— Az egész város körül nincsenek is semmiféle falak — csipogta Tass diadalittasan. — Legalábbis az újváros körül. Ha pedig ez a központ, akkor miért ilyen kihalt? Azt hiszem, ki kellene derítenünk.
Kova fölhorkant. A surranó kezdett értelmesen beszélni, amitől a törpe megcsóválta a fejét és eltöprengett rajta vajon nem kellene-e a barátjának valahol lepihennie az árnyékban.
Jó pár percig némán ballagtak tovább, egyre jobban megközelítve a város közepét. Az egyik irányban alig néhány háztömbnyire emelkedett Palanthas Lordjának fényűző palotája. Magasba törő tornyait innen is jól kivehették. De hogy mi van azok előtt, azt nem látták... mindent elnyelt valami homály...
Tass bekukucskált az ablakokon és bedugta az orrát az útjukba kerülő házak kapujának résein. A következő saroknál ismét megszólalt. '
— Az a legkülönösebb — mondta némi szorongással, hogy ezek a házak mind üresek. — Elhagyatottak — suttogta tompán Kova. A törpe megmarkolta harci szekercéje nyelét és idegesen összerándult a surranó éles hangjára.
— Fura, rossz érzésem van ettől a helytől — motyogta Tass és közelebb húzódott a törpéhez. — Tudod, hogy én nem félek...
— De én igen! — morogta Kova jelentőségteljesen. — Azt mondom, gyerünk innen!
Tass végignézett az utca két oldalán sorakozó magas épületeken. Gondozottak voltak. A palanthasiak úgy látszik annyira büszkék a városukra, hogy még a lakatlan épületeket is tatarozzák. Látnivalóan jól megépített üzletek és lakások voltak azokban a házakban. Az utcák tiszták voltak, sehol semmi kosz vagy szemét. De minden teljesen kihalt volt. Ez valaha nagyon is virágzó negyed lehetett — gondolta a surranó. Ez a város szíve. Mi történhetett vele? Miért költözött el innen mindenki? Megborzongott, márpedig kevés olyan dolog fordult elő Krynn földjén, amitől egy surranó "megborzongott".
— Még csak patkányok sincsenek — mormolta Kova. Megmarkolta Tass karját és visszarántotta. — Nos, eleget láttunk!
— Ó, gyere már! — dünnyögte Tass, kiszabadította a karját, leküzdötte a borzongató érzést, kifeszítette keskeny vállát és újból nekiiramodott a járdának. De még három lépést sem tett, amikor a rájött, hogy egyedül maradt. Megtorpant és hátranézett. A törpe lecövekelt és dühösen meredt rá.
— Csak addig a facsoportig szeretnék elmenni, ott, az utca végében — mutatott előre Tass. — Nézd csak, egy közönséges liget, közönséges tölgyfákkal! Talán csak valami park vagy ilyesmi. Talán még meg is ebédelhetnénk ben...
— Nekem csöppet sem tetszik ez a hely — makacsolta meg magát Kova. — Valahogy... hmm... a Komor Erdőre emlékeztet... ahol Raistlin szólt azokhoz a szellemekhez. — Ugyan, de itt te vagy az egyetlen kísértet — rikoltotta Tass ingerülten és semmiért sem ismerte volna el, hogy neki is ugyanaz jutott az eszébe. — Hétágra süt a nap és egy város kellős közepén vagyunk, az ég és Reorx szerelmére...
— Akkor miért van ilyen veszett hideg?
— Mert tél van! — kiáltotta a surranó és széttárta a karját. De rögtön el is hallgatott és gyorsan körülnézett, olyan baljóslatúan visszhangzott a szava a kihalt utcán. — No, jössz? — kérdezte aztán félhangos suttogással.
Kova mély levegőt vett, összeszorította a fogát, szorosabban megmarkolta harci szekercéjét, és megindult a járdán a surranó felé, óvatos pillantásokkal méregetve a házakat mindkét oldalon, mintha attól tartana, hogy bármikor rávetheti magát valamelyikbot egy kísértet.
— 'Szen nem is tél van — dünnyögte a szája sarkából —, hacsak éppen itt nem!
— Még hetekig várhatunk a tavaszra — fordult vissza Tass boldogan, hogy vitatkozhat valamin, amivel elterelheti a figyelmét a gyomrában lejátszódó fura dolgokról, hogy görcsbe rándul meg ilyesmi.
