Ahogy egy vonalba ért a szemközti sikátor bejáratával, újabb aranyak hullottak alá. Ezek azonban zacskójukban voltak, mellyel Széltoló amúgy istenesen kupán vágta a boldogtalant.
Az őr arra eszmélt, hogy egy vad tekintetű varázsló arcába bámul, aki egy kardot tart a torkához. Ráadásul a sötétben valami fogta a lábát.
Olyasfajta szorítás volt, amely azt sugallta, hogy a szorító tudná sokkalta erősebben is szorítani, ha akarná.
— Hol az a gazdag idegen? — sziszegte a varázsló. — Felelj!
— Mi fogja a lábam? — kérdezte a fickó, árnyalatnyi rémülettel a hangjában. Megpróbált ficánkolva kiszabadulni. A szorítás erősebb lett.
— Nem akarod tudni — világosította föl Széltoló. — Légy szíves, figyelj rám! Hol a külhoni?
— Nincs itt! Döncös kocsmájába vitték! Mindenki őt keresi! Te Széltoló vagy, ugye? És ez… a láda… a láda, ami megharapja az embereket… ónenenenene… kérrrr-lek…
Széltoló már elment. Az őr érezte, ahogy a láthatatlan lábszorító valaki — vagyis inkább, és ettől kezdett egyre jobban rettegni, valami — elengedi a lábát. Aztán, ahogy megpróbált feltápászkodni, valami nagy és súlyos és szögletes nekiütközött a sötétben, és elügetett a varázsló után. Egy láda, több száz lábbal.
Mindössze a saját tákolmányú kifejezésgyűjtemény segítségével Kétvirág megpróbálta elmagyarázni a biztos-irtás rejtelmeit Döncösnek. A hájas fogadós feszülten hallgatta, apró, fekete szeme csillogott.
Az asztal túlsó végéről Ymor figyelte őket enyhe élvezettel, néha-néha ételdarabkákat vetve hollóinak a tányérjáról. Mellette Withel járkált fel s alá.
— Túl sokat idegeskedsz — szólt rá Ymor anélkül, hogy levette volna a szemét a szemközt ülő két emberről. — Érzem, Stren. Ki merészelne megtámadni itt bennünket? És az a csatornatöltelék varázsló hamarosan idejön. Túl gyáva ahhoz, hogy ne tegye. Alkudozni próbál majd. De akkor már a kezünkben lesz. És az arany. Meg a láda.
Withel rámeresztette egyetlen szemét, és a tenyerébe csapott fekete kesztyűs öklével.
— Ki hitte volna, hogy létezik ennyi tudákos körtefa a Korongon? — merengett. — Honnan is tudhattuk volna?
— Túl sokat idegeskedsz, Stren. Biztos vagyok benne, hogy legközelebb ügyesebb leszel — jegyezte meg Ymor kedvesen.
A hadnagy elégedetlenül felhorkant, és kirohant a szobából, hogy zsarnokoskodjon az emberei fölött. Ymor tovább figyelte a turistát.
Furcsa, de úgy tűnt, mintha a kis ember nem fogná föl helyzete komolyságát. Ymornak feltűnt, hogy nem egyszer mélységesen elégedett kifejezéssel tekint körül a helyiségben. Ráadásul lyukat beszél Döncös hasába és Ymor figyelmét az sem kerülte el, hogy egy papírdarab cserélt gazdát. És Döncös pár rézpénzt olvasott az idegen markába. Furcsa.
Amikor Döncös feltápászkodott és elkacsázott Ymor széke mellett, a tolvajok mestere villámgyors mozdulattal elkapta a hájas ember kötényét.
— Mit műveltetek, haver? — kérdezte halkan.
— S-semmit, Ymor. Csak egy kis magánjellegű üzletet kötöttünk.
— Barátok közt nincs titok, Döncös.
— No, igen. Hát, igazából én sem vagyok biztos benne, mi ez az egész. Afféle fogadást kötöttünk, érted? — magyarázta a fogadós idegesen. — Úgy hívják, biztosirtás. Olyan, mintha fogadtunk volna, hogy a Törött Dob nem fog leégni.
Ymor addig nézett keményen a fogadós szemébe, amíg Döncös össze nem rándult félelmében és zavarában. Aztán a mestertolvaj fölnevetett.
— Mármint ez a szúette, vén taplóhalom? — kacagott. — Az az ember őrült lehet!
