Elmondtam, hogy a mi naprendszerünkhöz vezető út leírása, ami a szétroncsolódott vezérlőteremben volt, eltűnt. Többen is nekiláttunk megkeresni, de hiába. Mindent átkutattunk, de eredménytelenül. A terem belseje egészen elszenesedett, félig megolvadt. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy egy eltévedt sugárnyaláb többek között azt a fiókot is eltalálta, amiben a papírok voltak. Mind elégett…
— De Branithar tudja az utat! — tiltakozott Red John.
— Idefelé is ő vezetett! Majd én kiverem az átkozottból!
— Csak ne olyan hevesen — csillapítottam. — A hazatérés nem olyan egyszerű, mint egy jól ismert partvonal mellett hajókázni. Itt csillagok milliárdjai akadhatnak az utunkba. A mi Keresztesünk cikcakkban haladt közöttük, hogy végül a mi Földünknél kössön ki. A hajó kapitányának a feljegyzései nélkül egy emberöltő sem lenne elég, hogy hazataláljunk.
— De, hogyhogy Branithar nem emlékszik az útvonalra? — méltatlankodott Sir Owain.
— Hogyan emlékezhetne több száz oldalnyi adatra?! — vágtam vissza. — Egyébként is, ne feledjük, hogy Branithar, saját bevallása alapján, csak egy egyszerű középnemes volt. A feladata csupán az volt, hogy felügyeljen arra az ördögi masinára, amit ők motornak neveznek.
— Elég! — Sir Roger megnyalta kiszáradt ajkát, s meredten a földet bámulta. — Ez bizony mindent eldönt. Igen… De valakinek csak kellett tudnia a Keresztes útvonaláról a hajó kapitányán kívül! Aki előre megtervezte azt!
— Nem hinném, uram — mondtam. — A wersgorok felderítői nem előre meghatározott cél felé haladnak. A kapitány, tetszés szerint dönti el, hogy merre keresgéljenek. Ha valamelyik bolygó megtetszik nekik, akkor ott leszállnak. A hercegük csak akkor tudja meg, hogy hol jártak, amikor már visszaérkeztek és jelentést tettek.
A hallottakra mélyről jövő sóhaj volt a válasz. Mind a kilenc férfi kiváló harcos volt, de ez még nekik is sok volt. Sir Roger mélabúsan a feleségéhez baktatott, s kezét csüggedten karjára tette.
— Sajnálom, drágám! — mondta csendesen.
A Lady hűvösen félrefordította tekintetét.
— Te hoztál minket erre a helyre! — sziszegte. — Te vezetted a népedet a halálba és a kárhozatba! Most elégedett vagy?!
Sir Owain hárfát tartó kezein az ujjak belefehéredtek a szorításba, amikor Sir Roger a kardjához kapott.
— Elég legyen! — ordította. — Senkinek sem volt ellenvetése a tervem ellen. Együtt kerültünk ebbe a helyzetbe, hát együtt is kell kimásznunk belőle!
Az ifjabb lovag még motyogott valamit, de aztán elhallgatott.
Sir Roger korábbi elkeseredettsége hihetetlen gyorsasággal változott újra magabiztos elszántsággá. Igaz ugyan, hogy csak a többiek előtt vette föl ezt az álarcot, de vajon hányan lennének képesek rá? A báró e kiválóságát a nagy, Hódító Vilmos király vérének tulajdonítottam, akinek az egyik unokája — egy fattyú — házasságot kötött Godfrey gróf törvénytelen leányával, megalapítván ezzel a Tourneville nemességet.
— Urak! — mondta a báró emelkedett hangon. — Még nincs veszve semmi! Ha bízunk az erőnkben, győztesen kerülünk ki ebből a nem is olyan kilátástalan helyzetből. Ne felejtsétek, hogy milyen sok foglyot ejtettünk. Ez még a hasznunkra lehet később. Ha ismét harcra kerül a sor, akkor sincs okunk félelemre. Ezt már bebizonyítottuk. Igaz ugyan, hogy sokan vannak és a fegyvereik is jobbak, de mindez csak keveset számít! Nem ezlenne az első eset, hogy angol férfiak legyőznek egy nálánál látszólag erősebb ellenfelet. Legrosszabb esetben visszavonulunk. Jó néhány űrhajó áll a rendelkezésünkre. Egyszerűen felszállunk, és az űrben nyomtalanul eltűnünk. Ott sohasem találhatnak ránk! Talán csodálkoztok, de én mégis inkább maradnék. Megpróbálhatnánk üzletet kötni velük, és ha ez nem megy, akkor hát harcoljunk! Csak bíznunk kell Istenben! Ő, aki megállította a napot Joshuának, ha úgy akarja, milliárdnyi wersgor életét is kiolthatja. Végtelen az Ő hatalma, és végtelen a kegyelmessége. Amint az ellenség fejet hajt előttünk, kényszeríteni fogjuk őket, hogy arannyal megtöltött hajókon vezessen minket haza. Azt mondom hát: vágjunk bele! Az Úr és Anglia dicsőségére, a mi gazdagodásunkra.