De Kova nem bocsátkozott vitába vele... pocsék jel. Némán ügettek végig az utcán a következő sarokig. Az épületeknek itt hirtelen vége szakadt és valami ligetféle, következett. Tass jól látta messziről, hogy közönséges tölgyfacsoport az, bár abban biztos volt, hogy sem ő, sem a törpe még sohasem látott ilyen hatalmas tölgyeket a hosszú évek alatt, amióta Krynn országait járják.
Ahogy közelebb értek a ligethez, a különös hideg egyre erősödött, míg olyan dermesztővé nem vált, amilyet még a Jégfal gleccserénél sem éreztek. Még rosszabb volt, mert valahogy mintha magából a városból áradt volna és ez szinte képtelenség volt. Vajon mitől lehet ilyen hideg a városnak éppen ebben a részében? Hiszen a nap ragyog Egyetlen felhő sincs az égen. Az ujjaik hamarosan mégis teljesen megdermedtek. Kova nem bírta tovább markolni harci szekercéje nyelét, kénytelen volt visszadugni a tokjába. Tass foga vacogott, hegyes füle teljesen elfagyott és vad reszketés rázta.
— Gye...gyerünk in...nen mm ...minél ha ...marabb! — dadogta a törpe elkékülő szájjal. — Hi...szen csak ép ...pen egy ép ...pület árnyékában ál...lunk — motyogta Tass és kis híján leharapta a nyelvét. — H...ha kiérünk a n...napra, az m...majd m...mindjárt fölm...melegít! — Ni ...nincs az a t...tűz egész Kr...rynnen, ami ezt fö...fölmelegítse! — vacogta Kova és dühödten toporzékolt, hogy legalább a lába ne fagyjon le.
— Csa...csak m...még egy p...pár léhélé...pést! — indult tovább Tass táncos léptekkel, bár a lábát alig tudta rakni. Innen azonban már egyedül ment tovább. Megfordult és látta, hogy Kova bénán, mozdulatlanul áll a járdán. A fejét lehajtja és a szakálla reszket. Vissza kéne mennem hozzá — gondolta Tass, de képtelen volt rá. Tovább hajtotta a kíváncsiság, ami mindennél jobban megtizedeli a surranók lélekszámát.
Egyszer csak odaért a tölgyes szélére és itt... csaknem cserbenhagyta a szíve. A surranók általában érzéketlenek a félelemmel szemben, ezért csakis egy surranó jöhetett el ide, ilyen messzire. Ám most Tass úgy érezte, hogy mindjárt elnyeli valami soha nem tapasztalt erejű borzalom. És akármi legyen is az, az ott lapul abban a tölgyfaligetben. De hiszen csak közönséges fák, biztatta magát Tass reszketve. Én beszéltem már kísértetekkel a Komor Erdőben. Szembenéztem már vagy három-négy sárkánnyal.
Összetörtem egy sárkánygömböt. Ezek meg csak közönséges fák. Voltam fogoly egy gonosz varázsló várában, találkoztam Abyss mélységes mélyéből feltörő démonnal... ez meg itt csak egy liget!
Lassan, miközben állandóan szóval tartotta magát, Tass bearaszolt a tölgyfák közé. De nem jutott messzire, tulajdonképpen el sem hagyta a legelső fákat, ahonnan beláthatott a liget közepéig. A torka összeszorult, megfordult és futásnak eredt.
Amikor Kova meglátta a visszafelé menekülő surranót, tudta, hogy "mindennek vége". Mindjárt valami szörnyűség tör elő abból a tölgyesből. A törpe olyan hirtelen fordult meg, hogy belegabalyodott a saját lábába és végigterült az úton. Mellé érve Tass megragadta az övét és talpra rángatta. Aztán mindketten futásnak eredtek, a törpe a puszta életéért rohant. Hallani vélte, hogy egy istentelenül hatalmas valaminek a lába csattog a nyomában, de a világért sem mert volna visszanézni. A vérszomjas szörnyetegtől való rettegés addig űzte, míg a szíve már majd' kiszakadt a melléből. Végre csak elérkeztek az utca végére.
Ott kellemes meleg volt és vígan sütött a nap.
Eleven emberek nyüzsgő sokaságának valódi hangjait hallották a szomszédos utcák felől. Kova kimerülten megállt és levegő után kapkodott. Rémülten visszanézett a liget felé vezető utcára és meglepődve tapasztalta, hogy:: egy lélek sincs ott.