Egy tanya előtt álltunk meg. Clair csak negyedórát töltött a betegnél.
— Semmiség. Idejében csíptük el. A kollégám majd folytatja a kezelést.
— Te egyáltalán nem praktizálsz?
— Alig. Nincs időm. Csak ha Gauthier doktor nincs kéznél, vagy ha konzultációra hív.
Hazatérésünk után a garázsba állítottam a kocsit, majd poggyászomat felvittük a vendégeknek — szokás szerint nekem — fenntartott szobába. Ez közvetlenül Clair szobája mellett volt, és amikor elmentünk az ajtaja előtt, mintha neszezést hallottam volna odabent.
Az ebéd, amelyet barátom öreg dajkája, Madeleine tálalt fel, most is kitűnő volt, mint mindig. Clair azonban keveset beszélt. Gondterheltnek, bizonytalannak láttam. Amikor közöltem vele, hogy délután Eyzies-be készülök néhány barátomhoz, mintha megkönnyebbült volna. Megbeszéltük, hogy hét órakor ismét találkozunk.
Eyzies-ben meglátogattam Bouchard paleontológust, aki többek között egy különös történetet mesélt. Hat hónappal korábban az egész környéket izgalomban tartották a rouffignaci erdőben felbukkant «ördögök». Sőt az a hír járta, hogy ezek az «ördögök» magukkal ragadták Clair doktort, ami persze alaptalannak bizonyult, mivel két nappal azután, hogy az ördögök «egy zöld lángoszlopban» eltűntek, a doktor ismét előkerült. Mint kiderült, két napra bezárkózott a laboratóriumába, ahol kísérleteket végzett.
Ami az ördögöket illeti, a történetben az volt a legfurcsább, hogy mintegy tizenöt paraszt váltig makacskodott, hogy igenis látta őket: olyanok voltak, mint az emberek, de természetfölötti hatalommal rendelkeztek, mert aki megpillantotta őket, azt valósággal a földhöz szegezték. A prefektus elrendelte, a nyomozást, Périgueux püspöke úgyszintén. De a hivatalos nyomozók előtt a parasztok már sokkal kevésbé voltak határozottak. Végezetül minden elsimult. «Meg kell azonban jegyeznem — tette hozzá Bouchard —, hogy azon az éjszakán, amikor az ördögök állítólag eltűntek, Rouffignac irányában vakító zöld fényt láttam az égbolton.»
A történet önmagában véve nem volt túlzottan érdekes. A legjelentéktelenebb napilapban is tucatjával olvashatunk hasonlókat. De magam sem tudom, miért, némi összefüggést gyanítottam a történet és barátom különös viselkedése között.
Amikor megérkeztem Clair házába, barátomat felszabadultnak, fesztelennek találtam, mintha hosszas habozás után elhatározott volna valamit. Az ebédlőben három teríték volt az asztalon.
— Nocsak, vársz valakit? — kérdeztem.
— Nem, de szeretném bemutatni a feleségem.
— A feleséged? Megnősültél?
«Az árnyék» — futott át az agyamon.
— Hivatalosan még nem. De ami késik, nem múlik. Amint megszerezzük a szükséges iratokat. Ulna ugyanis külföldi.
Egy pillanatig habozott.
— Skandináv. Finn. Figyelmeztetlek, hogy még nagyon rosszul beszél franciául.
— És te beszélsz finnül? Ezt most hallom először.
— Tavaly tanultam meg, egy tíz hónapig tartó utazásom során. Azt hittem, megírtam neked.
— Nem. Én úgy tudtam, hogy a finn nyelv nagyon nehéz!
— Bizony nehéz, de tudod, az én szláv származásommal… — Átszólt a másik szobába:
— Ulna!
Karcsú, idegenszerű lány lépett be: magas termetű, halványszőke hajú, szeme meghatározhatatlan színű, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy szürke, kék vagy zöld, arcvonásai szabályosak. Nagyon szépnek láttam. De volt benne valami meglepő, bár nem tudtam volna kifejezni, hogy mi. Talán az aranyszínű bőr, amely oly éles ellentétet alkotott halvány szőke hajával? Vagy a valószínűtlenül apró száj? A feltűnően nagy szem? Vagy mindez így együtt?
