Читать онлайн "A nagy keresztes hadjárat [The High Crusade - hu]" автора Андерсон Пол Уильям - RuLit - Страница 1

 
...
 
     


1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 « »

Выбрать главу
Загрузка...

Poul Anderson

A nagy keresztes hadjárat

Amint a kapitány felnézett, az asztali lámpa szabálytalan kontúrú, fényes és árnyékos foltokat vetett az arcára. A nyitott ajtón át idegen nyáréjszaka sötétlett.

— Nos? — kérdezte.

— Lefordítottam, uram — válaszolta a szociotechnikus. — Azért tartott ilyen hosszú ideig, mert a modern nyelvekből kellett, visszakövetkeztetnem. Egyébként mialatt ezen dolgoztam, egészen jól megtanultam ezt a nyelvet, úgyhogy beszélni is tudok majd ezekkel a… teremtményekkel.

— Rendben — mondta a kapitány. — Talán most megtudhatjuk, mi ez az egész. Ezer ördög és pokol! Mindenre fel voltam készülve, csak erre nem.

— Tudom, mit érez, uram. Ha a saját szememmel is látom a bizonyítékokat, akkor is nehéz hinnem a korabeli jelentésnek.

— Igen. Nyomban el is olvasom. A bűnösök ne pihenjenek. — Intett a fejével, és a szociotechnikus elhagyta a kabint.

A kapitány egy kis ideig mozdulatlanul ült, s mereven nézte az előtte heverő dokumentumot; valójában azonban nem is látta. Maga a könyv nagyon régen íródott. Kemény fedele volt, s abból az időből származott, amikor az emberek még pergamenre írtak. A fordítás ezzel szemben csupán prózai gépelt példány volt. Mégis, alig merte fellapozni; mintha félt volna attól, amit hamarosan megtud. Több mint ezer évvel ezelőtt katasztrófák sorozata rázta meg a világot, aminek a következményei mind a mai napig érzékelhetőek. A kapitány tehetetlennek és magányosnak érezte magát. Az otthonától óriási távolság választotta el.

Ám…

Végre olvasni kezdett.

I.fejezet

William érsek úr — egy igen művelt és jámbor főpap — azzal a feladattal bízott meg, hogy papírra vessem angolul ama eseményeket, melyeknek annak idején részese lehettem. Tollat fogtam hát az Úr és a védőszentem nevében, abban bizakodva, hogy szegényes írói eszköztáramat ékes szavakkal gazdagítják majd a jövő generáció megörvendeztetésére, akik talán okulnak valamit Sir Roger de Tourneville hadjáratának krónikájából, s ezáltal még alázatosabban tisztelik majd az Urat, minden dolgok mozgatóját.

Mindent pontosan úgy fogok leírni, ahogyan az emlékeimben él. Sem félelemből, sem hízelgésből nem ferdítem el az igazságot, annál is inkább, mivel krónikám szereplőinek többsége mára már halott. Én ugyan ennek a történetnek meglehetősen jelentéktelen alakja voltam, most mégis szólnék néhány szót magamról, így a krónikás bemutatása talán jobban meggyőzi az olvasót szavahihetőségéről.

Negyven évvel ama különös história előtt láttam meg a napvilágot, Wat Brown kisebbik fiaként. Apám patkolókovács volt, a Lincolnshire-től északkeletre fekvő, Ansby nevezetű városkában. Az a vidék Tourneville báró hűbérbirtoka volt. Az ősi kastély a város feletti dombra épült. A környéken egy ferences rendi kolostor is állt, ahová még gyermekként vonultam be.

Miután elsajátítottam az olvasás és az írás művészetét (s attól tartok, mindmáig ez az egyetlen dolog, amihez értek), igyekeztem a kolostor növendékeinek, és az írástudatlan emberek gyermekeinek átadni tudásomat.

Gyermekkori gúnynevemet az alázatosság nevében latinra fordítottam, s így lettem Parvus testvér. A gyermekek, alacsony termetem és rút külsőm ellenére — istennek hála —, mégis bizalmukba fogadtak.

