Felragadta pallosát, és ahogy az elöl haladó lovas odaért, feltartott kézzel kilépett elé az útra. Arcán jól begyakorolt vigyor terült szét, mely egyaránt szolgált megnyugtatásra és fenyegetésre.
— Már megbocsásson, uram… — kezdte.
A lovas megrántotta a kantárt, és hátravetette a csuklyáját. A nagy ember egy égési sebektől eltorzult arcot és itt-ott megpörkölődött szakállat pillantott meg. Az utazónak még a szemöldöke is leégett.
— Húzz a búsba! — förmedt a magasra. — Te Tengelyföldi[1] Bravd vagy, ugye?
Bravd rádöbbent, hogy elcseszte a nyitójelenetet.
— Nem lépnél félre? — érdeklődött a lovas. — Ugye, megérted, hogy most nincs időm rád? — Körülnézett, és hozzátette: — Ez vonatkozik arra az árnyékimádó, bolhazsák társadra is, bárhol lapuljon éppen.
Menyét kilépett a ló mellé, és felbámult a zilált egyénre.
— Jé, ez itt Széltoló, a varázsló — örvendezett, miközben a varázsló iménti megjegyzését elraktározta emlékezetében egy későbbi bosszú alkalmára. — Rögtön felismertem a hangját.
Bravd nagyot köpött, és hüvelybe dugta kardját. Varázslókba belekötni nem túl kifizetődő, mivel ritkán hordanak magukkal említésre méltó kincset.
— Elég magas lóról beszél ahhoz képest, hogy csak egy útszéli varázsló — motyogta.
— Szó sincs róla — mondta a varázstudó ernyedten. — Úgy be vagyok tojva tőled, hogy a gerincem kocsonyává vált, csak hát jelen pillanatban rémület-túladagolásban szenvedek. Szóval, ha majd azon túlleszek, akkor lesz elég időm illendően megijedni tőletek.
Menyét az égő város felé mutatott.
— Keresztülmentél azon a poklon?
A varázsló megdörzsölte szemét bőrét vesztett, vöröslő kezével.
— Ott voltam, amikor kezdődött. Látjátok azt a fickót? Ott hátul. — Visszafelé mutatott az útra, melyen egyre közeledett az útitársa, aki mellesleg igen furcsa stílusban lovagolt, mivel szinte másodpercenként kizuhant a nyeregből.
— Mi van vele? — kérdezte Menyét.
— Ő tette — mondta Széltoló egyszerűen.
Bravd és Menyét a közeledő egyén felé fordultak, aki fél lábon ugrált lova mellett: másik lába a kengyelbe akadt.
— Ő… gyújtogatott? — kérdezte Bravd, amikor végre képes volt megszólalni.
— Nem. Vagyis nem egészen. Inkább mondjuk úgy, hogy ha a teljes káosz és őrület villámlás lenne, akkor ő az a személy, aki kiáll egy hegycsúcsra nedves rézpáncélban, azt kiabálva: Minden isten rohadék. Akad netán valami harapnivalótok?
— Kaphatsz egy kis csirkét — jegyezte meg Menyét. — Cserébe a sztoriért.
— Hogy hívják az ipsét? — kérdezte Bravd, aki megpróbált úgy tenni, mintha képes lenne követni a beszélgetést.
— Kétvirág.
— Kétvirág? — csodálkozott Bravd. — Micsoda fura név!
Széltoló leszállt a lováról.
— Nektek fogalmatok sincs arról, mi történt. Valami csirkét emlegettetek?…
— Fűszeresen — felelte Menyét. A varázsló felnyögött.
— Jut eszembe — tette hozzá Menyét, és csettintett az ujjaival —, hallottunk egy eszméletlen nagy robbanást úgy fél órával ezelőtt…
— Az olajraktár volt — közölte Széltoló, és arca megrándult a tűzeső emlékétől.
Menyét megfordult, és várakozóan a társára vigyorgott, aki erre felmordult, és odaadott neki egy rézgarast az erszényéből. Aztán elfúló sikoly hallatszott az út felől, mely hirtelen félbeszakadt. Széltoló fel sem pillantott, a csirke teljesen lefoglalta.
— Az egyik dolog, amit képtelen megtanulni, a lovaglás — mondta. Aztán hirtelen megmerevedett, mintha egy hirtelen emlékkép fejbe vágta volna egy homokzsákkal. Rémülten felüvöltött, és bevetette magát a félhomályba. Amikor visszatért, vállán cipelte a Kétvirág nevű, egészen elernyedt fickót. Az illető apró volt és vézna, fura göncöket viselt, például térdnadrágot meg egy olyan inget, melyben a vad és egymást ütő színek olyan kavalkádja látszott, amely még e félhomályban is bántotta Menyét érzékeny szemét.
— Úgy tűnik, nem tört csontja — sóhajtott Széltoló megkönnyebbülten. Erősen zihált. Bravd Menyétre hunyorított, és közelebb lépett, hogy szemügyre vegye azt a valamit, amit messzebbről málhás állatnak néztek.
— Jobb, ha máris leteszel róla — mondta a varázsló anélkül, hogy felpillantott volna a vizsgálódásból. — Higgy nekem, erős hatalom védi.
— Mágia? — kérdezte Menyét, és gyorsan lekuporodott.
— Ne-e-em. Vagyis valami olyasféle. Nem a szokványos fajta. Úgy értem, képes rézzé változtatni az aranyat, de úgy, hogy közben arany maradjon, képes gazdaggá tenni az embereket azáltal, hogy elpusztítja a vagyonukat, képes elérni, hogy a gyenge félelem nélkül járjon a tolvajok között, átjut a legerősebb ajtókon is, és megdézsmálja a legvédettebb kincseket. Rajtam jelenleg is hatalma van… ezért kell követnem ezt az őrültet akarva akaratlan, és védeni őt a bajoktól. Erősebb ez nálad, Bravd! És azt hiszem, még nálad is ravaszabb, Menyét.
