— Fivéreim… — kezdte, amikor valami csöndhöz közelítő alakult ki. Ez hangos és szaggatott éljenzéskórust váltott ki.
— …Mint mindnyájan tudjátok, ma este azért vagyunk itt, hogy tanúi legyünk öreg barátunk és kollégánk, Motolla Alánk, khm, nyugalomba vonulásának… — ideges kacaj. — Tudjátok, most, hogy itt látom ma este az öreg Motollát üldögélni, véletlenül eszembe jutott a sztori a tehénről, amelynek három lába fából volt. Szóval volt ez a tehén és…
A Kincstárnok hagyta, hogy a figyelme elkalandozzon. Ismerte a történetet. Az Arkrektor mindig ellőtte a csattanót, és különben is, más dolgok foglalkoztatták.
Folyton visszanézett a kis asztalra.
A Kincstárnok jó, bár nyugtalan lélek volt, és igencsak élvezte a munkáját. Eltekintve minden mástól, egyetlen másik varázsló sem pályázott rá. Rengeteg mágus szeretett volna például Arkrektor lenni, vagy a mágia nyolc rendje egyikének feje, ám gyakorlatilag egyetlen varázsló sem akart egy csomó időt eltölteni egy irodában papírfecnik tologatásával és számolással. Az egyetem összes aktája hajlamos volt összegyűlni a Kincstárnok irodájában, ami azt jelentette, hogy esténként fáradtan zuhant az ágyba, de legalább mélyen aludt és nem kellett nagyon alaposan meglepetésszerű skorpiók után kutatnia a hálóingében.
Egy magasabb rangfokozatú varázsló meggyilkolása elismert módja az előbbrejutásnak a rendekben. Azonban csakis olyasvalaki akarhatná meggyilkolni a Kincstárnokot, aki szintén örömét leli a takarosan elrendezett számoszlopokban, és az ilyen emberek nem túl gyakran adják fejük gyilkolásra[2].
Eszébe jutott gyermekkora, réges-régen, a Kostető-hegységben. Ő meg a nővére ki szoktak tenni egy pohár bort meg egy süteményt minden Disznólesés Éjjelén a Kanapónak. Akkoriban még másként álltak a dolgok. Sokkal fiatalabb volt, nem tudott valami sokat, és valószínűleg jóval boldogabb is volt.
Például nem tudta, hogy egy nap varázsló lehet belőle és együtt a többi mágussal ki fog tenni egy pohár bort és egy süteményt és egy eléggé gyanús csirkepástétomot és egy papírcsákót…
…valaki másnak.
Kisfiúkorában vendégségeket is tartottak Disznóleséskor. Azok mindig egy bizonyos mintát követtek. Pont, amikor már az összes gyerek csaknem hány az izgalomtól, az egyik felnőtt majd hamiskásan megszólaclass="underline" — Azt hiszem, hamarosan nagyon különleges látogatónk érkezik! — és, bámulatosan végszóra, az ablakon túlról disznókolompok gyanús csilingelése hallatszik és bejön…
…és bejön…
A Kincstárnok a fejét rázta. Valaki nagypapája álszakállban, hát persze. Valami derűs öregúr egy játékokkal teli puttonnyal, toporgással verve le a havat csizmájáról. Valaki, aki ad neked valamit.
Míg ellenben ma éjjel…
Persze, a vén Motolla alkalmasint másként fogja föl. Százharminc év után a halálnak valószínűleg van némi vonzereje. Alighanem ugyancsak kíváncsian várod, hogy kideríthetsd, mi jön ezután.
Az Arkrektor tekervényes anekdotája szaggatottan végéhez kacskaringózott. Az egybesereglett varázslók kötelességtudóan kacagtak, aztán megpróbálták megfejteni a viccet.
A Kincstárnok lopva az órájára pislantott. Most már húsz perccel múlt kilenc.
Motolla Alánk beszédet mondott. Hosszút, összefüggéstelent, csapongót, és folyton a régi szép időket emlegette, és úgy tűnt, az öreg azt hiszi, a körülötte lévők többsége olyan ember, aki valójában már vagy ötven éve halott, de ez nem számított, mert mindenkinek szokásává vált, hogy oda se hallgasson a vén Motollára.
A Kincstárnok nem tudta levenni szemét az órájáról. Annak belsejéből kihallatszott a pedál nyikorgása, ahogy a krampusz türelmesen taposott a végtelen felé.
Huszonöt perc telt el kilenc óta.
