Megtaszítom Jast...
Elesik...
Minden valahogy olyan lassan történik... mintha örökké tartana a zuhanása. Igazán nem akartam... utána akarok kapni, de moccanni sem bírok.
Nekizuhan a törött oszlopnak.
Vér... vér...!
— Jas! — suttogom, és a karomba emelem.
De nem válaszol. A vére elborítja a drágaköveket. Többé már nem ragyognak... akár az ő szeme. A fény elhomályosul...
És ekkor meghasad a föld! A fekete, kiégett talajból oszlopok bújnak elő, és a magasba kúsznak! Mindent elnyel az iszonyú sötétség és borzalmas, égető fájdalmat érzek a mellemben...
— Berem!
Maquesta az előfedélzetről haragosan nézett le a kormányosra.
— Berem, már mondtam neked, hogy vihar közeleg. Le kell zárni a fedélzeti nyitásokat! És erre te, mit csinálsz? Csak állsz ott és bámulod a tengert! Miben sántikálsz... szoborrá akarsz válni? Mozdulj már, te szárazföldi patkány! Szobroknak én nem adok tisztességes fizetést!
Berem nekilódult. Arca elsápadt és olyan szánalomra méltóan meghunyászkodott Maquesta haragja előtt, hogy a Perechon kapitánya hirtelen úgy érezte, mintha egy védtelen kisgyereken töltötte volna ki a mérget.
— Bocsáss meg, Berem — sóhajtott föl Maq —, nem akartam így rád förmedni... csak ez a vihar... biztosan attól vagyok ilyen ingerült. Jól van na, jól van, ne nézz rám így! Ó hogy szeretném, ha tudnál beszélni! Nagyon szeretném tudni, mit forgatsz a fejedben... ha egyáltalán gondolkodsz valamin. No jól van, ne is törődj vele! Végezd el a munkádat, azután menj le magad is! Jobb, ha máris hozzászoksz a gondolathoz, hogy pár napot a priccseden kell töltened, míg a vihar ki nem tombolja magát.
Berem visszamosolygott rá... egy ártatlan kisgyerek egyszerű mosolyával.
Maquesta is elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Azután sietve továbbment, s csak azon járt az esze, hogyan úszhatja meg szeretett hajója a várható orkán viszontagságait. A szeme sarkából még látta, amint Berem munkához lát odalent, de nyomban meg is feledkezett róla, amikor megjelent a hajón az első tisztje és jelentette, hogy a legénység nagy részét megtalálta és csupán a harmadrészük részegedett le.
Berem a Perechon legénységi kajütjében a függőágyában feküdt. A háló veszedelmesen himbálózott vele, amint az Istar Vértengerén, Roncsosd kikötőjében horgonyzó hajót oldalba kapták az orkán első széllökései. Kezét... ötvenéves férfihoz képest oly fiatalos kezét... a feje alá tette és fölbámult a feje fölött hintázó lámpára.
— Nézd csak, Berem! Itt egy ösvény!... Milyen különös! Mennyit vadásztunk már ebben az erdőben és még sohasem vettük észre.
— Nem is olyan különös. A tűz felégette a bozót egy részét, ennyi az egész. Talán csak valami vadcsapás.
— Akkor kövessük... ha valóban vadcsapás, utóbb még egy szarvasra is rábukkanhatunk. Már álló napja járjuk ezt az erdőt és semmi eredmény. Nagyon nem szeretnék üres kézzel hazatérni!
Meg sem várja a válaszomat, máris nekivág az ösvénynek. Megvonom a vállam, és magam is utánamegyek. Milyen kellemes ma, idekint a szabadban... ez az első melegebb nap a tél csikorgó hidege után. A napsugár melengeti a nyakamat és a vállamat, és a fölperzselt erdőben könnyen esik a járás: nem akadályozzák a mozgást indák és liánok. Bokrok sem szaggatják az ember ruháját. Talán tavaly, ősz végén, annak a zivatarnak egyik villáma égette föl...
Első Könyv
1.
Menekülés sötétségből sötétségbe
A sárkánysereg tisztje lassan ballagott lefelé a lépcsőn a Sós Szellő fogadó második emeletéről. Jóval elmúlt éjfél, a fogadó vendégei jórészt már régen aludni tértek. A tiszt nem hallott más hangot, csak odalent, a Vér-öböl szikláinak nekivágódó hullámok moraját.
