A nagy könyvtárterem ajtaja előtt elhaladó esztéták rémülten tekingettek egymásra e szörnyű üvöltések hallatán. Egyszer csak meghallottak egy másik hangot is, valami recsegést, amelyet mennydörgésszerű robaj' követett. Rémülten meredtek az ajtóra. Egyikük meg is ragadta és próbálta elfordítani a kilincset, de az ajtót szorosan bezárták. Ekkor lemutatott a padlóra és mindnyájan ijedten hátrahőköltek az ajtó alatti résel kiszűrődő kísérteties fény láttál. A csarnokból kénbűz áradt, amelyet olyan erejű, vad szélroham sodort tovább, amelytől a vastag ajtó kis híján kettérepedt. Az esztéták újabb dühkitörés hörgő üvöltését hallották, de erre már futva vágtak neki a márványfolyosónak és rémülten kiáltoztak Astinus utál.
A sietve érkező tudós megállapította, hogy a nagy könyvtár ajtaján varázslat ül. Nem is lepődött meg túlságosan. Lemondó sóhajtással kis könyvecskét húzott elő a köpölyege zsebéből, letelepedett egy közeli karosszékbe és sebesen jegyzetelni kezdett benne. Az esztéták összesereglettek körülötte és ijedten figyelték a bezárt csarnokból előtörő különös hangokat.
Ismét mennydörgés robajlott, alapjaiban rázva meg a hatalmas épületet. Olyan éles fénycsík villant föl hosszan a bezárt ajtó körül, mintha odabent világos lappal lelne és nem éppel az éjszaka legsötétebb órája. Az orkánszerű, üvöltő szél zúgását a varázsló éles sikolyai szőtték át. Puffanó, dübörgő lesz hallatszott és a forgószél-űzte pergamenlapok hangos zizegése. Az ajtó alól lángnyelvek törtek elő.
— Mester! — kiáltotta az egyik esztéta iszonyodva. — Elpusztítja a könyveket!
Astinus csak megrázta a fejét és egy pillanatra sem hagyta abba az írást.
Ekkor hirtelen minden elcsöndesedett. A könyvtár ajtaja alól elővillanó lángnyelvek úgy tűntek el, mintha maga a sötétség nyelte volna magába őket. Az esztéták tétovázva közeledtek az ajtóhoz, fejüket félrehajtották, úgy figyeltek a benti neszekre. De már nem hallatszott más, csak valami halk kaparászás. Bertrem megtaszította tenyerével az ajtót. Meglepetésére az engedett a nyomásnak.
— Az ajtó most már kinyílik, Mester! — jelentette. Astinus fölállt. — Menjetek vissza a dolgozószobáitokba! _ parancsolata. — Semmi keresnivalótok itt!
A szerzetesek némán meghajoltak, még egy, utolsó, ijedt pillantást vetettek az ajtóra és Astinust magára hagyva sietve nekivágtak a visszhangzó folyosólak. A tudós még várt egy-két pillanatig, míg a többiek biztosan eltűntek a folyosóról, azután lassan kinyitotta a nagy könyvtár ajtaját.
A szűk ablaknyílásokon besütött az ezüstös és a vöröses holdvilág. A bekötött könyvek ezreivel megrakott polcok katonásan sorakoztak a homályban. A falakban lévő nyílások zsúfolásig voltak pergamentekercsekkel. A holdfény megvilágított egy papírokkal vastagon borított asztalt. Az asztal közepén leégett gyertyacsonk bűzölgött, mellette egy nyitott, éjkék kötésű varázskönyv, amelynek csontfehér lapjain megcsillant a holdfény. További kötetek hevertek a padlón szerteszét.
Astinus körülnézett és összevolta a szemöldökét. A falakat fekete csíkok éktelenítették. A csarnokban erősen érződött a kél és a füst szaga. A levegőben még mindig pergamenlapok keringtek és őszi vihar utáni hulló falevelekként szállingóztak a mágus padlón heverő testére.
A tudós gondosan becsukta és be is zárta maga mögött az ajtót. Azután a földön szétszóródott lapokon keresztülgázolva odalépett a fekvő alakhoz. Nem szólt egy szót sem és nem is hajolt le, hogy fölsegítse az ifjú varázslót. Csak megállt Raistlin mellett és elgondolkodva szemlélte.
Melléérve, Astinus köpönyegének széle beleakadt a mágus kinyújtott, fémszínű kezébe, mire a fekvő fölemelte a fejét. Raistlin a halál közelségétől elsötétülő szemmel meredt Astinusra
— Nem találtad meg, amit kerestél? — kérdezte a történész és hidegen végigmérte az ifjú varázslót.
— A Kulcs! — nyögte Raistlin fehér, vérfoltos ajakkal. — Elveszett... az idők során... a bolondok! – Karomszerűen begörbült ujjai ökölbe szorultak, a haragon kívül már nem maradt benne semmi erő. — Milyen egyszerű! Mindenki ismerte... de nem jegyezte föl senki! A Kulcs! Az egyetlen, amire szükségem lett volna... elveszett!
— Ezzel tehát az utad véget ér, öreg barátom — mormolta Astinus minden együttérzés nélkül.
Raistlin fölemelte a fejét, aranyszeme lázasan csillogott. — Te valóban ismersz engem! Ki vagyok én? — követelte a választ.