— Hogy hívják ezt a hatalmas mágiát?
Széltoló vállat vont.
— A mi nyelvünkön úgy hívják, hogy ők-ón-gnómja. Van egy kis borotok?
— Tudnod kell, hogy nem vagyok minden lelemény híján akkor sem, ha mágiáról van szó — jegyezte meg Menyét. — Tavaly például… e jelenlévő barátom segedelmével… megfosztottam Ymitury közismerten nagy hatalmú arkmágusát a botjától, holdkövekkel kirakott övétől és az életétől, megközelítőleg ebben a sorrendben. Nem félek ettől a ők-ón-gnómjától, amit említettél. Ámbátor — tette hozzá —, felkeltetted az érdeklődésemet. Nem körvonalaznád pontosabban, hogy miféle?
Bravd az úton közeledő alakra pillantott. Most már közelebb ért, és tisztán kirajzolódott a hajnal előtti fényben. Úgy nézett ki, mint egy közönséges…
— Egy lábakon járó láda? — képedt el.
— Ha kívánjátok, elmondok mindent — közölte Széltoló. Már amennyiben kapok egy kis bort.
A völgy felől robajlás és sziszegés hallatszott. Valaki, aki jobban észnél volt, mint a többiek, megparancsolta, hogy zárják le a nagy gát zsilipjét ott, ahol az Ankh kizúdul az ikervárosból. Hogy megakadályozták a hömpölygésben, a folyó kilépett a medréből, és elöntötte a tűz marcangolta utcákat. A lángoló kontinensek hamarosan szigetek sokaságává váltak, melyek egyre kisebbek lettek, ahogy a fekete ár emelkedett. A füstölgő város fölé hatalmas gőzfelhő emelkedett, amely elhomályosította a csillagokat. Menyét úgy vélte, olyan, akár valami sötét tapló vagy gomba.
A büszke Ankh és a kárhozatos Morpork ikervárosa, amelynek a téridő bármelyik városa csupán tükröződése, számos ostrommal dacolt hosszú és mozgalmas történelme folyamán, és minden dúlás után ismét virágzásnak indult. Így hát a tűz és az azt követő árvíz, ami elpusztított mindent, amivel a tűz nem bírt — rendkívül kellemetlen járvánnyal növelve egyúttal a túlélők gondjait — nem tett pontot a város sorsának végére. Inkább csak izzó írásjel, szénszerű vessző, vagy szalamandra-pontosvessző volt egy folytatásos históriában.
Néhány nappal ezen események előtt egy hajó érkezett Ankhba a hajnali dagállyal, és a többi között horgonyt vetett Morpork rakpartjainak és dokkjainak szövevényében. Rakománya rózsaszínű gyöngyökből, tejdióból, horzsakőből, Ankh Patríciusának szánt hivatalos levelekből és egy emberből állt.
1
Jelen ponton talán nem fölösleges néhány szót szólnunk a korong rendszerének formájáról és kozmológiájáról.
Mint sejthető, a korongon két uralkodó irány létezik: tengelyfelé és peremfelé. Azonban, mivel a korong maga is forog, s nyolcszáz naponként körbefordul (hogy egyenlően ossza el a terhet a hordozó vastagbőrüeken; legalábbis krulli Reforgule szerint), ismert két kisebb irány is, mégpedig: forgásirány és forgásellenirány.
Mivel a korong apró napocskája rögzített pályán mozog, miközben a világ méltóságteljes lassúsággal forog alatta, a következtetés egyértelmű: egy korongév nem négy, hanem nyolc évszakból áll. A nyarak azon időszakok, amikor a nap felkel vagy lenyugszik a Perem legközelebbi pontján a telek pedig azon alkalmak, amikor a körívre húzott érintőre merőlegesen kel vagy nyugszik.
Így tehát a Körkörös-tenger körüli földeken az év Disznólesés Éjjelén kezdődik, aztán a tavasz következik, majd beköszönt az első nyárközép (Kisistenek Napja), melyet az első Őszidő követ, benne az év Telét jelző nap, a Borzadály, majd a másodlagos tél (mely egyébiránt tengelytél néven is ismert, lévén, hogy ilyenkor a nap a tengely irányában kel fel). Aztán jön a második tavasz nyár kettővel szorosan a nyomában. Az év háromnegyed részét a Mindenhájjalkentek jelzi — a legendák szerint az év egyetlen éjszakája, amikor a boszorkányok és boszorkánymesterek békésen szundítanak ágyukban. Aztán lehullanak a levelek, és fagyos éjszakák közepette beköszönt az ellentengelytél, és az új Disznólesés Éjjele fagyott drágakőként kucorog a közepén.
Mivel a Tengelyföldet szinte sohasem melegíti föl az erőtlen nap, az ottani területeket örök bilincsbe veri a fagy. A Perem ezzel szemben a napfényes szigetek és balzsamos napok vidéke.
Egy koronghét természetesen nyolc napból áll, és nyolc szín van a spektrumban. A nyolcas meglehetősen okkult jelentőségű szám a korongon, és a varázslók soha, de soha nem mondják ki.
Hogy a fentebb említett körülmények miért ilyenek, nem egészen világos, de némi magyarázatot ad arra, miért van az, hogy a korongon az isteneket nem annyira imádják, mint inkább átkozzák.