— Mi volt az? — kérdezte meg végül, amikor már végre meg tudott szólalni.
A surranó arca is halálsápadt volt. — E...egy t...torony — dadogta lihegve.
Kova szeme tágra nyílt. — Egy torony? — ismételte meg. — Végigrohantam az egész utcán, kis híján belepusztultam' és most kiderül, hogy egy torony elöl menekültem?! Nem hinném — vonta össze Kova fenyegetően busa szemöldökét —, hogy az a torony üldözött volna minket!
— N...nem is — ismerte el Tasslehoff. — Csak, ööö, állt ott magában. De akkor is ez volt a legborzalmasabb dolog, amit eddig életemben láttam. — A surranó hangja ünnepélyesen csengett, teste összerázkódott.
— És ez lenne itt az Ősmágia Legendás Tornya — mondta Palanthas Lordja Lauranának, amint aznap este a dombtetőn álló gyönyörű palota térképszobájában üldögéltek.' — Nem is csodálom, hogy a kis barátod halálosan megrémült. Már az is meglepő, hogy a Shoikan tölgyesig elmerészkedett.
— Surranó az illető — felelte Laurana mosolyogva.
— Ó, igen, így már érthető a dolog. Hmm, ez olyasmi, tudod, amire eddig nem is gondoltam. Surranókat kellene fölfogadni, hogy elvégezzék a torony körüli munkát. Csillagászati béreket kell kifizetnünk az embereknek, hogy legalább évente egyszer belépjenek azokba a házakba és valahogy rendbe szedjék őket. Hanem — és a lord arcáról lehervadt a mosoly —, nem hinném, hogy a város népe különösebb örömmel fogadna a falaink között nagyobb csapat surranót.
Amothus, Palanthas Lordja nagy léptekkel rótta a térképszoba csillogó márványpadlóját, kezét összekulcsolta hivatali palástja hátulján. Laurana mellette tipegett és arra vigyázott, hogy orra ne essen a hosszú estélyi ruha uszályában, amelyet a palanthasiak mindenáron ráerőltettek. Igazán kedves volt tőlük, hogy ajándékba adták a szép ruhát. Bár azt is tudta, hogy borzalommal nézték, amint Qualinesti uralkodóházának tagja, egy hercegnő, vérfoltos, viharvert páncélban jár-kel közöttük. Lauranának nem volt más választása, el kellett fogadnia a feltételeket. Nem tehette meg, hogy bármivel megbántsa a város előkelőit, akiktől segítséget kívánt kérni. De akkor is csupasznak, törékenynek és védtelennek érezte magát így, hogy a kardja nem volt az oldalán és nem acél ölelte a derekát.
Persze azzal is tisztában volt, hogy a palanthasi sereg tábornokai, a solamniai lovagok ideiglenes parancsnokai és más kiválóságok... például a város szenátorai törekedtek is rá, hogy törékenynek és védtelennek érezze magát. Minden pillantásukkal éreztették vele, hogy a szemükben ő "csak egy nő", aki egy darabig katonásdit játszott. Nos, az igaz, hogy jól végezte a dolgát... megvívta kisded háborúját és győzött, de most más... vissza a konyhába!
— És milyen az az Ősmágia Legendás Tornya? — kérdezte Laurana váratlanul. Egy heti tárgyalás után már megértette, hogy Palanthas Lordja, bár értelmes ember, mégis hajlamos a csapongó gondolkozásra és állandóan vissza kell terelgetnie őt az érintett témára.
— Ó, persze! Nos, megnézheted innen az ablakból, ha valójában akarod — mondta a lord vonakodva.
— Igen, szeretném látni — felelte Laurana hűvösen.
Lord Amothus megvonta a vállát, és odavezette Lauranát az ablakhoz, amelyre a lány már korábban is fölfigyelt mert azt vastag függöny takarta. A terem többi ablakának függönyei nem voltak behúzva, s így jól láthatta a lélegzetelállítóan gyönyörű várost. — Igen, emiatt, a torony miatt tartom lehúzva ezt a függönyt — válaszolta a lord Laurana kérdésére. — Sajnálatos dolog. A régi följegyzések szerint valaha ez lehetett a város legszebbik része. De még azelőtt, hogy a tornyot átok sújtotta volna...
