Minden szavukat jól hallottam, ők viszont valószínűleg nem vették észre, hogy figyelem a beszélgetést. Arra is emlékszem, hogy Branithar is, mintha nagyothallásban szenvedne. De nemcsak rajta vettem észre ezt a dolgot. Így volt ez a többi wergorral is. Mint később megtudtam, ennek az a magyarázata, hogy a központi bolygójukon, ahonnan származtak, ritkább volt a levegő, így mindent hangosabban hallottak, mint egy sűrűbb légkörű bolygón, akár ezen is. A Tharixanon körülbelül ugyanolyan lehetett a sűrűsége, mint a mi Angliánkban. A wersgoroknak hangosabban kellett beszélniük, hogy megértsék a beszédüket. Imáimban hálát adtam Istennek, hogy hályogot tett ellenségeink szemére, s így nem látják a bennünk lakozó félelmet és bizonytalanságot.
— Ámen! — mindannyian helyet foglaltunk.
Sir Roger a kék bőrűek vezetőjére emelte szúrós tekintetét.
— Először is tudni szeretném, hogy rangombélivel tárgyalok-e — kezdte kihívóan.
— Mit jelent az, hogy rang? — kérdezte a kék bőrű meglepetten. — Ennek a bolygónak én vagyok a kormányzója, ők pedig a biztonsági erők első tisztjei.
— Úgy érti — tolmácsoltam —, hogy a származásod dönti el, méltó vagy-e arra, hogy tárgyaljon veled.
A wersgorok még jobban összezavarodtak. Megpróbáltam a saját nyelvükön elmagyarázni nekik, mit jelent nemesi ivadéknak lenni, ám ez meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult. Beletelt egy kis időbe, míg végre az egyik tiszt odaszólt urának.
— Azt hiszem, értem már, Grath Huruga! Az idegenek úgy gondolják, hogy előrébb jutottak saját ivadékaik kitenyésztésének tökéletesítésében, mint mi, s ezért magasabb rendűnek érzik magukat.
A wersgoroknak a mi kérdéseink, nekem pedig az elhangzó új szavak értelmezése okozott gondot.
Talán az egész társadalmuk olyan, mint egy katonai szervezet, melynek ezek a szuperteremtmények a legfőbb elöljárói — már ennek a puszta gondolatára is elborzadt.
— Így már érthető, hogy nem akarnak alacsonyabb rendű lényekkel tárgyalni.
— Ez hihetetlen! — kiáltott fel a mellette ülő tiszt. — Hódításaink folyamán eddig még soha nem találtunk…
— Mert a galaktikának mindeddig csak kis részét jártuk be. Amíg nincs több információnk róluk, addig el kell hinnünk, bármit is mondanak — válaszolta Huruga.
Igyekeztek ugyan halkan beszélni, ám én így is jól értettem minden szavukat, s helyeslően feléjük biccentettem, miközben azon mosolyogtam, miket hisznek ezek rólunk.
A kormányzó felém fordult.
— A mi birodalmunkban mindenki olyan rangot kap, amilyet élete folyamán kiérdemelt. A Tharixanon a legfőbb hatalom az én kezemben van.
— Vagyis akkor veletek is tárgyalhatok, legalábbis addig, míg nem találkozom a császárotokkal — mondta Sir Roger.
Ismét olyan szóval találtam magam szembe, amit meglehetősen körülményes volt lefordítani. A wersgorok életvitele semmiben sem hasonlított a földihez. A legvagyonosabb, legfontosabb emberek óriási földbirtokokon éltek zsoldosaikkal, és távbeszélőkön és gyors űrhajóik segítségével tartották egymással a kapcsolatot. Voltak még alacsonyabb rangúak is, az ő feladatuk volt a katonáskodás, a kereskedés vagy a politikai döntés. Ezen a bolygón, a földivel ellentétben a születése pillanatában mindenki egyenlő volt. Minden újszülött egyenlő esélyekkel kezdte az életét, s csak önmagán múlott, hogy minél nagyobb vagyont és pozíciót szerezzen. A wersgorok nem családokban éltek. Vezetéknevüket — ami őseikre utalt volna — egyszerűen számokra cserélték fel. A férfiak és a nők csupán néhány évig élnek egy fedél alatt. Utódaik már kicsiny gyermekkorukban iskolába kerülnek, s addig ott is maradnak, míg érett felnőtté nem érnek. Szüleik inkább nyűgnek tekintik őket, mint áldásnak.
