A Föld és a kozmosz egységének harmonikusan egybefonódó témái lassanként kettéváltak, és távolodni kezdtek egymástól. A csöndes szomorúság meg a kegyetlen távoli mennydörgés ellentétei a tombolásig fokozódtak, amelybe olykor, mint kétségbeesett kiáltás, egy-egy harsány hang hasított bele. A téma ütemes, dallamos kibontakozása egyszer csak teljesen megbénult, Az összeütközés ereje megsemmisítő volt, úgyhogy a disszonanciák lavinájává hullt szét minden, majd mint sötét tóba, a pótolhatatlan veszteség zagyva panaszába siklott át.
Mut Ang ujjai most az áttetsző öröm világos, tiszta hangjait varázsolták elő, amelyek összeolvadtak a kíséret csöndes bánatával.
A könyvtárba fehér köpenyben, nesztelenül besiklott Afra Devi. Szvet Szim, az űrhajó orvosa valami jeleket adott a parancsnoknak. Mut Ang felállt, és a csönd megtörte a hangok hatalmát, elűzte őket, ahogy a gyorsan leszálló trópusi éj elűzi az esthajnalt.
Az orvos meg a parancsnok a hallgatók riadt tekintetétől kísérve kiment a teremből. A másod-asztronavigátorral igen ritkán előforduló baj történt az ügyelet alatt — gennyes vakbélgyulladást kapott. Bizonyára nem teljesítette egészen pontosan a kozmikus utazásra való egészségügyi felkészülés programját. Ezért Szvet Szim most engedélyt kért a parancsnoktól az azonnali műtétre.
Mut Ang kétségét fejezte ki. A korszerű orvostudomány, amely már elsajátította az emberi szervezet impulzív-idegi szabályozásának módszereit — akárha elektronikus berendezéseket irányítana —, sok betegséget ki tudott küszöbölni.
Ám az űrhajó orvosa ragaszkodott a maga igazához: bebizonyította, hogy a betegben olyan begyógyult góc marad, amely épp az űrhajósokra nehezedő óriási fiziológiai túlterhelés folytán, könnyen újabb gyulladást okozhat.
Az asztronavigátor felfeküdt a széles műtőasztalra. Impulzusadók vezetékei hálózták körüclass="underline" harminchat műszer figyelte szervezetének állapotát. Az elsötétített szobában ütemesen pislogott és halkan megzendült a hipnotizáló készülék. Szvet Szim egy pillantást vetett a műszerekre, majd intett a fejével Afra Devinek, az asszisztensnőnek. A Tellur személyzetének minden egyes tagja több szakmához is értett.
Afra odatolt egy átlátszó üstöt. A kékes folyadékban óriási százlábúhoz hasonló, ízelt fémműszer hevert. Afra kihúzta a műszert a folyadékból, egy másik készülékből pedig kúp alakú hüvelyt vett elő, a hozzácsatolt vékony vezetékekkel vagy csövekkel együtt. Egy halkan kattanó kapcsolás — és a fém százlábú alig hallható zümmögéssel megmozdult.
Szvet Szim megint biccentett, és a készülék eltűnt az asztronavigátor szájában, aki továbbra is nyugodtan lélegzett. Fény gyúlt ki a félig áttetsző képernyőn, amelyet ferdén a beteg hasa fölé állítottak. Mut Ang közelebb húzódott. A belső részek szürke körvonalai egészen tisztán látszottak a zöldes fényben, meg az is, ahogy lassan kúszik rajtuk az ízelt műszer. Egy könnyű kis villanás jelezte, hogy a műszer lökést adott a gyomor záróizmának, behatolt a nyombélbe, majd a vékonybél bonyolult tekervényein kúszott tovább. Még egy rövid út, és a százlábú tompa vége nekifeszült a féregnyúlvány aljának.
Itt, a gennyesedés területén erősebb volt a fájdalom, és a belek önkéntelen mozgása annyira megerősödött a műszer nyomásától, hogy csillapítószerekhez kellett folyamodni. Még néhány perc, és az elemzőgép kiderítette a megbetegedés okát — véletlenül eldugult a nyúlvány —, megállapította a gennyesedés jellegét, és antibiotikumok meg fertőtlenítőszerek megfelelő keverékét javallotta. Az ízelt készülék kibocsátotta hosszú, hajlékony csápjait, amelyek mélyen belenyomultak a féregnyúlványba. A gennyet kiszívták, a nyúlványba került szemcséket eltávolították. Következett az appendix erőteljes kimosása olyan biológiai oldatokkal, amelyek gyorsan begyógyítják mind a nyúlvány, mind a vakbél nyálkahártyáját. A beteg békésen aludt, amíg a belsejében tovább működött az automaták irányította nagyszerű műszer. Az operáció befejeződött, és az orvosnak már csak a készüléket kellett eltávolítania.
