— Barangoltam egy kicsit a mezőn, uram. Virágot szedtem a kisunokámnak. Hisz, nagyuram, ismeri is! Egy aranyhajú, édes kicsi lány, és imádja a százszorszépet. Remélem, találok majd ezen a pogány földön ahhoz hasonlót, hogy koszorút fonhassak belőle a kicsikémnek! Lincolnshire-ban gyönyörű százszorszépek nyíltak!
— Lenne egy kis munkám a számodra — mondta Sir Roger.
— Ó, igen, uram, igen, hát persze! — az egyetlen, vaksi szeme megcsillant, kezeit vigyorogva dörzsölgette. — Köszönöm, uram! Isten őrizzen attól, hogy bírálni merészeljem. Az öreg Hubert tudja, hol a helye, hiszen már az ősei is a Tourneville családot szolgálták. Minden parancsod szent nekem, uram, ám Isten a megmondhatója, mostanában alig veszed igénybe szolgálataimat. Apádurad, Sir Raymond, akit mi csak Véreskezű Raymondnak hívtunk, ő aztán értékelte a mesterségemet. Bár emlékszem, hogy a nagyapád, az öreg Nevil Rip-Talon bíráskodásainak a híre még a szomszédos megyékbe is eljutott. Az ő idejében, uram, a köznép jól tudta, hol a helye, s a nemesek tisztességes szolgákat tartottak, tisztességes bérért. Nem úgy, mint most, amikor a büntetés nem több mint egy-két napi kaloda. Hiszen ez botrány!
— Elég! — vágott közbe Sir Roger. — Ez a fogoly makacskodik, jobb belátásra kellene bírnod!
— Hát persze, uram! Hogyne! — Hubert őszinte élvezettel cuppogott fogatlan szájával. Szertartásosan körbejárta a büszke foglyot, minden oldalról alaposan szemügyre vette.
— Így már mindjárt más, uram! Mint a régi szép időkben! Igen, igen, igen. Isten áldása az én jó uramra! Ami igaz, az igaz, nem sok kellék van nálam. Néhány ujjtekerő és fogó, meg ilyesmik. De nem sok időbe telik összeütni egy csinos kis kínpadot. És talán egy kancsó olajat is kaphatok. Mindig mondom, uram, hogy egy hideg napon nincs semmi sem olyan meleg, mint a forró szenes serpenyő. Az én jó öreg apámnak és nekem ilyenkor mindig könny szökik a szemünkbe. Lássuk csak, lássuk csak! Ta-tam-ta-tam-ta-tam! — s kötelével méretet vett Branitharról.
A wersgor ijedten hátrált. Kevés angol tudása is elég volt ahhoz, hogy megértse, miről van szó.
— Azt már nem! — kiáltotta. — Egy civilizált nép soha nem tenne…
— A kezedet, ha lennél szíves! — tarisznyájából egy ujjtekerőt vett ki, és a kék bőrű ujjához tartotta.
— Igen! Igen! Tökéletesen megfelel! — Ezután egy késgyűjteményt vett elő. — Itt a nyár, száll a dal — dúdolta. Branithar nagyot nyelt.
— De ti nem vagytok civilizáltak! — mondta erőtlenül, majd vicsorogva folytatta: — Rendben van. Megteszem, ha cserébe elengeditek a foglyokat. De várjatok csak! Eljön majd az én időm is!
— Én várhatok — feleltem rá.
Sir Roger arca felragyogott az örömtől, majd hirtelen újra elkomorult.
A süket hóhér még mindig a szerszámaival foglalatoskodott.
— Parvus testvér — mondta a báró. — Hajlandó lennél… Megmondanád Hubertnek, hogy megváltozott a helyzet? Nekem nincs szívem hozzá.
Azzal igyekeztem megvigasztalni az öreg mestert, hogy ha Branithar hazudna, vagy mégis megtagadná az engedelmességet, úgy abban a pillanatban az ő kezébe kerül. Ezzel az ígérettel a félszemű boldogan elbicegett, hogy hozzálásson a kínpad felállításához. Branithar őreinek meghagytam, legyen rá gondjuk, hogy a fogoly jól láthassa a szerkezet felállítását.
X.fejezet
Végre eljött a tárgyalás napja. Mivel a csapatunk legfontosabb emberei éppen az ellenség haditechnikáját tanulmányozták, asszonyokat is el kellett vinni a tanácskozásra, hogy kilegyen a húszfős létszám. Sir Roger parancsára legszebb ruháikat öltötték fel. Az a néhány fegyvertelen közkatona pedig, aki szintén csak a létszám gyarapítása céljából jött velünk, a nemesektől kölcsönkapott vértezetben pompázott. A küldöttség méltóságteljesen ügetett a két tábor között felállított építmény felé. Különös, gyöngyszemen fénylő anyagból volt, s ami mindannyiunkat ámulatba ejtett, egy wersgor masina nem egészen egy óra alatt állította föl. Sir Roger a feleségére nézett.
