— Emberekre. Zöld emberekre. És női ördögök is vannak velük!
— Nos, tisztázzuk a dolgot. Hogyan vetted a észre őket?
— Hát éppen az erdőben sétálgattam, polgármester úr, nem messze a tisztástól. Megreccsentek az ágak, azt hittem, vaddisznó csörtet a sűrűben, fogtam a puskámat…
— Ohó, hát puskával sétafikáltál? Úgy tudom, nincs fegyverviselési engedélyed.
— Ami azt illeti…
— No, hagyjuk. Lássuk az ördögeidet.
— Szóval fogtam a puskám, megfordultam, és ekkor szembe találtam magam egy női ördöggel.
— Ejha! Aztán csinos volt?
— Megjárja, de zöld volt a bőre! Ijedtemben elsütöttem a puskát.
Magamban nagyot káromkodtam.
— A lövés nem talált, mert a puska csöve lefelé volt fordítva, de a nő ördög megrémült, intett a kezével, mire én úgy elterültem a földön, mintha valaki mellbe vágott volna. Ô pedig megfordult, és szaladni kezdett. Dühösen felugrottam, és utána rohantam. Gyorsabban futott, mint én, elvesztettem a szemem elől, és amikor vagy húsz méterre lehettem a tisztástól, az orromat belevertem egy falba!
— Hogyan? Ott nincs semmiféle fal! Úgy ismerem azt a tisztást, akár a tenyeremet!
— Rosszul mondom, polgármester úr. Tudom jól, hogy nincs ott fal, de olyan volt, mintha lenne. Nem tudtam továbbmenni. És a fák meghajoltak, mintha erős szél kerekedett volna, pedig nem is fújt a szél!
Saját tapasztalatomra gondoltam, és könnyen megértettem Bousquet szavait.
— Szóval nem tudtam továbbmenni. A fák között leskelődtem, és tucatnyi ördögöt láttam munkálkodni egy csillogó nagy masina körül, ami olyan volt, mint egy mosógép nagy fedője. Az ördögök egy ajtón át járkáltak ki s be. Felismertem az én női ördögömet. Éppen egy másik ördöggel beszélt, de nagyon messze voltam tőlük, és így egyetlen szavukat sem hallottam. Ekkor valamennyi ördög felém nézett és nevetett! Azután valami rám zuhant, de semmit sem láttam, és begurultam a sünzanótak közé, jó százméternyire a tisztástól. Ott aztán az a valami elengedett. Egészen az országútig szaladtam, aztán gyorsan idejöttem, hogy jelentsem az esetet a polgármester úrnak.
Vendégem szkeptikus képpel nézegette Bousquet-t.
— Bizonyos vagy benne, hogy ma semmit sem ittál? Nem ártott meg a bor vagy a rum?
— Nem, polgármester úr. Alig két liter vöröset ittam, evés közben, mint mindenki más.
— Hm, mi a véleménye minderről, doktor?
Igyekeztem időt nyerni, és szemrebbenés nélkül hazudtam.
— Tudja, ha csak egy kissé is beteg a mája ennek az embernek, két liter bor épp elég neki. Úgy hírlik, sokat iszik. Delíriumban ugyan inkább elefántokat szoktak látni, nem pedig zöld ördögöket, de soha nem lehet tudni…
— Rendben van. Egy óra múlva gyere el hozzám az elöljáróságra. Most komolyabb ügyekkel vagyok elfoglalva, mint a te ördögeid.
Bousquet fejét csóválva bandukolt kifelé. A polgármester megjegyezte:
— Minden bizonnyal részeg, noha nem tántorog. Ördögök! Ugyan! És ha mégis? Akkor az ügy a papra tartozik, nem pedig rám!
Bólogattam, de az eszem másutt járt. Hogyan szabadulhatnék meg a polgármestertől, anélkül, hogy megsérteném, hogyan figyelmeztessem «barátaimat»?
Erre sajnos nem volt lehetőség. Kénytelen voltam töviről hegyire megtárgyalni vendégemmel a vitás kérdést, és csak hat óra tájt vett búcsút tőlem.
Azonnal kocsiba ültem, és Rouffignacba mentem. A falu főterén embercsoportok ácsorogtak. Bousquet fecsegett, és az ügy percről percre dagadt. Már kétszáz ördögről beszéltek, amelyek mindegyike tüzet okádott. Mindez azonban nem túlságosan aggasztott, mivel látszólag senkinek sem volt kedve az erdőbe menni, hogy ott ellenőrizze a történteket. A nyugati égbolton már az alkony gyászos szürkesége húzódott, fújt a szél, és esőre állt az idő.