A Tellur parancsnoka megnyugodott. Bármilyen nagy is az orvostudomány hatalma, a szervezet előre nem látott sajátságai (mert hisz elképzelhetetlen, hogy az egyedek milliárdjain előre meghatározzák őket) váratlan bonyodalmakhoz vezethetnek, amelyek nem veszélyesek a bolygó óriási gyógyintézeteiben, de félelmetesek egy kis expedícióban.
De nem történt semmi baj. Mut Ang visszatért az elnéptelenedett könyvtárba a hegedű zongorához. Most már azonban nem volt kedve játszani, inkább gondolataiba merült. Az űrhajó parancsnoka vissza-visszatért a boldogságról, a jövőről való tűnődéshez. Negyedszer jár a kozmoszban… De még sohasem gondolt arra, hogy ilyen nagy ugrást tehet téren és időn át. Hétszáz év. Az életnek olyan felgyorsulása, az új eredményeknek és felfedezéseknek olyan nagyarányú felhalmozódása és a tudásnak olyan horizontjai mellett, amelyeket már elértek a Földön! Nehéz ugyan az összehasonlítás, de hétszáz év nem sokat jelentett a régi civilizációk korában, amikor a társadalom fejfödése — mivel nem siettették az ismeretek meg a szükségszerűség — csupán az emberiség további elterjedése, bolygónk egyelőre még lakatlan térségeinek benépesítése felé haladt. Akkoriban még mérhetetlen volt az idő, és az emberiségnek minden változása olyan lassan folyt, mint hajdan a gleccserek az Arktisz meg az Antarktisz szigetein.
Évszázadok szinte csak úgy belesüppedtek a tétlenség ürességébe. Micsoda egy emberélet, micsoda száz vagy ezer év?
Mut Ang szinte iszonyattal gondolt arra: milyen szörnyű lett volna a régi világ embereinek, ha előre tudják, mennyire lassan fejlődnek az akkori társadalmi folyamatok; ha rádöbbennek, hogy bolygónkon még olyan sok évig tart az elnyomás, az igazságtalanság és a rendezetlenség! Hétszáz év múlva visszatérni — a régi Egyiptomban azt jelentette volna, hogy ugyanabba a rabszolgatartó társadalomba kerülünk bele, közben talán még súlyosbodott is az elnyomás; az ezeréves Kínában — ismét ugyanazokat a háborúkat, császári uralkodóházakat látjuk; Európában pedig a középkor éjszakájának kezdetétől az inkvizíció máglyáinak lobogásához, a tomboló népbutításhoz jutunk el.
De most az a próbálkozás, hogy hét-változásokkal, korszerűsítésekkel és új ismeretekkel telezsúfolt — évszázadon át beletekintsünk a jövőbe, szédülést idéz elő a megrázó események iránti mohó érdeklődés miatt.
És ha az igazi boldogság: a mozgás, a változás, az átalakulás, akkor ugyan ki lehetne boldogabb őnála és társainál? És mégsem olyan egyszerű a dolog! Az emberi természet kettős, mint a világ, amely megalkotta és körülveszi. Az örök változásokra való törekvésünk ellenére mindig sajnáljuk a múltat, pontosabban azt a jót, amelyet kiszűr belőle az emlékezet, és amely hajdan az elmúlt aranykorokról alkotott elképzelésekké terebélyesedett.
Akkor önkéntelenül a múltban keresték a jót, annak megismétléséről ábrándoztak, és csupán az erős lelkek látták előre, azok tudták megérezni az emberi élet elkerülhetetlenül bekövetkező megjavulásának és elrendeződésének közeledését. Az ember lelkében azóta mélyen benne él a nosztalgia a múlt iránt; fájlaljuk azt, ami visszahozhatatlanul eltűnt, és szomorúság fog el bennünket az emberiség történetének emlékei és a régi romok láttán. Ez a nosztalgia különösképpen megerősödött az érett, javakorabeli felnőtteknél, és szomorúságot kelt minden gondolkodó és érző emberben.