— Ugyan! Hiszen ezt te is éppoly jól tudod, mint én magam! — és Astinus ismét az ajtó felé fordult.
Laurana gyorsan végignézett a termen. Látta, amint a lord és a tábornokok szórakozottan merednek rá. Tudta, hogy megint úgy cselekszik, mint az egykori elkényeztetett gyereklány, de mindenképpen választ kellett kapnia. Astinus már az ajtó közelében járt, a szolgák éppen kitárták; előtte. Laurana megvetően végigmérte a többieket, ellépett az asztaltól és sietve átvágott a csillogó márványpadlón.; Közben igyekezetében megbotlott ruhájának esetlen uszályában. Astinus meghallotta a lépteit és megállt az ajtónyílásban. — Két kérdésem van — mondta Laurana halkan, amikor; beérte.
— Igen — felelte a tudós és mélyen belenézett a lány zöld szemébe —, egy az eszedben, másik a szívedben. Tedd föl az elsőt!
— Létezik-e még ép sárkánygömb?
Astinus egy pillanatig nem szólalt meg. Laurana ismét fájdalmat látott a szemében, amint kortalan arca hirtelen valahogy megöregedett. — Igen — mondta végül —, de csupán ennyit mondhatok. Égy még létezik. De képességeid határán túl van hogy fölhasználd vagy egyáltalán megszerezd. Ne is gondolj rá többé.
— Tanis birtokában volt — erőltette tovább a kérdést Laurana. — Ez azt jelenti, hogy elveszítette? Hol... — egy pillanatra megingott... ez volt a szívében bujkáló kérdés —, hol van most ő?
— Ezen se törd a fejed!
— Ezt hogy érted? — és a lány úgy érezte, hogy maga is megdermed a férfi fagyos hangjának hallatán.
— Én nem mondhatom meg előre a jövőt. Csak a jelent látom, amint éppen múlttá válik. Így láttam az idők kezdete óta. Láttam szerelmet, amely minden áldozatra kész volt és ezáltal visszaadta a világnak a reményt. Láttam szeretetet, amely le akarta küzdeni a büszkeséget és a buja vágyat a hatalomért, de kudarcot vallott. A világ sötétebbé vált általa, de ez csak annyi, mint egy napot eltakaró felhő. A nap... a szeretet maga... megmarad mögötte. Végül láttam szerelmet elveszni a sötétségben. Szerencsétlen, félreértett szerelmet, mert a szerető... férfi vagy nő... nem értette meg a saját szíve szavát.
— Rébuszokban beszélsz! — fakadt ki Laurana mérgesen.
— Valóban? — kérdezte Astinus és meghajolt. — Isten veled, Lauralanthalasa. Tanácsom az, hogy főleg a kötelességed teljesítésére ügyelj.
Ezzel a tudós kisétált az ajtón.
Laurana csak nézett utána, majd megismételte a szavait: szerelmet elveszni a sötétségben". Ez is valami rébusz, vagy tudja rá a választ, csak nem akarja elismerni, amire Astinus is utalt?
"Tanist otthagytam Roncsosdban, hogy intézkedjen a távollétemben" — így beszélt Kitiara... a Sárkány Nagyúr.. Kitiara, az ember-lány, akit Tanis szeretett.
Laurana szívében a fájdalom, amely egyfolytában marcangolta, amióta Kitiara kimondta azokat a szavakat... hirtelen elenyészett és hideg ürességet, kopár sötétséget hagyott maga után, mint azok a hiányzó csillagképek az éjszakai égbolton. "A sötétségben elveszett szerelem!" Tanis elveszett! Astinus nyilván ezt akarta megértetni vele. A kötelességed teljesítésére ügyelj! Igen, teljesíti a kötelességét mindenáron, hiszen mást úgy sem tud tenni.
Amikor szembefordult Palanthas Lordjával és tábornokaival, Laurana hátravetette a fejét, aranyló hajkoronája) megcsillant a gyertyafényben. — Átveszem a seregek parancsnokságát — mondta csaknem olyan hidegen, amilyen fagyos volt a lelkében tátongó űr.
— Hé, ez aztán a kőmívesmunka! — állapította meg Kova elégedetten toporogva az óváros bástyafalán. — Kétség nem férhet hozzá, ezt csak törpék építhették! Nézd csak meg, ahogy minden egyes követ kifaragtak, hogy pontosa illeszkedjenek a_ falba és két egyforma sincs közöttük.
— Lenyűgöző — ásítozott TasslehofF —, és mondd, azt a tornyot is törpék építették, a... — Jobb, ha arról nem beszélsz! — förmedt rá Kova. törpék különben sem vettek részt az Ősmágia Legendás Tornyainak építésében. Azokat maguk a varázslók alkották,
egyenesen a föld kincseiből teremtették... úgy varázsolták elő a mélyből a hozzá való köveket.
