te is meglátod, a falu szélén áll. No meg ha hallotta volna is valaki, féltette a saját bőrét.
– És aztán mi történt?
— Ezzel vége is a történetnek. Nyusa anyja azóta sem tud lábra állni, nem beszél, csak hörög. Keze-lába teljesen megbénult. Nyuska meg szinte oda van láncolva hozzá, utóvégre nem hagyhatja magára az édesanyját. A házuk takaros, de az egész gazdaságuk tönkrement. Mit is csinálhat egy lányka egyszál egyedül? Csak vergődik, mint a partra vetett hal, napszámoskodik, mos, kis veteményeskertjüket gondozza.
– És a kolhoz?
— Tudod, hogy van az. — A kompos cifrát káromkodott. — Addig csűrték-csavarták a dolgot, míg kisütötték, hogy részegen összeverekedtek, és Pavelt véletlenül lepuffantották. Így van ez minálunk mindig: ha meg akarják kerülni a törvényt, a részegségre fogják a dolgot. Ellátnám én a bajukat ezeknek a részegeknek… — Az öreg köpött egyet. — Egyszóval nem részesültek semmilyen anyagi támogatásban, mert melyik jó ember osztja meg a falat kenyerét másokkal. Meg aztán Nyuska is büszke teremtés, nem mindenkitől fogadja el a segítséget.
Megfeneklett hát szegénynek az élete, és nincs belőle menekvés!
— Aztán miért nevezik cédának?
— Magad is rájössz, ha van egy kis eszed. Különös egy teremtés ez a lány, az ilyen mindig csábítja a magunkfajtát. Minél szebb a róka prémje, annál furfangosabbak a vadászok! A legeslegtapasztaltabb szoknyapecérek rászállnak, mint a darazsak. A lányka meg még fiatal, éretlen, a vére meg tüzes, megrészegíti a forró éjszaka, és már el is bukik, szeretője lesz az illetőnek. Itt már mindenki, aki csak koslatott utána vagy a földön fetrengett előtte, vadállattá vedlett és kimutatta foga fehérjét. A fehércselédek meg addig gyalázzák a lányt, ments meg isten tőle, amíg könyörtelenül sírba nem kergetik! Azok meg, akik irigylik a szépségét meg a bátorságát, annyira gonoszak, hogy egyszerűen nem értem őket, pedig hát ők is fiatalok. Az a fiú pedig, aki Nyusát behálózta, csuda göndör, jóképű legény, de a lelkében kígyó fészkel, kulákbérenc! Nem csak hogy nem vette el a lányt de még csak leplezni sem akarta a gyalázatot. Azt fecsegik a faluban, hogy Nyuskát átjátszotta a komájának, akivel most jár együtt a lány, de én nem hiszem ezt! A fehérnép valósággal megvadult. Most aztán szegény teremtésnek pokol az élete, csak azért, mert hiszékeny, mert jó és szép! Pfuj!
Az öreg annyira felbosszankodott, hogy nem is válaszolt Girin többi kérdésére. A diák kiszórta a kompos markába a mahorkát, amelyet az öreg annyira megkedvelt, vállára vette a bőröndjét és elindult a magas parton rézsűt felfelé haladó felszikkadt úton.