— Nem hoználak ilyen veszélyes helyre, ha lehetne más választásom. De muszáj, hogy megmutassuk, milyen hatalmasak és gazdagok vagyunk.
Lady Catherine fagyos arccal fordult el tőle. Tekintetét végighordozta a félelmetes, vészjóslóan csillogó wersgor hajókon.
— Nem vagyok nagyobb veszélyben, mint a gyermekeim a táborban.
— Istenem! — kiáltott fel fájdalmasan a báró. — Ott kellett volna hagynom azt az átkozott masinát, ahol volt, és üzennem kellett volna a királynak! De ha hibáztam is! Életünk végéig a fejemre fogod olvasni?!
— Nem lesz hosszú életünk. Hála neked! Sir Roger tekintete villámokat szórt.
— Isten előtt tettél fogadalmat, amikor megesküdtünk, hogy…
— Hát persze! Talán nem tartottam meg az eskümet? Apám akaratának engedelmeskedtem, amikor hozzád mentem feleségül. De az érzelmeimnek csak Isten parancsolhat!
— Ígérem, soha többé nem fogok neked fájdalmat okozni! — mondta röviden a báró.
A többit már nem hallhattam. Sir Roger és hitvese hirtelen vágtába fogott. Skarlátvörös palástjukat vadul lobogtatta a szél. A pillekönnyű fátyol és a színes tolldísz álomszerűen úszott utánuk a levegőben. Olyanok voltak, mint egy szerelmespár, valamely híres piktor festményén.
Lady Catherine a született nemesek fegyelmezettségével uralkodott indulatain. A találkozóhelyre érve, már nyoma sem volt rajta a korábbi indulatnak. Sir Roger bevezette a hitvesét a sátorba. A Lady könnyű léptekkel, kecsesen vonult be férje oldalán, megvető pillantásokat lövellve az ellenség felé. A báró ezzel szemben korántsem volt ilyen jó színész. Homloka híven tükrözte a lelkében dúló vihart.
Az elfüggönyözött helyiségben nem volt más, csak egy nagy, kerek asztal, körberakva kipárnázott ülőalkalmatosságokkal. A wersgor küldöttség már egytől egyig bent volt. Ormány csúfította kék arcukról képtelenség lett volna bármit is leolvasni, ám fénylő sárga szemük idegességről árulkodott. Fémszerű anyagból készült csillogó ruhájukat bronzjelvények díszítették. A mieink öltözéke drága selyemből és csipkéből készült, gazdag aranyhímzéssel, buggyos ujjal. Hozzá kordován harisnyát és hegyes orrú cipőt viseltek. Úgy néztek ki, mint megannyi pávakakas a baromfiudvarban. Az idegenek megrökönyödve bámultak ránk. Láthatóan zavarba ejtette őket a pompa, s mellette az én egyszerű reverendám.
Imára kulcsoltam a kezeimet, elébük álltam, s az ő nyelvükön szóltam hozzájuk.
— A tanácskozás és a fegyverszünet megpecsételésének a sikeréért arra kérlek titeket, hogy mondjunk el egy Miatyánkot.
— Egy mit? — kérdezte a vezetőjük. Kissé kövérkés volt ugyan, de a megjelenésében volt valami méltóságteljes.
— Kérlek titeket, maradjatok csendben! — El akartam magyarázni nekik, mi is az az imádság, de az ő nyelvükön nem volt erre megfelelő szó. Ez már korábban kiderült, még a Branitharral folytatott beszélgetésünk során.
— Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… — kezdtem, s a többi angol is imádkozni kezdett.
Hallottam, hogy az egyik wersgor halkan ezt mondja:
— Látjátok? Én megmondtam, hogy ezek barbárok! Ez is biztosan valami rituálé!
— Én nem vagyok olyan biztos ebben — ellenkezett a vezetőjük.
— A Boda-kultusz hívői is tartanak lelki gyakorlatokat, amivel elérik a tudat tökéletességét. Ilyen állapotban meglepő dolgokra képesek. Erejük a duplájára nőhet; ha valahol megsebesülnek, meg tudják állítani a vérzést, és ha úgy akarják, több napot is kibírnak alvás nélkül. A belső szerveik működésének vezérlését a tudatuk veszi át. Annak ellenére, hogy ellenezzük az ilyen fajta tanokat, mi is tudjuk, a jairsek is a tudományos kutatásaikra támaszkodnak.