Mindazonáltal, ez az elméletben oly igazságosan felépített köztársaság a gyakorlatban olyan önkényuralmi rendszerként működött, amely még a császárságnál is rosszabb.
A wersgorok nem ragaszkodtak a szülőföldjükhöz. Nem ismerték el a rokoni kötelékeket, s munkájukban sem voltak egymásnak alárendelve. Minden kék bőrű közvetlenül a központi kormány, a legfelsőbb hatalom birtokosa alá tartozott. Angliában, amikor János király semmibe vette a törvényeket és a nemesek jogait, a bárók összefogtak ellene, s kiharcolták a minden angolt megillető szabadságjogokat.
A wersgor ezzel szemben szolgalelkű, tányérnyaló nép volt. Még csak nem is mertek volna arra gondolni, hogy szembeszálljanak legfelsőbb uruk önkényuralmával. Szépen hangzott ugyan, hogy mindenki képességei és érdemei alapján juthatott egyre magasabb posztra, ám a valóságban inkább más kellett az előrejutáshoz. Leginkább azon múlott ez, hogy ki mennyi hasznot nyújt a kormányzóságnak.
De most veszem csak észre, hogy már megint elkalandoztam, pedig az érsek úr már többször is megrótt e rossz tulajdonságom miatt. Térjünk hát vissza a sátorban lezajló eseményekhez, arra a pillanatra, amikor Huruga ijesztő, sárga szemével rám nézett.
— Olyan, mintha kétfélék lennétek. Talán két különböző faj vagytok?
— Szerintem csak a nemük más — vélekedett az egyik tisztje. — Nyilván emlősök.
— Ah, igen! — gondolkozott el Huruga, miközben mereven bámulta a szemérmetlenül mélyen kivágott női ruhákat. — Így már értem!
Sir Roger arra kért, hogy ha már ennyire kíváncsiak, akkor mondjam el nekik azt is, hogy asszonyaink éppoly kitűnő kardforgatók, mint a férfiak.
— Az a szó, hogy kard, talán arra a hegyes fegyveretekre utal?! — csattant fel Huruga.
Nem volt rá időm, hogy kikérjem Sir Roger tanácsát, ezért imádkoztam, hogy a rólunk megalkotott félelmetes képhez illő választ adjak, majd belevágtam.
— Igen. Magad is láthattál már ilyet. Ez a leghasznosabb fegyver, ha közelharcra kerül a sor. De kérdezd csak meg bármelyik harcosodat, aki túlélte az összecsapást!
— Hm. Valóban.
Az egyik wersgor katona Hurugára nézett.
— Már évszázadok óta nem kellett közelharcba bocsátkoznunk. Nekünk nem volt szükségünk ilyen fegyverre. Emlékszem azonban, az egyik határmenti összecsapásunkra a jairekkel. Ők is használtak…
— Különleges célokra… igen, emlékszem — mondta keserűen Huruga. — Most jut eszembe! Valaki beszélt nekem arról, hogy ezek a betolakodók furcsa járműveken ülnek, melyeknek nincs szükségük üzemanyagra, csak fűre.
— Ez igaz, Grath Huruga, de épp olyan sebezhetők, mint a gazdáik. A fegyvereik pedig — mondta az egyik kék bőrű — szerintem még a történelem előtti időkből származnak. Az is különös, hogy a mi hajónkkal érkeztek.
Valamit még motyogott a többieknek, aztán rám kiáltott.
— Idehallgass! Már így is eleget várakoztam! Vagy megadjátok magatokat, vagy a halál fiai vagytok!
— Az erőpajzs megvéd minket minden légi támadástól — mondta gúnyosan Sir Roger. — Ha pedig a földön támadtok, hát akkor… nos, állunk elébe!
Hurugát e szavak hallatán elöntötte a méreg.
— Azt hiszitek, hogy az erőpajzs megvéd titeket a robbanó lövedékek ellen is?! — bömbölte. — Egyetlen is elég ahhoz, hogy az egész táborotokat megsemmisítse.
Elkerekedett szemekkel pillantottam Sir Rogerre, aki nyugodt, rezzenéstelen hanggal hallgatta az ordítozó kék bőrűt.