Kecsesen meghajolt előttem, felém nyújtotta rendkívül nyúlánk kezét, miközben nagyon mély, de dallamos hangon néhány szót mondott.
Étkezés közben szemben ültem vele. Minél tovább néztem, annál nyugtalanítóbbnak tűnt. Nagyon ügyesen bánt a késsel és a villával, de korántsem azzal az öntudatlan automatizmussal, amely a megszokásból ered.
Amíg vacsoráztunk, alig szóltam néhány szót. Clair beszélt mindnyájunk helyett. Az öreg Madeleine kiváló szakácsnő volt, még ezen a vidéken is, ahol úgyszólván hemzsegnek a jó szakácsnők. Barátom a kedvemért szinte kifosztotta a pincéjét. Megfigyeltem, hogy Ulna keveset evett és alig ivott, ellentétben a doktorral, és be kell vallanom, jómagammal. Az étkezés vége felé lassan eloszlott bénító zavarom. Ulna hallgatott, de időnként Clair szemébe nézett, és az a furcsa érzésem támadt, hogy tekintetükkel nem érzéseket, hanem gondolatokat cserélnek egymással.
A csemege után Clair gondosan összehajtogatta asztalkendőjét, hátratolta székét, és elhelyezkedett a kandalló előtt álló alacsony karosszékben. Intett, hogy üljek le vele szembe, majd csengetett a feketekávéért. Ulna közben kiment a szobából, majd egy négyrét hajtott újsággal tért vissza, amelyet Clair elvett tőle és átadott nekem. Végigfutottam a vastag betűs címeken, és láttam, hogy az újság körülbelül hathónapos. Már épp vissza akartam adni Clairnek, és magyarázatot kérni tőle, amikor az oldal alján egy piros ceruzával bekeretezett cikkre lettem figyelmes:
Ismét a repülő csészealjak
Kansas-City, október 2.
Tegnap alkonyatkor ifjabb George K. Simpson hadnagy F-104-es vadászrepülőgépén, egy gyakorlatról visszatérőben, körülbelül 25.000 láb magasságban egy sebesen mozgó, korong alakú foltra lett figyelmes. Üldözőbe vette az objektumot, és sikerült megközelítenie. Ekkor látta, hogy egy keskeny peremű, hatalmas korongról van szó, amelynek átmérőjét harminc méterre becsülte, míg vastagsága a középponton megközelítette az öt métert. Az objektum olyan sebességgel haladt, hogy Simpson hadnagy szerint, aki saját gépe gyorsaságát vette alapul, az óránként 1100 kilométert is meghaladta. Tíz-tizenkét percnyi hajsza után a pilóta megértette, hogy a rejtélyes szerkezet az n… — i tábor felett készül áthaladni, amelynek átrepülése minden nem amerikai repülőgépnek tiltva van. Mivel az utasítás félre nem érthető és határozott, Simpson hadnagy támadást indított szerkezet ellen. Gépe ekkor körülbelül két kilométernyire lehetett az objektumtól, valamivel magasabban. Túlsebességre kapcsolva, zuhanórepülésben rakétasortüzet adott le az ismeretlen tárgyra. «Láttam, hogy rakétáim fémburkolaton robbannak — meséli Simpson hadnagy. — Egy másodperccel később repülőgépem felrobbant, s én máris zuhantam lefelé a katapultáló fülkében. Szerencsére az ejtőernyő működött!» Ezt a jelenetet a földről több szemtanú látta. Jelenleg szakemberek vizsgálják Simpson hadnagy gépének maradványait. Ami a rejtélyes szerkezetet illeti, az hihetetlen gyorsasággal eltűnt, függőleges irányban emelkedve az ég felé.
Az újságot Clair felé nyújtva, szkeptikus hangon jelentettem ki:
— Pedig azt hittem, hogy a hivatalos amerikai jelentések a hosszas nyomozás után lenyesték végre a szárnyát ennek a kacsának. Úgy látszik, ez a madár határozottan hosszú életű!