— Ez többé már nem fontos —mondta Astinus. Megfordult, hogy távozzon a könyvtárteremből.
Szívet tépő sikoly harsant mögötte, egy kéz ragadta meg a ruháját és kényszerítette megállásra.
— Ne fordíts nekem is úgy hátat, ahogy elfordultál a:, világtól! — ordította Raistlin. — Hogy hátat fordítottam a világnak...? — ismételte meg a tudós halkan és lassan szembefordult a varázslóval. Méghogy hátat fordítottam a világnak! — Astinus hangjából ritkán érződött ki bármilyen érzelem, de most a harag úgy csattant föl lelke végtelen nyugalmában, mint a csöndes vízbe hajított kődarab.
— Hogy én? Hátat fordítottam a világnak? — Astinus hangja most már úgy dübörgött végig a csarnokon, akár; a mennydörgés az imént.
— Én magam vagyok a világ, ahogy azt te is jól tudod, öregbarátom! Időtlen időkkel ezelőtt születtem. Számtalan halállal haltam e napig! Minden elhullajtott könnycsepp... az enyém is volt! Minden csepp kiontott vér... az én vérem is volt! Minden fájdalmat, minden örömet, minden érzést meg kellett osztanom mindenkivel!
Itt ülök, kezemmel az Idő Glóbuszán, azon, amelyet ti csináltatok nekem, barátom, és keresztbe-hosszába járom , ezt a világot, írom a krónikáját. Elkövettem a legsötétebb' bűnöket és meghoztam a leghatalmasabb áldozatokat. Ember vagyok... elf és ogre! Férfi vagyok és nő... gyermekek sokaságát hoztam e világra! Láttalak olyannak, amilyen voltát és látlak olyannak, amilyenné lettél. Ha hidegnek' és érzéketlennek tűnök fel, csak azért van így, mert különben hogyan élhettem volna túl mindezt ép elmével?
Szenvedélyeim szavakban öltenek testet. Akik elolvassák a könyveimet, megértik, mit jelent az, végigélni minden időt és megjárni minden testet, amely valaha ezt a földet tapodta!
Raistlin szorítása elernyedt a történész köpönyegén és aléltan visszahanyatlott a padlóra. Ereje gyorsan vált semmivé. De utolsó leheletével még akkor is Astinus szavaiba kapaszkodott, amikor a szívén érezte a halál szorítását. Élnem kell, legalább még egy pillanatig! Lunitari, adj még egyetlen pillanatot, esedezett a vörös holdhoz, amelynek szelleméből merítik varázserejüket a vörös köpönyeges mágusok. Még jönni kell néhány szónak, ezt biztosan tudta. Néhány szónak, amely megmentheti. Csak addig kitarthasson! Astinus szeme fölvillant, amint lenézett a haldokló emberre. A szavak, amelyeket rázúdított, számtalan évszázad alatt gyülemlettek föl a krónikás lelkében.
— Az utolsó, tökéletes napon — mondta Astinus megremegő hangon — egyesül egymással a három isten: Paladine az ő fényességében, Takhisis Királynő, az ő sötétségében és végül beléjük olvad Gilean, a semlegesség Ura. Mindhármuknak ott lesz a kezében a Tudás Kulcsa. Ezeket a Kulcsokat leteszik a hatalmas oltárra és melléjük kerülnek majd az én könyveim is, bennük a valaha Krynn földjén élt valamennyi teremtmény történetével. És akkor végre teljessé válik a világ...
Astinus döbbenten elhallgatott, csak most jött rá, hogy mit mondott, mit cselekedett. De Raistlin többé már nem látta őt. Homokóra-pupillája kitágult, körülötte lánggal égett az aranyló dicsfény.
— A Kulcs! — suttogta elrévülten. — Most már tudom... most már megértem!
A legkisebb mozdulathoz is alig elegendő erővel, Raistlin belenyúlt az övéről csüngő jelentéktelen bőrzacskóba és elővette belőle a játékgolyónyi sárkánygömböt. Megtartotta reszkető kezében és belebámult gyorsan elhomályosodó szemével.
— Tudom, hogy ki vagy — suttogta Raistlin utolsó leheletével. — Most már ismerlek és esedezem, hogy jöjj a
segítségemre, ahogy már megtetted a toronyban és Silvanestiben. Áll az alku! Ments meg engem és én megmentelek téged!
A varázsló teste elernyedt. Ritkás, fehér hajjal borított feje lekoppant a padlóra, elátkozott látású szeme lecsukódott. A sárkánygömböt markoló ujjai kinyíltak, de mégsem engedték el egészen... az már erősebben hozzátartozott, mint maga a halál.
Raistlin alig volt több, mint egy vörös ruhadarabokba bugyolált csontkupac, úgy hevert ott, mozdulatlanul, a varázsigéje által megperzselt könyvtárban szerteszórt pergamenlapok között.
Astinus hosszú pillanatokig nézte a tetemet, alakja fürdött a két hold ezüstös-vörös fényében. Végül lehajtotta a fejét és kiment az elnémult könyvtárteremből... becsukta és remegő kézzel be is zárta maga mögött az ajtót.
Lassan visszaballagott a szobájába és órákig ült mozdulatlanul, vakon meredve a sötétbe.