— Idegen — mondta Széltoló változatlan hangon. — Ha itt maradsz, estére megmérgeznek, vagy kést döfnek beléd. De ne hagyd abba a vigyorgást, különben én teszem meg!
— Ugyan már — legyintett az idegen, és körülnézett. — Hiszen olyan vidám helynek tűnik e ház! Egy igazi morporki kocsma… Tudod, annyit hallottam róluk. Ezek a csodás, ódon gerendák! És ráadásul olcsó is!
Széltoló gyorsan körülpillantott, attól tartva, hogy valami varázsszivárgás a folyó túlpartján lévő Mágusnegyedéből észrevétlenül elteleportálta őket egy másik helyre. De nem: még mindig a Dob ivójában álltak. A csehó falaira rárakódott a füst, padlóján régi gyékény és megnevezhetetlen bogarak komposztja — no meg a savanyú sör, amit a vendégek nem is annyira megvásárolnak, mint inkább bérelnek egy darabig… Megpróbálta rá elképzelni az ódon jelzőt, vagyis inkább a trob megfelelőjét: az a kedves építészeti ritkaság, melyet az Orohai-félszigeten élő szivacsevő pigmeusok kicsi koraliházainál láthatunk.
Elméje képtelen volt ekkora erőfeszítésre. A látogató folytatta:
— A nevem Kétvirág. — És kinyújtotta a kezét. A másik három ösztönösen odapillantott, azt gondolván, hogy újabb aranyat ad.
— Örülök, hogy megismertelek — mondta Széltoló. — Széltoló vagyok. Figyelj, én nem tréfáltam. Ez tényleg durva hely.
— Nagyszerű! Pontosan ilyenre vágytam!
— Hogyan?
— Mi ez a lé a korsókban?
— Ez? Sör. Kösz, Döncös. Igen. Sör. Tudod, ez sör.
— Ah! Az oly jellegzetes ital! Mit gondolsz, egy kisebb arany elegendő fizetség érte? Nem akarok senkit megsérteni.
Már félig elő is húzta az erszényéből a csillogó érmét.
— Jaarrrt! — krákogta Széltoló. — Úgy értem, ez nem sértés.
— Nagyszerű. Azt mondtad, ez durva hely. Úgy érted, hogy hősök, kalandorok is látogatják?
Széltoló eltűnődött ezen.
— Igen — nyögte ki végül.
— Pompás! Szeretnék találkozni néhánnyal.
A varázsló úgy érezte, most már mindent ért.
— Aha — mondta. — Azért jöttél, hogy zsoldosokat toborozz? (Harcosokat, akik tejdióhúsért harcolnak a törzsért.)
— Ó, dehogy. Egyszerűen találkozni szeretnék velük. Hogy amikor hazatérek, el tudjam mesélni, kiket láttam.
Széltoló arra gondolt, hogy egy ilyen találkozás a Dob törzsvendégeivel azt jelentené, hogy Kétvirág sohasem jut haza — hacsak nem lakik a folyó mellett folyásirányban lefelé, és történetesen majd arra lebeg.
— Hol az otthonod? — kérdezte. Felfigyelt rá, hogy Döncös kisurrant az egyik hátsó helyiségbe. Hugó gyanakodva figyelte őket egy közeli asztaltól.
— Hallottál már Bes Pelargic városáról?
— Hát, nem töltöttem túl sok időt Trobban. Épp csak átutazóban…
— Ó, ez nem Trobban van. Csak azért beszélek trobiul, mert számos trobi tengerész megfordul a kikötőinkben. Bes Pelargic az Agátai Birodalom legnagyobb tengeri kikötője.
— Attól tartok, sosem hallottam róla.
Kétvirág felhúzta a szemöldökét.
— Nem? Pedig elég hatalmas. A Barna-szigetektől tengelyirányban vitorlázol körülbelül egy hétig, és már ott is vagy. Félrenyeltél?
Gyorsan megkerülte az asztalt, és a varázsló hátát veregette. Széltoló ismét fuldoklott a sörétől.
Az Ellensúly Kontinens!
Három utcával arrébb egy öregember beledobta az érmét a savas csészébe, és óvatosan mozgatta. Döncös feszengve várt, kissé szédülve a szobában lévő kádak, bugyborékoló kémcsövek között. A polcokon homályos formák sorakoztak, melyek leginkább koponyákra és kitömött szörnyecskékre emlékeztettek.