A Kincstárnok eltűnődött, hogyan kellene megtörténjen a dolog. Esetleg hallasz — Azt hiszem, hamarosan nagyon különleges látogatónk érkezik — patkócsattogást odakintről?
Ki fog ténylegesen nyílni az ajtó, vagy Ő áthatol rajta? Ostoba kérdés. Ő hírhedt a Rátermettségről, amivel bejut zárt helyekre — különösképp a zárt helyekre, ha logikusan végiggondolod. Zárd be magad bárhova, és az egész csak idő kérdése.
A Kincstárnok remélte, hogy Ő majd szabályosan fogja az ajtót használni. Az idegei már így is megfékezhetetlenül reszkettek.
A társalgás szintje süllyedt. Jó egynéhány másik varázsló, vette észre a Kincstárnok, szintén az ajtót lesi.
Motolla egy nagyon diszkréten táguló kör közepén tartózkodott. Valójában senki sem kerülte, csak egy látszólag véletlen browni mozgás mindenkit finoman elmozdított mellőle.
A varázslók képesek látni a Halált. És amikor meghal egy varázsló, a Halál személyesen jelenik meg, hogy áttessékelje a Másvilágra. A Kincstárnok elmerengett, vajon miért tekintik ezt előnyösnek…
— Nem tudom, mit néztek mindnyájan — jegyezte meg Motolla derűsen.
A Kincstárnok fölnyitotta az óráját.
A csapóajtó a tizenkettes alatt kivágódott.
— Nem tudná abbahagyni ezt az állandó megrázkódtatást? — vinnyogta a krampusz. — Folyton belezavarodok a számolásba.
— Bocsánat — sziszegte a Kincstárnok. Kilenc óra huszonkilenc perc volt.
Az Arkrektor előrelépett.
— Hát akkor, ágyő, Motolla — mondta megrázva az öregember pergamenszerű kezét. — Ez a régi hely nem lesz ugyanaz nélküled.
— Nem is tudom, hogy fogunk boldogulni — jelentette ki a Kincstárnok hálásan.
— Jó szerencsét a következő életben! — kívánta a Dékán. — Ugorj be valahányszor erre jársz és, izé, történetesen emlékszel arra, hogy ki voltál valaha!
— Ne kerülj minket, hallod? — tódította az Arkrektor.
Motolla Alánk nyájasan bólogatott. Semmit sem hallott abból, amit mondtak neki. Általános elvi alapon bólogatott.
A varázslók egy emberként szembe fordultak az ajtóval.
A csapóajtó a tizenkettes alatt újfent kivágódott.
— Csing, csing, csöng, csing — közölte a krampusz. — Csingli-lingi csöng, csing, csing.
— Mi? — fakadt ki a Kincstárnok meglepődve.
— Fél tíz — jelentette be a démon.
A varázslók Motolla Alánkhoz fordultak. Enyhén szemrehányónak látszottak.
— Biztosan jól vagytok? — kérdezte.
A másodpercmutató az órán nyikorgott tovább előre.
— Hogy érzed magad? — firtatta emelt hangon a Dékán.
— Soha jobban — válaszolta Motolla. — Van még valamicske abból a, mm, rumból?
Az egybesereglett varázslók nézték, ahogy jókora adagot tölt a serlegébe.
— Nem akarhatsz rákapni arra a pancsra — jegyezte meg a Dékán idegesen.
— Jó egészséget! — mondott áldomást Motolla Alánk.
Az Arkrektor ujjaival dobolt az asztalon.
— Mr. Alánk — szólalt meg — teljesen biztos benne?
Motolla kibújt a válaszadás alól. — Van még azokból a tortúrillákból? Nem mintha én az ilyet rendes ételnek nevezném — fejtegette. — Kemény kekszdarabokat iszapba mártogatni, mi abban a különös? De megennék egyet Mr. Himpeller híres húsos pitéiből…
Azzal meghalt.
Az Arkrektor varázslótársára pillantott, aztán lábujjhegyen odaóvakodott a tolószékhez és fölemelt egy kék eres csuklót, hogy pulzust keressen. Megrázta a fejét.
— Én is így akarok elmenni — állapította meg a Dékán.
— Micsoda, húsos pitékről motyogva? — csodálkozott a Kincstárnok.
2
Legalábbis, addig nem, amíg egy nap váratlanul föl nem ragadnak egy papírvágó kést és utat nem vágnak maguknak a Könyvviteli Osztályon keresztül, egyenest a törvényszéki orvostan történetébe.