Rouffignacot elhagyva, rákanyarodtam az erdőbe vezető útra. Egy kilométerrel odébb kénytelen voltam fékezni. A kocsilámpák fényében mintegy tucatnyi paraszt álldogált az úton: ismerős vadásztársaim. Mindegyikük puskát szorongatott a markában. Megálltam.
— Hová készültök? Vadászni vagy háborúzni?
— Ördögvadászatra, Clair úr.
— Hogyan? Hát ti egyetlen szót is elhisztek abból, amit az a vén hazug Bousquet mesél? Tökrészeg volt, amikor kitalálta ezt a históriát. A polgármester tanúsíthatja!
— Ô talán igen. De Marie de Blanchard nem. Ô is látta őket, és csaknem bedilizett a félelemtől. A maga kollégája ápolja.
— Ejnye! És Marie is a Magnou-tisztáson látta őket?
— Igen. Ezért megyünk most oda. Majd meglátjuk, hogy az ördögök hogyan bírják az őzsörétet.
— Vigyázzatok! Ostobaságot készültök elkövetni. Ez nem a ti dolgotok, hanem a csendőrségé. Végül is a ti ördögeitek nem bántottak senkit.
— Akkor miért bujkálnak? Talán álruhás orosz kémek.
— Vagy amerikaiak — szólalt meg egy hang, amelyben felismertem a kaolinbányák művezetőjének basszusát.
— Akkor még kevésbé tartozik rátok. Ez az Állambiztonság területi szerveire tartozik!
— Hogyisne! Amíg azok ideérnek, az ördögök elmennek! Nem! Mi magunk megyünk oda!
Gyorsan döntöttem. Nem is gondolhattam arra, hogy megmondjam nekik az igazat. A legsürgősebben figyelmeztetnem kell a hisseket.
— Rendben van! Akkor én is veletek tartok! Majd előremegyek!
Mielőbb még bármit is válaszolhattak volna, elindítottam a kocsit. Megeredt az eddig csupán fenyegető eső, és megnyúlt cseppjei mint folyékony nyílvesszők cikáztak a fényszórók sugarában. Hátulról kiábálást hallottam, de nem fékeztem, sőt gyorsítottam az iramot.
A kiáltások elhalkultak, majd belevesztek az eső zajába. Túlmentem a tisztáshoz vezető ösvény bejáratán, és a kocsit egy másik kis úton, a gesztenyefák alatt helyeztem el. Ezután bő esőköpenyemmel hadakozva rohantam árkon-bokron keresztül, és igyekeztem a lehető legritkábban használni a zseblámpám. A félig lombjukat vesztett ágakon pattogott az eső, a fatörzsek hidegek és tapadósak voltak a zuzmótól, talpam alatt frecsegett a vízzel átitatott moha. Túl gyorsan futottam, s ezért hamarosan szúrni kezdett az oldalam. Messze mögöttem az országúton egy-két autó suhant el.
Végre megközelítettem a zöldes fényben derengő tisztást. A fény a «csészealj» helyén gömbölyödő opalizáló kupolából áradt. Mi történhetett itt? Idegesen hárítottam el a bokrok alkotta utolsó függönyt, és kiléptem a szabad térségre, ahol az eső kétszeres erővel zuhogott. Amikor megérintettem a kupola alját, mindent megértettem: csak az esővíz patakzott egy láthatatlan taszító felületen. A Hissek különleges ernyővel védekeztek az eső ellen!
Nem mertem hangosan kiáltani, mert attól tartottam, hogy meghallják az «ördögvadászok», akik azóta már bizonyára elérték az erdőt. Ezért csak halkan suttogtam «barátaim» nevét. Néhány perc múltán az esőfüggönyön egy nyílás rajzolódott ki, s amikor beléptem rajta, száraz helyen találtam magam. Souilik fogadott.
— Mi történt? — kérdezte gondolatátvitel útján.
— Támadás készül önök ellen. Honfitársaim azt hiszik, hogy önök ártalmas lények. Azonnal indulniuk kell!
— Napkelte előtt nem tudunk elindulni. De nincs mitől félnünk, mert az «essom»-unk megvéd bennünket, főképp az ön honfitársai ellen.
Ezt úgy értelmeztem, hogy az «essom» kifejezés a taszító függönyt jelenti.
— Valóban nem tudnak elindulni? — faggattam ingerülten a várható bonyodalmak miatt.
— Nem. A motorok még nincsenek teljesen kijavítva, és túl veszélyes lenne az átmenet az ahunba, ha nem távolodnánk el kellőképpen egy bolygótól.