Andrej tett még néhány kísérletet, hogy részt vehessen a szervezett munkában, de mindenki elhárította, legyintett rá, mindenki borzasztóan sietett, egyetlen ember sem akadt, aki nyugodtan állt volna egy helyben, és, mondjuk, listába szedte volna az önkéntesek nevét. Andrej ettől feldühödött, és sorra kezdte nyitogatni az ajtókat abban a reményben, hogy csak talál egy felelős személyt, aki nem rohangál, nem üvölt, nem hadonászik — elvégre a legelemibb logika is azt súgja, hogy lennie kell valahol valamiféle vezérkarnak, ahonnan ezt az egész lázas tevékenységet irányítják.
Az első szoba üres volt. A másodikban egy alsónadrágos férfi telefonált ordítva, egy másik pedig szitkozódva próbált belebújni egy szűk irodai munkaköpenybe. A köpeny alól rendőrbricsesz és zsinór nélküli ócska lábszárvédő kandikált ki. Alig kukkantott be a harmadik szobába, a képébe vágtak valami gombos, rózsaszín holmival, Andrej gyorsan visszavonult, és csak annyit látott, hogy odabenn robusztus, ám nyilvánvalóan női testek nyüzsögnek. És a negyedik szobában ott találta a Mentort.
Térdét átölelve az ablakpárkányon ült, és az üvegen túli sötétségbe bámult, amelybe autóreflektorok fénycsóvája hasított bele időnként. Amikor Andrej belépett, felé fordította jóságos, pirospozsgás arcát, mint mindig, most is felvonta kicsit a szemöldökét, és elmosolyodott. E mosoly láttán Andrej rögtön megnyugodott. Dühe és elkeseredettsége elszállt, nyilvánvalóvá vált, hogy végül minden elrendeződik, a helyére kerül, és egyáltalán: minden jól végződik.
— Hát tessék — tárta szét a karját, ő is elmosolyodott. — Ki derült, hogy senkinek nem kellek. A kocsivezetéshez nem értek, azt sem tudom, hol a gimnázium… Teljes a zűrzavar, minden érthetetlen…
— Igaz — bólintott együtt érzőn a Mentor. — Rettenetes ez a zűrzavar. — Lelógatta lábát az ablakpárkányról, combja aládugta a tenyerét, és úgy harangozott a lábával, mint egy gyerek. — Egyszerűen szégyenletes. Komoly, felnőtt emberek, a többségük nem is tapasztalatlan… A szervezettség hiányzik, igaz, Andrej? Vagyis fontos kérdésekben mindent szabadjára hagytak. Felkészületlenség… A fegyelem hiánya… No és persze a bürokrácia.
— Igaz — mondta Andrej. — Természetesen. És tudja, mit határoztam? Nem keresek tovább senkit, nem akarok én semmit tisztázni, fogok valamilyen botot, és megyek. Csatlakozom valamelyik egységhez. Ha nem vesznek be, megyek egyedül. Hiszen asszonyok maradtak ott, gyerekek…
A Mentor minden szavára rábólintott, már nem mosolygott, arca most komoly és együtt érző volt.
— Csak van egy dolog… — mondta Andrej fintorogva. — Mi a helyzet Donalddal?
— Donalddal? — kérdezett vissza a Mentor. — A Donald Cooperrel? — Elnevette magát. —
Maga persze azt hiszi, hogy Donald Coopert már le is tartóztatták, és ő beismerte bűneit… Szó sincs róla. Donald Cooper épp most szervez egy önkéntesekből álló egységet ennek a szégyentelen támadásnak a visszaverésére, és természetesen nem gengszter, nem követett el semmiféle bűntényt, a pisztolyt pedig a feketepiacon cserélte egy régi zenélőóráért. Mit tegyünk? Egész életében fegyverrel a zsebében járt, hozzászokott.
— Hát persze — mondta Andrej óriási megkönnyebbüléssel. — Világos! Magam se hittem, csak arra gondoltam… Elég. — Már indulni akart, de visszafordult. — Mondja… persze ha nem titok… Mondja, miért van ez az egész? A majmok? Honnan kerültek elő? Mit akarnak velük bizonyítani?
A Mentor felsóhajtott, és lecsusszant az ablakpárkányról.