Sir Roger egészen felvillanyozta hallgatóságát. Úgy látszott, hogy mindaz az erő, ami benne lakozott, egyszerre szétáradt a többiekben. Amikor befejezte beszédét kapitányai hangos éljenzésben törtek ki. Körülállták, kezeiket fényes kardjára tették, s csillogó szemmel megfogadták, hogy mindvégig hűségesen kitartanak mellette.
A következő óra buzgó tervezgetéssel telt. Sok ötletet elvetettek ugyan — hisz egyedül csak Isten képes elsőre tökéleteset alkotni. Végül mindannyian nyugovóra tértek.
A báró gyengéden karon fogta hitvesét, s szállásához vezette. Megpróbált kedves lenni hozzá, de hiába. Lady Catherine megvetően félrefordította a tekintetét előle. Semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy meghallgassa férje indokait. Sir Roger megsemmisülten hallgatta vádló szavait. Eközben a nagyobbik hold lassan alámerült az égbolton, s hideg fényével hűvös lepelbe burkolta a már amúgy is fagyos lelküket.
Sir Roger válla megtörten leereszkedett. Szomorúan megfordult, és elballagott minél távolabb kegyetlen hitvesétől. Végre ő is letelepedett. Ágya a harmatos fű volt, takarója pedig — mint az katonaembereknél szokásos volt — a nyeregpokróc.
Különös, hogy az, ki annyi férfitársa előtt is az első volt, mennyire erélytelen tud lenni egy nő előtt. Volt abban valami szánalomra méltó, ahogyan ott feküdt, magányosan a csillagos ég alatt. Féltem, hogy ez a veszekedés csak előzménye annak, ami még majd ezután következik.
VIII.fejezet
Pár óra elteltével többen is kinyitottuk szemünket, de túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bármi is feltűnjön. Még sötét volt, tehát tovább aludtunk. Bár hosszú idő telhetett el, ébredésünkkor azonban még mindig sötét volt. Zavarodottan vettem észre, hogy a csillagok állása is csak alig változott. Vagyis, itt egy éjszaka sokkal lassabban telik, mint a Földön.
Ez a tény már önmagában is sokkolta az embereket. Az sem maradhatott tovább titokban, hogy korántsem a magunk jószántából kerültünk erre a szörnyű helyre — ezzel is fokozódott a rémületük. Ahhoz azonban még heteknek kellett eltelni, hogy valóra válthassuk a báró tervét.
Óriási pánikot keltett, amikor az első ellenséges gép megjelent fölöttünk — jóval hajnal előtt.
— Ne féljetek! — bátorítottam magam körül az embereket.
Red John remegve állt az íjászai mellett.
— Hogy érhettek ide olyan hamar?! — kérdezte remegő hangon, az ellenséges gépek felé fordulva.
— Nincs ebben semmi boszorkányság! Nem emlékszel már arra, hogy Branithar mennyit emlegette azt a különös masinájukat, melynek segítségével pillanatnyi idő alatt is képesek hatalmas messzeségekre eljuttatni üzeneteiket! Amint a menekülő kék bőrűek elérték az első települést, rögtön üzentek. Hajóik is rendkívüli gyorsaságra képesek.
— Mégis — mondta Red John —, csak van benne valami ördöngösség!
— Akkor meg igazán nincs mitől félnünk — bátorítottam. — Hiszen az ördögöknek nincs hatalmuk az igaz keresztények fölött. De nem! Ez csupán, mint mondottam, a fejlett technika érdeme.
— De a technika nem nézi, ki az igaz keresztény! — kiáltotta ijedten egy íjász. John nyugtatgatva vállon veregette, s én eközben, ki tudja hanyadjára, átkoztam meg fecsegő természetemet.