— Igen, őrült, de temérdek pénze van! Most azt mondja, neki van… nem jut eszembe a szó, k-val kezdődik, és az, amit a tétnek nevezhetnénk… és akiknek dolgozik az Agátai Birodalomban fizetni fognak. Ha a Törött Dob leég. Nem mintha remélném. Hogy leég. Mármint a Törött Dob. Úgy értem, ez az én második otthonom, hát igen, a jó öreg Dob…
— Azért téged sem ejtettek a fejedre, mi? — mondta Ymor, és eltolta magától a fogadóst.
Az ajtó megnyikordult, és dübbenve csapódott a falnak.
— Hé, az ajtóm! — ordította Döncös. Aztán felismerte, ki áll a lépcső tetején, és máris lebukott az asztal alá, alig egy időforgáccsal azelőtt, hogy az apró, fekete tűlövedék átcikázott a szobán, és tompa koppanással vágódott a deszkába.
Ymor óvatosan megmozdította a kezét, és kitöltött egy újabb korsó sört.
— Nem csatlakozol hozzámegy italra, Zlorf? — érdeklődött kimérten. — Te pedig dugd vissza a kardod, Stren. Rongylábú Zlorf a barátunk.
Az orgyilkosok céhének elnöke ügyesen megpörgette kicsi fúvócsövét, és egy sima mozdulattal a tokjába csúsztatta.
— Stren! — emelte fel hangját Ymor.
A fekete ruhás tolvaj sziszegett, és visszadugta kardját a hüvelybe. Kezét a markolaton, szemét az orgyilkoson tartotta.
Ami nem ment könnyen. Az Orgyilkosok Céhében az előrelépés versenyvizsga alapján történik, ahol a gyakorlat számít a legfontosabb — sőt, valójában az egyedüli fontos — tényezőnek. Így hát Zlorf arca tele volt forradásokkal, sebhelyekkel, számos közeli találkozás emlékeivel. Valószínűleg ezek nélkül sem lett volna túl szemrevaló — hiszen állítólag azért választott olyan mesterséget, melyben túlnyomórészt sötét csuklyák, köpenyek és éjszakai portyázások játszanak szerepet, mert naptól irtózó trollvér is csörgedezik ereiben. Akik olyankor mondták ezt, amikor Zlorf hallótávolságon belül tartózkodott, rendszerint sapkájukban vitték haza a fülük.
Zlorf — nyomában számos orgyilkossal — lesétált a lépcsőn. Amikor közvetlenül Ymor elé ért, kibökte:
— A turistáért jöttem.
— Van valami közöd hozzá, Zlorf?
— Igen. Grinjo, Urmond… vigyétek!
Két orgyilkos máris előrelépett. Stren tüstént odapattant. Úgy tűnt, kardja a semmiből villan elő, s állapodik meg egy ujjnyira a torkuktól — anélkül, hogy keresztülsuhant volna a köztük megmaradt csekély távolságon.
— Elképzelhető, hogy csak egyikőtöket tudom megölni — mormolta —, de azt javaslom, tegyétek fel magatoknak azt a kérdést, vajon… melyikőtök lesz az?
— Nézz csak föl, Zlorf! — súgta Ymor.
Egy sor vészjósló, sárga szempár tekintett le a tetőgerendák közti homályból.
— Még egy lépés, és kevesebb szemgolyóval távozol, mint ahánnyal érkeztél — mondta a mestertolvaj. — Szóval ülj csak le, igyál egyet, és beszéljük meg az ügyet okosan. Én azt hittem, megegyeztünk: te nem rabolsz… én nem ölök. Legalábbis pénzért nem — tette hozzá némi szünet után.
Zlorf elfogadta a felkínált sört.
— És? — mondta. — Én megölöm a pasast, aztán te kirabolod. Ő az ott, az a vicces külsejű fickó?
— Igen.
Zlorf rámeredt Kétvirágra, aki ezt látván visszavigyorgott. Zlorf vállat vont. Ritkán vesztegette arra az idejét, hogy eltűnődjön azon, miért akarnak egyesek másokat megöletni. Egyszerűen ebből élt.
— Megkérdezhetem, ki a megbízód? — kíváncsiskodott Ymor.
Zlorf felemelte a kezét.
— No de kérlek! — tiltakozott. — És a szakmai etikett?