— Már megint olyasmit kérdez tőlem, Andrej, amire…
— Nem. Értek mindent! Én csak…
— Várjon. Megint olyasmit kérdez tőlem, amire képtelen vagyok válaszolni. Értse meg végre: képtelen vagyok. Emlékszik az épületek eróziójára. Vagy amikor a víz epévé változott… Bár ez azelőtt volt, hogy maga… Most meg ezek a páviánok. Emlékszik, hogyan faggatott: miként lehetséges, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű emberek egy nyelven beszélnek, és még csak nem is sejtik. Emlékezzen rá, mennyire elképedt ezen, sehogy sem értette, még meg is rémült, hogyan bizonygatta Kenszinek, hogy oroszul beszél, ő meg azt állította váltig, hogy ellenkezőleg, maga beszél japánul. Emlékszik? Most meg már hozzászokott, már eszébe sem jutnak ezek a kérdések. Ez a Kísérlet egyik feltétele. A Kísérlet pedig Kísérlet. Mit mondhatnánk még? — Elmosolyodott. — Menjen, Andrej, menjen.
Magának most ott a helye. A legfontosabb a cselekvés. Mindenki a maga helyén és mindenki a tőle telhető legtöbbet.
És Andrej kiment, sőt kirohant a folyosóra, amely közben teljesen elnéptelenedett, lerohant a lépcsőn, ki a térre. Rögtön szemébe tűnt egy rendezett, határozott embercsoport egy teherautó mellett, a lámpa alatt. Habozás nélkül beállt közéjük, előretolakodott, a kezébe nyomtak egy súlyos, hegyes fém-rudat, amitől rögtön úgy érezte, van fegyvere, erős, és készen áll a döntő ütközetre.
A közelben egy nagyon ismerős hang kiadta a vezényszót, hogy sorakozzanak hármas oszlopba. Andrej, vállán a vasrúddal, odafutott, és beállt egy testes latin-amerikai (hálóinge fölött nadrágtartóval) és egy cingár, szőke üstökű értelmiségi közé, aki szörnyen ideges volt: hol lekapta a szemüvegét, rálehelt, megtörölte a zsebkendőjével, hol ismét az orrára biggyesztette, folyton igazgatta.
Az egység kicsi volt, mindössze vagy harminc ember. És mint kiderült, Fritz Geiger volt a parancsnoka, ami egyrészt elég megalázó volt, másrészt viszont el kellett ismerni, hogy az adott helyzetben Fritz Geiger — bár múltját tekintve fasiszta csökevény — itt, mondhatni, nagyon is a megfelelő helyen volt.
Ahogyan az a Wehrmacht volt altisztjétől el is várható, nem válogatta meg a szavait, kellemetlen volt hallgatni. “Iga-zodj! — üvöltötte teli tüdőből, mintha legalábbis egy ezredet vezényelne a hadgyakorlaton. — Hé, maga papucsos! Igen, maga. Húzza be a hasát! Maga meg mért teszi szét a lábát, mint a tehén, ha meghágták? Magára nem vonatkozik a vezényszó? Fegyvert láb-hoz! Azt mondtam, lábhoz, nem vállhoz, hé, maga nadrágtartós tehén! Vi-gyázz! Lépésben utánam in-dulj!” Valahogyan elindultak. Hátulról valaki rögtön Andrej sarkára lépett, ő megbotlott, vállával nekiütközött az értelmiséginek, aki persze elejtette éppen tisztogatott szemüvegét. Andrej nem állta meg, rámordult: “Marha!”
“Vigyázzon, az isten szerelmére” — visította magas hangon a pápaszemes. Andrej segített neki megkeresni a szemüveget, és amikor Fritz dühtől tajtékozva rájuk rontott, keresetlen szavakkal elküldte őt melegebb éghajlatra.
A folyamatosan hálálkodó és csetlő-botló pápaszemessel a nyomában Andrej utolérte a menetelőket, csatlakoztak hozzájuk, és vagy húsz méterrel odébb felharsant a vezényszó:
“Kocsikra!” Egyébként mindössze egyetlen kocsi állt ott, egy speciális betonkeverék-szállító.
Amikor felkapaszkodtak rá, a lábuk alatt cuppogott és szortyogott a massza. A papucsos lemászott, és kijelentette, hogy ő a maga részéről ilyen kocsin nem megy sehova. Fritz ráparancsolt, hogy kapaszkodjon vissza, de a papucsos egyáltalán nem ijedt meg, és sipítozó hangon közölte, hogy ő nem disznó, és egy disznó valószínűleg nem tiltakozna, ha ilyen mocsokban kellene utaznia, már elnézést kér mindenkitől, aki kész ebben a disznóólban közlekedni, de… Ekkor leugrott a platóról a latin-amerikai is, meg-vetően Fritz lába elé köpött, és ujjait nadrágtartójába akasztva sietség nélkül otthagyta őket.