Egy pillanatra elhallgatott, azután mélyen felsóhajtott és arcvonásai megkeményedtek. — De hát nincs! Így gondolni sem érdemes rá. Egyszóval itt állunk Palanthas bástyáin és várjuk a közelgő halált.
— Ugyan, Laurana — szólalt meg Kova és megköszörülte kiszáradt torkát —, talán mégsem ennyire sötét a helyzet. Jók és erősek ennek a városnak a falai. Ezer ember könnyedén megvédheti őket. A gnómok a katapultjaikkal őrzik a kikötőt. A lovagok vigyázzák a Vingaard hegysége egyetlen járható hágóját és erősítést is küldtünk nekik. És igenis vannak sárkánydárdáink... még ha csak néhány is, de Gunthar már megüzente, hogy újabbak is úton vannak. No és ha nem tudunk a röpülő sárkányokra rátámadni! Ezután kétszer is meggondolják, hogy átrepüljenek-e a falaink fölött!
— Ez mind nem elég, barátom — sóhajtotta Laurana. — No persze, a sárkányseregeket visszatarthajtuk egy hétig, kettőig, talán még egy hónapig is. De mi jön azután? Mi lesz, ha már elfoglalták körülöttünk az egész vidéket? A sárkányokkal szemben csak annyit tehetünk, hogy bezárkózunk előlük biztonságos kis menedékeinkbe. Hamarosan a világ nem lesz más, csupán néhány parányi fénysziget a sötétség óceánjának közepén. És akkor ez a sötétség, szépen, egyenként elnyel majd minket is.
Laurana nekitámaszkodott a falnak és a kezére hajtotta a fejét.
— Mond csak, mióta nem aludtál? — kérdezte tőle Kova szigorú hangon.
— Nem is tudom — felelte a lány —, az ébrenlétem és az álmaim lassan teljesen összemosódnak. Éjszakáim felét járkálással töltöm, mint egy holdkóros, a nappalok felét meg végigálmodom.
— Akkor most épp ideje, hogy aludj egy kicsit — mondta Kova olyan hangon, amit Tasslehoff "nagypapásnak" nevezett. — Lassan mi is megyünk... az őrségünk hamarosan lejár. — Nem tehetem — mondta Laurana és megdörgölte a szemét. Az alvás említésére jutott el a tudatáig, mennyire kimerült. — Azért jöttem, hogy nektek is megmondjam... jelentést kaptunk róla, hogy sárkányokat láttak, amint Kalaman városa fölött nyugati irányban röpültek.
— Akkor errefelé közelednek — dünnyögte Tass, emlékezetében fölidézve a megfelelő térképet.
— És kijelentette? — kérdezte a törpe gyanakvón.
— A griffek! Mit fintorogsz? — Laurana halványan elmosolyodott Kova utálkozása láttán. — A griffek már eddig is rengeteget segítettek nekünk. Ha az elfek semmi mással nem járulnak hozzá ehhez a harchoz, csak a griffjeikkel, máris igen sokat tettek az ügyért.
— A griffek ostoba állatok — jelentette ki Kova. Körülbelül annyira bízom meg bennük, mint egy surranóban. Különben is — folytatta a törpe, ügyet sem vetve Tass méltatlankodó pillantására —, ennek semmi értelme. A Nagyurak nem küldik harcba a sárkányaikat, ha nem fedezik Őket a seregeik...
— Talán az a sereg nem is szóródott szét annyira, ahogy-, mi gondoljuk — mondta Laurana és bánatosan fölsóhajtott.` — Vagy az is lehet, hogy a sárkányokat csak azért küldték előre, hogy a lehető legnagyobb zűrzavart keltsék... meg törjék a várost... fölperzseljék az egész környező vidéket. Nem tudom. Látod, a hírük máris megelőzi őket.
Kova körülnézett. A szolgálatukat letöltött katonák továbbra is a helyükön maradtak és bámultak kelet felé ahol a hófödte csúcsok lassan rózsaszínbe öltöztek a+, világosodó hajnalban. Halkan pusmogtak maguk között, mialatt egyre többen csatlakoztak hozzájuk olyanok, akik éppen most ébredtek föl és csak most hallották a híreket.'
