Epilógus
Trombita hangja harsant fel. A kapitány az asztalra fektette a lapokat, és megnyomta a távbeszélő egyik gombját.
— Mi ez a zaj? — kérdezte.
— Az a nyolclábú udvarmester, uram, fent a várban végre megtalálta a főnökét — válaszolta a szociotechnikus. — Úgy tudom, a naprendszer hercege vadászaton volt, és csak most tudták meg, hogy pontosan merre is. A vadászterülete egy egész kontinens. Na de épp most érkezik! Jöjjön, nézze meg ezt a látványosságot. Vagy száz antigravitációs repülőgép! Jó isten! És lovasok léptetnek ki belőlük!
— Ünnepélyes, kétségtelen. Egy perc, és ott vagyok! — A kapitány a gépelt sorokra bámult. Körülbelül a felénél járt. Hogyan beszélhetne intelligensen ezzel a fantasztikus nagyúrral anélkül, hogy célozna rá, mi fejlődött itt ki?!
Gyorsan végiglapozta a könyvet. A keresztes hadjárat krónikája hosszú és viharos volt. Elég elolvasni a befejezést: New Canterbury érseke megkoronázta Roger királyt, aki jó néhány évig uralkodott virágzó birodalmában.
De mi történt? Ó, persze, így vagy úgy, az angolok megnyerték a csatákat. Végül olyan erősek lettek, hogy már nem függtek vezetőjük szerencséjétől és ravaszságától. De a társadalmuk! Hogyan élhette túl a nyelvük a más népekkel való kapcsolatot? Az ördög vigye el! Miért is fordította le egyáltalán a szociotechnikus ennek a szószátyár Parvus testvérnek a krónikáját? Talán az eredeti szövegből megtudhattunk volna valamit! Várjunk csak! Igen… A kapitány tekintete megakadt az egyik bekezdésen, nem sokkal a könyv vége előtt.
„… már megjegyeztem, hogy Sir Roger de Tourneville a hazájából hozott feudális rendszert kiterjesztette azokra a nemrég elfoglalt bolygókra, amelyeket szövetségesei az ő gondjaira bíztak. Nemes uram gúnyos kritikusai arra célozgatnak, hogy ezt csupán azért tette, mert nem volt jobb ötlete. Én ezt megcáfolom. Mint ahogyan korábban is mondtam: Wersgorixan bukása épp olyan volt, mint Róma bukása. Hasonló problémákra a válaszok is mindig hasonlóak. Sir Roger előnye az volt, hogy azonnal tudta a választ. Évszázadok folyamán összegyűjtött földi tapasztalat birtokosának mondhatta magát.
Kétségtelen, hogy minden planéta más eset volt, s ezért mindegyikük más bánásmódot igényelt, habár a legtöbb megegyezett bizonyos dolgokban. A bennszülött lakosság égett a vágytól, hogy követhesse a parancsainkat, hiszen mi voltunk a felszabadítók. Szerencsétlen, gyökértelen népek voltak. Saját kultúrájukat lerombolták, s így mindenben irányításra szorultak. Felvették a keresztény hitet, s ezzel bebizonyították, hogy van lelkük. Angol papjainknak sürgősen meg kellett szentelni a megtérteket. Simon atya a Szentírásból azt olvasta ki, hogy erre mindenképpen szükség van, jóllehet, ő soha nem élt az ilyen dolgokkal. Őt maga Isten szentelte fel azzal, hogy ilyen messzire küldte in partibus infidelium. Amikor ezt elfogadtuk, az következett, hogy nem kíván részt venni a katolikus templom alapításában, mert nincs rá meghatalmazása. Az ő idejében mindig vigyáztunk arra, hogy a New Canterbury-i érseket ne tituláljuk a mi pápánknak, mert ilyenkor mindig emlékeztetett minket arra, hogy ő a Szent Atyának csak egy követe. Helytelenítem, hogy a fiatalabb generáció olyan meggondolatlan a címek dolgában.
Különös volt, hogy hamarosan néhány wersgor is elfogadta az új rendet. A kormányuk számukra túlságosan távoli volt. Nem egyéb, mint egy adószedő és törvényhozó szerv. A kék bőrűeket ámulatba ejtették gazdag, látványos ünnepeink, s a nemesekből álló kormányzóság iránt is nagy bizalommal viseltettek, hiszen tagjaival személyesen is találkozhattak. Sőt! Ha hűen szolgálták ezeket az urakat, még a földjeiket, s esetleg a rangjukat is visszakapták. Azok közül a wersgorok közül, akik megbánták bűneiket, s értékes keresztény angolokká váltak, csak egyet említenék konkrétan: egykori ellenségünket, Hurugát, aki részünkről olyan tiszteletnek örvendett, mint William érsek úr.