— Nos? — tudakolta.
— Az ilyesmit nem szabad sürgetni — közölte a vén alkimista durcásan. — A fémelemzés időt vesz igénybe. Ah! — Meglötyögtette a csészét; az érme szinte nem is látszott már a zöld színű kavargásban. Az öreg számolgatott valamit egy pergamentekercsen.
— Rendkívül érdekes — jegyezte meg végül.
— Igazi?
Az öreg lebiggyesztette ajkait.
— Az attól függ, hogyan definiálod ezt a kifejezést. Ha úgy érted, hogy ez az érme ugyanolyan, mint mondjuk egy ötventalléros, akkor a válaszom: nem.
— Tudtam! — rikoltotta a kocsmáros, és az ajtó felé indult.
— Azt hiszem, nem fejeztem ki magam elég világosan — szólt utána az alkimista. Döncös haragosan megperdült.
— Hogy érted ezt?
— Nos, tudod, bizonyos okokból a mi vert pénzeink kissé felhígultak az elmúlt évek alatt. Egy átlagos pénz aranytartalma csupán négy a tizenkettőhöz, a maradékot ezüst, réz és…
— Hát aztán?
— Én azt mondtam, ez az érme nem olyan, mint a miénk. Ez tiszta arany.
Miután Döncös futva távozott, az alkimista jó ideig a mennyezetet bámulta. Aztán egy nagyon vékony tekercset húzott elő, egy tollért kotorászott munkaasztala rendetlenségében, és egy felettébb rövid üzenetet körmölt. Aztán odalépett ahhoz a ketrechez, melyben fehér galambok, fekete kakasok és más kísérleti állatok várakoztak. Egyik ketrecéből egy fényes bundájú patkányt húzott elő, belegyömöszölte a lapot egy üvegcsébe, az állat hátsó lábára erősítette, aztán útjára bocsátotta.
A patkány szaglászta a padlót egy pillanatig, aztán eltűnt egy lyukban a túlsó falnál.
Megközelítőleg ekkortájt egy mindeddig sikertelen jövendőmondó, aki a háztömb túlsó végén élt, véletlenül belepillantott a jóstálkájába. Felsikkantott, egy órán belül eladta ékszereit, mágikus felszereléseit, a legtöbb ruháját és szinte minden holmiját, amit nem tudott felmálházni a leggyorsabb paripára, amit csak venni tudott. A tény, hogy amikor házát elemésztették a lángok, ő a szeszélyes természet okozta földcsuszamlás áldozatává vált a Morporki-hegységben, azt bizonyítja, hogy a Halálnak is van humorértéke.
Megközelítőleg szintén ugyanakkor, amikor a postapatkány eltűnt a város alatti útvesztő járataiban, s ősi ösztönének feddhetetlenül engedelmeskedve iszkolt, Ankh-Morpork Patríciusa felemelte azokat a leveleket, amelyeket egy albatrosz hozott aznap reggel. Töprengve meredt ismét a legfelsőre, és behívatta kémfőnökét.
És a Törött Dobban Széltoló tátott szájjal hallgatta Kétvirág elbeszélését.
— Így hát döntöttem: megnézem a saját szememmel — magyarázta a kis ember. — Nyolc évi megtakarítás, ennyibe kerül nekem ez. De minden fél-rhinut megér. Úgy értem, itt vagyok. Ankh-Morporkban. Mármint ebben a dalokban és történetekben elhíresült városban. Azokon az utcákon, amelyek valaha ismerték Fehérpengéjű Heric lépteit. Hrun, a barbár, meg Bravd, a Tengelyföldi és a Menyét… Tudod, minden pont olyan, amilyennek képzeltem!
Széltoló arcára elképedt iszonyat ült ki.
— Egyszerűen nem bírtam tovább odahaza Bes Pelargicban — folytatta Kétvirág vidáman —, egész nap íróasztal mögött görnyedni, számoszlopokat adni össze, és nem nézhet másnak elébe az ember a végén, csak a nyugdíjnak… hol ebben a romantika? Kétvirág, gondoltam, most vagy soha. Nem muszáj csak a történeteket hallanod. El is mehetsz oda. Itt az ideje, hogy felhagyj a dokkok körüli ődöngéssel, hogy meghallgasd a tengerészek meséit! Így hát összeállítottam egy kifejezés-gyűjteményt, és jegyet váltottam a következő hajóra a Barna-szigetekre.