— Ettől féltem a legjobban — sóhajtotta Laurana. Bármikor kitörhet a pánik. Figyelmeztettem Lord Amothust, hogy tartsa titokban a dolgot, de a palanthasiak nem szoktak hozzá, hogy bármit titokban tartsanak. Most itt van, mondtam, hogy ez lesz!
A mellvédről letekintve láthatták, amint az utcák megtelnek telnek félig öltözött, álmos, rémült emberekkel. Amint nézték, hogyan rohannak házról házra, Laurana elképzelte magában, miféle rémhírek kaphatnak szárnyra.
Beharapta az ajkát, zöld szeme haragosan villant. — Most majd leparancsolhatom a katonák egy részét a falakról, hogy visszatereljék az embereket a házaikba. Nem hagyhatom, hogy' az utcán lófráljanak, amikor a sárkányok lecsapnak! Hé, katonák, gyertek velem! — intett oda. Laurana egy csoport, közelben ácsorgó fegyveresnek és elsietett. Kova és Tass csak nézett utána, amint leszalad a lépcsőn, a lord palotája felé. Hamarosan meglátták utcákra benyomuló fegyveres őrjáratokat, amelyek megpróbálták visszakényszeríteni otthonaikba a tömeget, hogy; megfékezzék a kitörőben lévő pánikot. — No ezzel aztán sokra megyünk! — morgott az orra alatt Kova, miközben percről percre egyre többen özönlöttek ki az utcára.
De Tass, aki egy kőtömbön állva-bámult le a mellvéd párkánya fölött, megrázta a fejét. — Úgysem számít — suttogta reménytelenül —, odanézz...
A törpe is sietve fölkapaszkodott a barátja mellé. Az emberek máris fölfelé mutogattak, óbégattak, íjaik és dárdáik után kapkodtak. Imitt-amott egy-két sárkánydárda tüskés ezüsthegye is megvillant a holdfényben.
— Hányan vannak? — kérdezte Kova szemét hunyorítva.
— Tízen — válaszolta Tass csöndesen. — Két kötelék... és méghozzá a nagyobb fajtákból. Meglehet, olyasfélék, amilyeneket Tarsisban láttunk. Nem látom jól a színüket abban a pirkadatban, de azt igen, hogy lovasaik is vannak. Talán Nagyurak... még az is lehet, hogy Kitiara... Hohó! — kiáltott föl Tass a hirtelen támadt gondolatra. — Remélem, hogy ezúttal beszélhetek vele! Biztosan érdekes dolog Sárkány Nagyúrnak lenni...
Szavai elenyésztek a város minden tornyából fölzengő harangzúgásban. Az utcán tolongók fölnéztek a mellvértre, ahol a katonák mutogattak a magasba és üvöltöztek. Mélyen odalent, Tass Lauranát is megpillantotta, amint kilép a Lord palotájából, Amothus és két tábornok kíséretében. A surranó a vállának állásából is megállapíthatta, hogy Laurana roppant dühös. A tornyok felé mutogatott... bizonyára el akarta hallgattatni a harangokat. De elkésett vele. Palanthas népének máris eszét vette a rémület. A tapasztalatlan katonák jó része is legalább annyira használhatatlan volt, akár a civilek. Sikolyok, rikoltások és rekedt üvöltések hallatszottak minden irányból. Tassnak a legsötétebb tarsisi emlékek jutottak az eszébe... amikor az emberek halálra taposták egymást az utcákon és egész házsorok lobbantak lángra.
A surranó lassan hátrafordult. — Azt hiszem, még sincs kedvem beszélni Kitiarával — suttogta halkan és kezéből ellenzőt formálva nézte, amint a sárkányok egyre közelebb és közelebb szállnak feléjük. — Valójában semmi kedvem megtudni, milyen lehet Sárkány Nagyúrnak lenni... biztosan szomorú, sötét és borzalmas dolog... Várj csak!
Meredten bámult kelet felé. Nem akart hinni a szemének, ezért annyira kihajolt a mellvéden, hogy kis híján lezuhant.
— Kova! — rikoltotta, szélesen hadonászva.
— Mi az? — bődült rá a törpe. Elkapta Tass kék térdnadrágjának övét és heves mozdulattal visszarántotta a kalimpáló surranót.