A szakadékok árnyékából kiért egy tágas mezőre. Fölötte az egyenletes felhőtakarón a napnyugta tompa fénye szűrődött át, és vörösre festette a kerékvágások hosszúkás tócsáit meg az apró, bokorszerű tölgyfácskák még mindig nedves lombjait. A nemrég festett, fényes kupolájú, nagy, fehértemplom súlyosan terpeszkedett a domb tetején, amelynek lábánál húzódott a falu. A tágas, magas, fedett tornácos parasztházak, a néhány bádogtetős ház és a kőmagtárak a helybeli gazdák jómódú életéről tanúskodtak, a kék színűre festett nagy szatócsbolt, amelynek kőből épült a földszintje, kevélyen pöffeszkedett a parasztházak között, nem messzire a templomtértől. Girin rögtön megpillantotta Annáék házát, a lány pontosan leírta. Rég nem festették, szürke volt, mint a legtöbb régi faépület, ennek ellenére magán viselte a jó gazda keze nyomát. Faragott ajtó és ablakkeretek, — tokok, ízlésesen cifrázott tornác, rajta erős ajtó, amely nem egyenest a pitvarba nyílt, hanem a ház mentén húzódó nyitott és hosszú verandára: Anna meggyilkolt apja jó és szép munkát végzett. Jóllehet nem sok idő telt el halála óta, a tető már megroggyant, a kapu csáléra állt, a kerítés siralmasan mutatott a rosszul összeillesztett alkalmi deszka- és gerendadarabok miatt. Girin levakarta a sarat a csizmájáról, kopogott, és a következő pillanatban máris hallotta a meztelen talpak sietős dobaját. Abból, hogy milyen szélesre tárult előtte az ajtó és mennyire felragyogott a lány szomorú arca, Girin rögtön rájött, hogy szívesen látott vendég, és nyomban megfogadta magában, hogy segítségére lesz a lánynak, amiben csak tud.
– Épp hogy csak rendbe szedtem magam — mondta egy kissé lihegve Anna, és benyitott egy eléggé tágas szobába, amelynek közeli sarkában széles faagy állt, aztán egy tiszta, festetten asztal és néhány pad.
Az egész jobb oldali falat teleragasztották az “Oroszországi Távirati Iroda Ablakai” című plakátokkal és a polgárháború agitációs plakátjaival, amelyek eltökélt vöröskatonákat, óriási kalapácsot tartó, hatalmas erejű munkásokat, frakkot és csillogó cilindert viselő, nagy hasú burzsujokat, kulákokat, papokat ábrázoltak.
— Csend van itt nálunk — mondta mentegetőzve a lány.
— Nagyszerű, hisz nekem itt dolgoznom kell! — felelte Girin és határozott mozdulattal egy padra tette bőröndjét.
— Jöjjön, megmutatom, mi hol van — szólalt meg Anna még mindig bátortalanul és halkan.
Kimentek a hátsó fertályba, ahol egy nagy, színültig teli agyagmosdót látott Girin.
— Emidé — nyitott ki Anna egy megdagadt ajtót, amely az orosz kemencés, tágas konyhába nyílott. — Itt lakik az anyám, én meg balra, a kemence mögött, a kis szobában.
Girin orrát nyomban megcsapta a fojtó szag. Olyan helyiség szaga ez, amelyben fekvő beteg tartózkodik hosszabb ideje. Belépett és köszönt a még mindig fiatal, rettenetesen sápadt és sovány asszonynak, aki mozdulatlanul támasztotta hátával a párnahalmot a tarka kelmedarabkákból összevarrott takaróval borított ágyon. Az Annáéhoz hasonló, feszülten figyelő okos szeme hosszasan és szigorúan fürkészte Girint. Aztán lassan lágyulni kezdett kemény tekintete.
…Girin háta mögött nyikorogva nyílt az ajtó, és a félhomályos folyosó kissé kivilágosodott. Az előbbi két férfi lépett ki a műteremből. A kabátos szobrász dörmögve megszólalt:
— Vendégünk még mindig itt van. Vizsgálgatja! Tehát szép a szobor!
— Tűnjenek el! — rivallt rájuk Girin, akit rendkívül felbőszített ezek lábatlankodása és saját lobbanékonysága.
Az illető visszakiáltott valami epéset az intelligenciáról meg a jólneveltségről és eltűnt. Megszakadt az emlékek logikus lánca. Girin sietve elhagyta a sötét folyosót és elhatározta, hogy okvetlenül méltó menedéket keres Anna szobrának. Elképzelte még mindig jóformán teljesen üres szobáját, amelyben egy tábori ágy állt, meg a szerény cókmókja hevert, a mennyezetig érő szoborral, és mindjárt jobb kedve kerekedett. Volt még sok ideje addig, amíg meg kell jelennie az intézetben. Girin keresztülvágott az udvaron, megkerülte a Dinamó stadionját, és kijutott a Leningrádi sugarúira. Talált egy megszáradt padot, leült, és mert senki sem zavarta, ismét belemerült távoli ifjúkori emlékeibe…