— Nem fogom hamarjában elfelejteni a kifejezést Welegár tiszteletes arcán — állította komoran Artur. — Harminc évig jártam abba templomba. Tiszteltek a hitközségben. Most meg, ha csak gondolok arra, hogy beteszem a lábam egy vallásos intézménybe, máris végig sajog a lábam.
— Igen, de nem kellett volna neki azt mondania, amit mondott, amikor lelökted a koporsófedelet — méltatlankodott Dorina. — Pap létére! Azoknak nem lenne szabad ismernie olyan szavakat.
— Szerettem azt a templomot — motyogta Artur vágyakozóan. — Volt mit csinálni szerdánként.
Derengeni kezdett Motolla Alánknak, hogy Dorina csodálatosképp elsajátította az r hang kiejtésének képességét.
— És maga szintén vámpír, Mrs. Huny… bocsánatot kérek… Nofertoesatu grófné? — kíváncsiskodott udvariasan.
A grófné mosolygott. — Szavamha, igen — válaszolta.
— Házasság által — egészítette ki Artur.
— Ez lehetséges? Azt hittem, ahhoz meg kell harapják az embert — csodálkozott Motolla.
A hang a szék alatt vihogott.
— Nem látom be, miért kellene nekifognom harapdálni a feleségem harminc évi házasság után, és ezzel a dolog le van zárva! — szögezte le a gróf.
— Minden nőnek hészt kellene vennie a féhje hobbijában — mondta Dorina. — Ez az, amitől a házasság éhdekes mahad.
— Ki akar érdekes házasságot? Sose állítottam, hogy érdekes házasságot akarok. Ez a baj a mai emberekkel, elvárnak mindenfélét, például hogy egy házasság legyen érdekes. És egyébként is, ez nem hobbi — siránkozott Artur. — Tudja, ez a vámpírkodás egyáltalán nem olyan klassz, mint amilyennek beállítják. Nem mehetsz ki nappal, nem ehetsz fokhagymát, nem tudsz rendesen megborotválkozni…
— Miért nem tud megborot… — kezdte Motolla.
— Nem használhatsz tükröt — felelte Artur. — Azt hittem, a denevérréváltozás része érdekes lesz, de errefelé gyilkosak a baglyok. És ami a… tudja… a vérrel… hát… — A hangja elfúlt.
— Ahtuh sosem ismehkedett könnyen embehekkel — mentegette Dorina.
— És a legrosszabb az egészben, hogy folyton frakkot kell viselni — nyafogta Artur. Oldalvást Dorinára sandított. — Biztos vagyok benne, hogy az igazából nem kötelező.
— Hoppant fontos, hogy fenntahtsuk a színvonalat — fennhéjázott Dorina. Dorina egyik-percben-itt-a-következőben-sehol vámpírkiejtésén felül korábban úgy dönthetett, hogy kiegészíti Artur frakkját azzal, amit, amit egy vámpírnő számára megfelelőnek ítélt: testhez simuló fekete estélyivel, hosszú, homlokán V-alakúra vágott sötét hajjal és nagyon sápadt sminkkel. A Természet azonban kicsinek és dundinak szánta, göndör hajjal és viruló arcszínnel. Az ellentmondás határozott jelei mutatkoztak rajta.
— Ott kellett volna maradjak a koporsóban — gyónta meg Artur.
— Ó, dehogy! — tiltakozott Mr. Patkó. — Az a könnyebbik kiút lett volna. A mozgalomnak szüksége van a hozzád hasonló emberekre, Artur. Példát kell mutassunk! Jusson csak eszedbe a jelmondatunk!
— Melyik is lenne az, Reg? — firtatta Lupin fáradtan. — Annyi van belőlük.
— „Élőhalott igen — eltávozott soha!” — citálta Reg.
— Tudja, ő jót akar — mesélte Lupin, miután a gyűlés véget ért.
Ő meg Motolla a hajnali szürkületben baktattak vissza. A Nofertoesatuk már korábban távoztak, hogy hazaérjenek még mielőtt a nappal még több gondot zúdít Arturra, és Mr. Patkó elment, hogy — ahogy megfogalmazta — beszédet mondjon egy gyűlésen.
— Lemegy a Kisistenek Temploma mögötti temetőbe és kiabál — magyarázta Lupin. — Ő öntudat-fölélesztésnek nevezi, de nem hiszem, hogy sok esélye van.
— Ki volt az az asztal alatt? — kérdezte Motolla.
— Az Schleppel — felelte Lupin. — Szerintünk a mumus.
— A mumusok is élőhalottak?