A lord reszkető kézzel, gyászosan szomorú arccal húzta el a függönyt. Feltörő érzelmeinek láttán a lány kíváncsian nézett ki az ablakon és a látványtól elakadt a lélegzete.: A nap éppen lemenőben volt a hófödte hegycsúcsok mögött és vöröses bíbor kárpittal vonta be az eget. A reszket színek megvillantak Palanthas épületein, amint a gazdag, fehér márvány, amelyből épültek, visszatükrözte a kihunyó sugarakat. Laurana sohasem gondolta volna, hogy az emberek világában is létezhet ehhez fogható szépség,.: Fölvette a versenyt még szeretett hazájával, Qualinestivel is.
A következő pillanatban sötét folt vonta magára figyelmét a csillogó, gyöngyházfényű ragyogás közepén Magányos torony tört az ég felé. Nagyon magas volt. Bár a palota dombtetőn épült, annak a toronynak a csúcsa csak kicsivel volt a szemmagassága alatt. Fekete márvány falai éles ellentétben állottak a város ragyogó fehérségével Azt is láthatta, hogy valaha apró minaretek ékesíthette az oldalait, de azok már letöredeztek és részben leomlottak Üres szemgödrökhöz hasonló, sötét ablakai vakon meredtek a környező világra. Kerítés vette körül. Az is fekete volt és a kapu rácsán meglebbent valami. Egy pillanatra Laurana azt gondolta, hogy valami nagy madár szorulhatott a rudak közé, olyan elevennek látszott. Éppen meg akarta kérdezni a lordot, mi lehet az, amikor a férfi összerázkódott és elhúzta a függönyt.
— Sajnálom — szabadkozott —, de nem tudom elviselni... annyira megrázó. Ha csak rágondolok, hogy már évszázadok óta élünk vele együtt...
-Én egyáltalán nem látom olyan borzalmasnak — mondta Laurana őszintén, amint visszagondolt a toronyra és a körülötte elterülő városrészre. — Az a torony... pontosan oda illik. A városotok nagyon szép, de ez a szépség néha olyan rideg, olyan tökéletes, hogy már fel sem tűnik. — Kinézett a többi ablakon is és még egyszer elgyönyörködött a környék lenyűgöző szépségében. — De miután ezt is megláttam... ezt a kis szépséghibát a városotokon, mindez még jobban kiemeli előttem annak szépségét, ha érted, hogyan gondolom.
A lord elgondolkodó arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy nem érti. Laurana fölsóhajtott és valami megmagyarázhatatlan vonzódással nézett arra a behúzott függönyre. — És hogyan sújtotta átok azt a tornyot? — kérdezte végül.
— Ez akkor történt... de, ó, jön itt valaki, aki nálam sokkal jobban elmondhatja a történetét. — Lord Amothus megkönnyebbülten fordult a föltáruló ajtó felé. — Őszintén megvallom, hogy ez a történet nem tartozik a kedvenceim közé.
— Astinus, Palanthas könyvtárnoka! — jelentette be az ajtónálló az érkezőt.
Laurana megrökönyödve látta, hogy a teremben mindenki tisztelettel föláll, még a legfőbb tábornokok és főnemesek is. Mindez... egy könyvtáros tiszteletére? És ekkor, még nagyobb megdöbbenésére, Palanthas Lordja, a tábornokok és a főurak meghajoltak a belépő tudós előtt. Zavart udvariassággal Laurana is meghajtotta a fejét. Qualinesti királyi házának lánya lévén, saját apján, a Napszónokon kívül tulajdonképpen senki előtt sem kellett volna meghajolnia. Ám amikor fölegyenesedett és jobban megnézte azt az embert, úgy érezte, hogy a meghajlás a legkevesebb, ami kijár neki.
Astinus olyan könnyedséggel és magabiztosan lépett be, hogy Laurana arra gondolt, Krynn valamennyi uralkodójának, sőt, még az égbelieknek a jelenlétében sem jönne csöppet sem zavarba. Középkorúnak látszott, de ugyanakkor valami kortalan is érződött benne. Az arcát akár palanthasi márványból is faraghatták volna és a lányt az, első pillanatban visszariasztotta annak hideg érzelemmentessége. Ekkor azt is észrevette, hogy a férfi sötét szeme úgy csillog, mintha ezernyi lélek tüze égne mögötte.
— Elkéstél, Astinus — jegyezte meg Lord Amothus kedvesen és nyilvánvaló tisztelettel. Tábornokaival mindaddig állva maradt, míg a tudós le nem telepedett és Laurana megfigyelte, hogy még Solamnia lovagjai sem ülnek le. Majdnem eluralkodott rajta a szokatlan áhítat, úgy ereszkedett le a tágas csarnok közepén álló, térképekkel borított hatalmas asztal mellé.