Sir Roger nem volt hamis vagy álnok. Soha nem árulta el szövetségeseit, jóllehet, mások ezzel vádolták. Csak ravasz volt. És az is csupán azért, mert el kellett titkolnunk előlük, hogy kik is vagyunk valójában. Ezt az álarcot azonban azonnal le is vette, amint eléggé megerősödtünk ahhoz, hogy ne legyen félnivalónk. Nem az ő hibája, hogy Isten mindig az angolokat pártfogolja.
A jairok, az ashenkoghlik és a pr?*tek készségesen elfogadták a báró irányítását. Igazából nem sok fogalmuk volt a birodalommal járó gondokról. Bármelyik lakatlan planétát elfogadták azok közül, amelyeket együtt szereztünk, s örültek, hogy mi, emberek átvállaljuk azoknak a bolygóknak a sok fejfájást okozó kormányzását, amelyeken bennszülöttek is éltek. Álszent arccal fordultak el az ilyenfajta igazgatás gyakran véres módszereitől. Biztos vagyok benne azonban, hogy nem egy politikusuk titokban örült, hogy rejtélyes szövetségesük száma még inkább megritkul ezen felelősségek mindegyikével; mert kénytelenek egy herceget ültetni minden bolygó trónjára, és egy kisebb nemességet hagyni ott a kicsiny erődökben, és kiképezni a bennszülötteket. Felkelések, belső háborúk, wersgor ellentámadások és hasonlók még inkább csökkentik ezek létszámát. Mivel csekély katonai hagyománnyal rendelkeztek, a jairok, az ashenkoghlik és a pr?*tek nem is sejtették, hogy ezek a kegyetlen évek szoros köteléket képeztek a bennszülött parasztok és az angol arisztokraták között. És mivel maguk meglehetősen meddők voltak, meg sem álmodták, milyen termékenyen fognak az emberek szaporodni. Így végül, amikor már minden világos volt, mint a vakablak, túl késő lett. Szövetségeseink még mindig három, elkülönült náció voltak, más-más nyelvvel, más-más életformával. Körülöttük azonban száz és száz faj vette fel a kereszténységet, beszélt angolul, és ismerte el az angol koronát. Mi emberek, akarattal sem lettünk volna képesek ennél többet elérni. Sőt, mi jobban meglepődtünk, mint bárki. Annak bizonyítékaként, hogy Sir Roger sohasem szőtt összeesküvést szövetségesei ellen, gondoljunk csak bele, milyen könnyedén lerohanhatta volna őket néhány évvel később, amikor a világegyetem minden idők leghatalmasabb, birodalmának uralkodója lett. Ezzel szemben igyekezett mindig nagylelkű lenni. Nem ő tehetett arról, hogy a fiatalabb nemzedékek, sikereinken felbuzdulva, egyre inkább utánozni próbálták módszereinket…”
A kapitány letette a lapokat, és kisietett a légzsilip bejáratához. A rámpa leereszkedett, és egy vörös hajú emberóriás lépkedett fel rajta, hogy üdvözölje őt. Fantasztikus öltözéket viselt, hozzá gazdagon díszített kardot és komoly lőfegyvert. Mögötte zöldben feszítő fegyveres őrség állt. Fejük fölött zászló lobogott, közepében a nagy Hameward család címerével. A kapitány keze elveszett a szőrös hercegi kézben.
— Végre! Istennek hála! A jó öreg Földön is tudnak már űrhajót építeni. Üdvözöllek, uram! — fordította a szociotechnikus az ősi angol szavakat.
— De hogy lehet az, hogy nem találtatok tunk… öö… nagyuram? — dadogta a kapitány. Amikor a szociotechnikus lefordította a kérdését, a herceg vállat vont, és azt válaszolta:
— Hát mi keresgéltünk! Több generáción keresztül minden ifjú lovag elindult megkeresni a Földet. Már amelyik éppen nem a Szent Grált kutatta. De hát tudod, mennyi rohadt nap van arrafelé. Na meg a galaxis központjában, ahol más csillagközi népeket találtunk… Kereskedelem, felfedezések, háborúk. Mind akadályozták a további kutatást. Ez a provincia, ahol most vagyunk, birodalmunk egyik legtávolabbi csücske. A király és a pápa a hetedik mennyországban lakik… Végül a keresési láz lassan alábbhagyott. Az elmúlt századokban a Föld szinte már csak mint tradíció létezett számunkra.