— Nem hajlandó megmondani.
— És még sose láttad? Azt hittem, a mumusok elrejtőznek a dolgok alá, és, őöö, mögé, és aztán ráugranak az emberre.
— Ő teljesen oké az elrejtőzésben. De nem hiszem, hogy szereti a ráugrás részét — válaszolta Lupin.
Motolla ezen eltöprengett. Egy tériszonyos mumus valahogy befejezetté teszi a teljes készletet.
— Ki hitte volna — motyogta tétován.
— Csak azért járunk el a klubba, hogy örömet szerezzünk Regnek — mesélte Lupin. — Dorina azt mondta, megszakadna Reg szíve, ha abbahagynánk. Tudja, mi a legrosszabb?
— Mondd csak! — buzdította Motolla.
— Néha elhozza a gitárját és rávesz minket, hogy olyan dalokat énekeljünk, mint az „Ankh-Morpork utcái” meg „Győzedelmeskedni fogunk”[12]. Rémes.
— Nem tud énekelni, mi? — találgatott Motolla.
— Énekelni? Az éneklése hagyján! Látott már valaha zombit, amint megpróbál gitározni? Amikor utána segítünk neki megkeresni az ujjait, az a kínos. — Lupin sóhajtott egyet. — Mellesleg Drull nővér dögevő. Ha fölajánlja valamelyik húsos derelyéjét, ne fogadja el!
Motolla visszaemlékezett a tétova, szégyenlős öregasszonyra a formátlan szürke ruhában.
— Ez komoly? — borzongott. — Úgy érted, emberhúsból készíti őket?
— Mi? Ó! Nem. Csak nem főz valami jól.
— Ó!
— És Ixolit testvér alkalmasint az egyetlen beszédhibás sikítószellem a világon, szóval ahelyett, hogy ülne a tetőn és sikoltozna, amikor valaki halála közeleg, csak ír neki egy cédulát és bedugja az ajtó alatt…
Motolla emlékezett a hosszúkás, szomorú arcra. — Nekem is adott egyet.
— Próbáljuk bátorítani — mondta Lupin. — Szegény nagyon félénk.
Kivágódott a karja és Motollát egy falhoz taszította.
— Maradjon csöndben!
— Mi?
Lupin fülét hegyezte. Az orrlyuka kitágult.
Odaintve Motollának, hogy maradjon, ahol van, az emberfarkas nesztelen osont végig a sikátoron, míg oda nem ért, ahol egy másik, még keskenyebb és ocsmányabb keresztezte. Ott megtorpant egy pillanatra, aztán szőrös kezével benyúlt a sarkon túl.
Fájdalomkiáltás hallatszott. Lupin keze egy vergődő férfit tartva érkezett vissza. Hatalmas, szőrős izmok domborodtak Lupin elszakadt inge alatt, mikor a férfit tépőfog magasba emelte.
— Meglapultál, hogy aztán ránk támadj, igaz? — faggatta Lupin.
— Ki, én…?
— Éreztem a szagod — közölte vele Lupin higgadtan.
— Én dehogy…
Lupin sóhajtott egyet. — Tudod, a farkasok nem csinálnak ilyesmit — tudatta.
A férfi himbálózott.
— Hé, na ne mondd — mondta.
— Az egész szemtől szembe küzdelem, tépőfog tépőfog ellen, köröm köröm ellen — világosította föl Lupin. — Nem fogsz fölfedezni sziklák mögött ólálkodó farkasokat, készen arra, hogy kiraboljanak egy arra járó borzot.
— Elenged?
— Szeretnéd, ha kitépném a torkod?
A férfi bámult szemtől sárga szembe. Fölmérte esélyeit egy hét láb magas pasassal szemben, akinek ilyen fogai vannak.
— Kapok választási lehetőséget? — tudakolta.
— Ez a barátom itt — közölte Lupin Motollára mutatva — zombi…
— Hát, nem tudom, hogy tényleg zombi vagyok-e, azt hiszem, ahhoz meg kell enni valamiféle halat meg gyökeret, hogy zom…
— …és tudod, hogy a zombik mit tesznek az emberekkel, ugye?
A férfi megpróbált bólintani, jóllehet Lupin ökle pont a nyaka alatt volt.
12
Ez a dal, különféle nyelveken, közkeletű a multiverzum minden egyes ismert világán. Mindig ugyanazok éneklik, nevezetesen azok, akikből, ha felnőttek, lesznek azok, akiknek a következő nemzedék énekelni fogja a „Győzedelmeskedni Fogunk”-at.