Az Úr 1345. évében a báró, Sir Roger, III. Edward királyunk és az ifjú herceg seregébe toborozta az embereket. Akkoriban a francia uralkodóval álltunk hadban. A gyülekezőhely Ansby volt. Május elejére a sereg teljes létszámmal meg is érkezett. A mi csendes kisvároskánkat óriási zümmögő méhkassá változtatták. Íjászok, nyílpuskások, lándzsások, lovasok verték fel a sátoros utcák nyugalmát. Vége-hossza nem akadt az ivászatoknak, a katonáknál szokásos játékoknak, a hangos jókedvnek. Egyre-másra vitatkoztak, verekedtek, vagy éppenséggel a lányok körül forgolódtak. Nem egyszer, saját lelki üdvösségükön túl még kis nádtetős házainkra is veszélyt jelentettek. Két ház a tűz martaléka lett. Mindezeken kívül azonban a számunkra szokatlan lelkesedést és büszkeséget is magukkal hozták ezek a derék férfiak, hogy lassanként már az egyszerű jobbágyok is sóvárogva gondoltak az effajta szabad életre. Még én magam is eljátszadoztam hasonló gondolatokkal. Ami azt illeti, számomra nem is volt olyan elérhetetlen, hiszen én voltam Sir Roger fiának nevelője, és a báró úr ügyeit is én magam szedtem rendbe. Sir Roger az írnokává kívánt tenni, de az apát úr hallani sem akart a dologról.

Ezen események közepette látogatott el hozzánk a Wersgor hajó.

Jól emlékszem arra a napra. Valamilyen megbízatást teljesítettem. Aznap nagyon sok eső esett, majd hirtelen újra kisütött a nap. Az utcán az emberek bokáig gázoltak a sárban. Én is nagy igyekezettel kerülgettem a pocsolyákat a céltalanul kóborló katonák között, s közben szorgalmasan viszonoztam az emberek köszönését.

Egyszer csak óriási kiáltás hasított a levegőbe. Mindannyian felkaptuk a fejünket.

Lám! Csodának lehettünk tanúi. Az égbolton egy óriási, fémből készült hajó ereszkedett alá. Ahogy közeledett, egyre nagyobbra duzzadt. A napsugarak annyira elvakítottak, hogy nem is láttam tisztán az alakját. Talán leginkább egy óriási hengerhez hasonlított. A hossza úgy hétszáz méter lehetett, s teljesen hangtalanul ereszkedett egyre lejjebb. Csak a szél zúgását lehetett hallani.

Valaki kétségbeesetten sikítozott. Egy asszony térdre vetette magát a sárban, és eszelősen imádkozni kezdett. Egy férfi egyre csak azt kiabálta, hogy ez a büntetés a bűneinkért, majd ő is térdre borult. Jóllehet, az alázat ezen megnyilvánulása igazán dicséretes, én azonban csak arra tudtam gondolni, ha pánik tör ki, az emberek ebben a tömegben agyontapossák egymást. Istennek azonban bizonyosan nem ez a szándéka, feltéve, hogy valóban ő küldte hozzánk ezt a különös látogatót.

Anélkül, hogy igazán tudtam volna, mit fogok mondani, gyorsan felugrottam egy, a tengelyéig a sárba süllyedt szekér hatalmas, vasból készült hágcsójára.

— Nyugalom, emberek! — kiáltottam. — Ne féljetek! Bízzatok! Nyugalom!

Erőtlen hangomat azonban elnyomta a kétségbeesett tömeg ordítozása. Ekkor Red John Hameward, az íjászok kapitánya lépett mellém. Ez a vidám óriás, a rézvörös, fonott hajával és félelmetesen csillogó kék szemével, megérkezése óta jó barátom volt.

— Én tudom, mi az a valami — ordította. A hangja mennydörgés gyanánt hasított a levegőbe. Az emberek abban a pillanatban elhallgattak. — Lehet, hogy a franciák akarnak ránk ijeszteni. De az is lehet, hogy nem ellenség, és jót nevet majd a gyávaságunkon. Utánam, katonák! Fogadjuk méltóképpen az ismeretlent!

— Varázslat! — kiáltotta egy öregember. — Boszorkányság! Semmit se tehetünk!

— Ne féljetek! A jó keresztényeknek nincs félnivalójuk.

— De én egy nyomorult bűnös vagyok — jajveszékelte.

— Szent Györgyért és Edward királyért! — Visszacsapó íját a magasba tartotta, majd határozott léptekkel megindult az alászálló hajó irányába. Én magam is megemeltem a ruhám alját és utána siettem, miközben egyre csak az ördögűzés szavaira próbáltam visszaemlékezni.

Egyszer hátrapillantottam, s meglepődve láttam, hogy az egész tömeg velünk tart. Biztos voltam benne, hogy ennek oka nem a bátorság, hanem sokkal inkább a félelem, hogy vezető nélkül maradnak. De így vagy úgy, követtek minket. Először az otthonaikhoz, ahol fegyvereket vettek magukhoz, majd tovább, a félelmetes, ugyanakkor kíváncsian várt találkozás színhelyére. Lovasok vágtattak dübörögve le a várból.

     

 

2011 - 2018