— Csodálatos lehetett — sóhajtotta Tass és elszállt az álmossága —, bárcsak én is ott lehettem volna. Hogyan..
— Az mind semmi — fortyant föl a törpe —, az igazi törpe kőfaragók munkájához képest, akik több évszázadon a tökéletesítették a művészetüket. Nézd csak meg ezt követ! Figyeld meg a vésőnyomok finom erezetét...
— Itt jön Laurana — szólt közbe Tass boldogan, hogy ezzel véget vethet a törpe építészeti remekművekről szóló leckéjének.
Kova elfordította a szemét a falrészletről és meglátta Lauranát, amint kilép a bástyára nyíló széles kapun és megindul feléjük. A lányon ismét a Főpap Tornyában viselt páncélruha feszült. A vérfoltokat letisztították az arannyal cizellált mellvértről, a horpadt acélt kikalapálták. Hosszú, mézszínű haja kilógott vöröstollforgós sisakja alól és ragyogott Solinari sugaraiban. Lassan lépdelt, szemét a keleti látóhatárra szegezte, ahol a hegyek fekete árnyékokként meredtek a csillagos ég felé. A holdfény az arcán is végigsimított. Kova mélyen fölsóhajtott, amint meglátta.
— Nagyon megváltozott — suttogta Tasslehoff fülébe. — Az elfek pedig nemigen változnak. Te emlékszel rá, amikor először megláttuk őt Qualinestiben? Ősszel, alig hat hónappal ezelőtt! Mégis, mintha évek múltak volna el...
— Még mindig nem heverte ki Sturm halálát, hiszen még egy hete sincs — mormolta TasslehofF, örökké csintalan surranó képén szokatlanul komoly, elgondolkodó kifejezéssel.
— Nem csak erről van szó — csóválta meg a fejét a vén törpe. — Az a találkozása Kitiarával, ott a Főpap Tornyának bástyáján, az is megviselhette. Biztosan Kitiara mondott neki valamit. Hogy az ördög vinné el! — morogta zordan. — Soha nem bíztam benne! Még e régi szép napokban sem. Engem nem is lepett meg igazán, hogy a Sárkány Nagyurak maskarájában látom. Hegységnyi acélpénzt adnék, ha megtudhatnám, mit pusmogott neki, amivel így letörte. Önmaga árnyéka volt, amikor lehoztuk a bástyáról, miután Kitiara meg a kék sárkánya elszelelt. A szakállamat tenném rá — dünnyögte a törpe —, hogy Tanisszal kapcsolatos a dolog.
— Én nem hiszem, hogy Kitiara Sárkány Nagyúr lett, hiszen mindig... mindig olyan... — Tass nem találta a megfelelő szót — ...izé... mulatságos volt!
— Mulatságos? — morogta Kova összefutó szemöldökkel. — Meglehet, de amellett kőszívű és önző is. Ó, persze, nagyon is bűbájos tudott lenni, ha akart. — Kova suttogóra fogta, mert Laurana már olyan közel járt hozzájuk, hogy meghallhatta volna. — De ezt Tanis sohasem vette észre... ő mindig többet föltételezett Kitiaráról. Azt képzelte, hogy ő ismeri egyedül, hogy a lány csak kemény burokkal veszi körül magát, hogy azzal álcázza túlságosan is lágy szívét. Haj! De annyi szív sem volt benne, mint itt, ezekben a kövekben.
— Mi újság, Laurana? — kérdezte Tass kedvesen, amint az elf-lány odaért hozzájuk. Laurana rámosolygott öreg barátaira, de — ahogyan Kova, mondta, ez már nem az elf-hajadonnak az az ártatlan mosolya volt, amelyet Qualinesti nyárfaligetében láttak.,. Most inkább olyannak tűnt, minta sápadt napfény a hideg, téli égen. Fénylett, de nem adott meleget... talán azért, mert a szemében sem maradt semmi melegség.
— Én lettem a seregek főparancsnoka — jelentette ki közömbösen.
— Gratulá... — kezdte Tass, de torkán akadt a szó a lány arckifejezése láttán.
— Igazán nincs mihez gratulálnod — mondta Laurana' keserűen. — Ugyan kinek is parancsolhatnék? Egy maroknyi lovagnak, akik egy romos toronyban kuksolnak a Vingaard hegységben, mérföldekre innen és talán még ezer embernek, akik itt rostokolnak, ennek a városnak a falai mögött. — Ezzel ökölbe szorította kesztyűs kezét és elnézett a keleti látóhatár felé, ahol tétován derengett a hajnal. Ott kint kellene lennünk! Most! Amíg a sárkánysereg még nem rendezte a sorait. Most könnyen megverhetnénk őket!' De nem, nem merünk kilépni a síkságra, még a sárkánydárdákkal sem! Ugyan mire használhatjuk Őket a magasan szálló sárkányokkal szemben? Ha lenne egy sárkánygömbünk is...