A lépcsőfordulón egy pillanatra megállt és gyorsan körülnézett a lenti ivóban. A helyiség üres volt, csak egyetlen sárkányfattyú aludt az asztalra borulva, részeg hortyogással... a szárnya minden horkantásra megremegett, a durva deszkaasztal recsegett és imbolygott a súlya alatt.
A tiszt keserűen elmosolyodott és újra nekiindult a légcsőnek. Acélból kovácsolt sárkánypikkelyes páncélt viselt, amely a Sárkány Nagyurak félelmes vértezetének mintájára készült. Sisakja eltakarta a fejét és az arcát, vonásai így nem voltak fölismerhetőek. Sisakrostélya alól egyedül vörösesbarna szakállának vége látszott ki, aminek alapján az emberi fajhoz volt sorolható.
A lépcső aljánál hirtelen megtorpant, láthatóan meglepte., hogy a fogadós még mindig ébren van, és ásítozva lapozza pénztárkönyveit. Kurtán odabiccentett neki és szó nélkül, máris indult volna ki a fogadóból, de a tulaj megállította egy utánavetett kérdéssel. —Várható, hogy a Nagyúr hazajön ma éjjel?
A tiszt megállt és félig visszafordult, hogy az arca azért árnyékban maradjon, övéből elővett egy pár kesztyűt és nekilátott, hogy fölhúzza. Dermesztően hideg idő volt odakint. A tengerparti várost olyan kegyetlen téli orkán kerítette hatalmába, amilyet eddig még sohasem kellett átélnie háromszáz esztendős fönnállása alatt, itt, a Vér-öböl partján. — —Ebben az ítéletidőben? — vetette oda a sárkánytiszt. — Aligha... ilyen orkánban még a sárkányok sem tudnak repülni.
-Igaz — mormogta a fogadós egyetértéssel. — Nem való ez az idő sem embernek, sem állatnak. — Némi gyanúval mérte végig a sárkánytisztet. — És neked mi dolgod van, uram, hogy ki kell menned ebbe a viharba?
A tiszt hidegen végigmérte a férfit. — Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá, hová megyek, vagy éppen mit csinálok.
-Ó, bocsánat! — hadarta a fogadós és úgy emelte föl a kezét, mintha egy ütést akarna elhárítani. — Csak azért kérdem, hogy ha a Nagyúr mégis visszatérne, és netán keresne, megmondhassam neki, hol találhat.
— Arra nem lesz szükség — morogta a sárkánytiszt. — Hagytam neki egy... izé... üzenetet... abból megtudhatja a távollétem okát. Különben is visszajövök, még hajnal előtt... csak egy kis friss levegőre van szükségem... ennyi az egész.
— Azt elhiszem — kuncogott a fogadós —, három napja ki sem léptél a szobájából... vagy inkább három éjszakát kellett volna mondanom! Jaj... nem kell úgy megdühödni... — tette hozzá rémülten, látva a tiszt szemének villanását a sisakrostély alatt —, minden csodálatom azé a férfié, aki őt ilyen sokáig itt tudja tartani... különben, hová távozott ilyen sietősen?
— A Nagyurat sürgősen hívták ... valami fontos ügyet kell elintéznie keleten, Solamnia vidékén — válaszolta a tiszt vicsorogva —, de a helyedben nemigen faggatóznék tovább a dolgai után!
— Nem, nem — vágta rá a tulaj sietve —, persze, hogy nem! Nos... hát jó estét kívánok. Mi is a neved? Igaz, bemutatott bennünket egymásnak, de valahogy nem jegyeztem meg.
— Tanis — dünnyögte a tiszt tompa hangon —, Tanis, Fél-Elf... és jó estét neked is. Hűvösen biccentett, helyére rángatta a kesztyűjét, szorosabbra fogta magán a köpönyegét, kinyitotta a fogadó ajtaját és kilépett a tomboló viharba. A fagyos szél bevágott az ivóba, eloltotta a gyertyákat és szerteszórta a fogadós irományait. A tiszt egy pillanatig birkózott az ajtóval, mialatt a fogadós megállás nélkül káromkodott és kapkodott röpködő számlái után. Végül a távozó csak becsapta maga mögött a súlyos ajtót, mire a fogadóban helyreállt a béke, a nyugalom és a meleg.