— Ekkor eszembe. jutott, amit Qualinestiből való távozásunk előtt mondtál... hogy ez az ember-lány, akit Tanis, Fél-Elf szeret... Raistlin és Caramon nővére. Annak alapján ismertem föl, amit a fivérek meséltek róla. Persze, egyé ként is fölismertem volna, annyira hasonlít Raistlinre. És.. és akkor, ott Tanisról beszélt, Laurana! — Itt Gilthanas elhallgatott egy pillanatra, fölmérte, hogy beszélhet-e tovább. Laurana meg sem moccant, úgy ült a helyén, arca, akár egy jégmaszk.
— Bocsáss meg, Laurana, hogy fájdalmat okozok neked de tudnod kell róla — mormolta végül. — Kitiara és ez Lord Ariakas gúnyosan kinevette Tanist és a lány mondta... — Gilthanas elvörösödött —, azt nem tudom megismételni... de szeretői egymásnak, Laurana, ennyit mondhatok. Erről egészen érzékletesen beszélt és engedélyt kért Ariakastól, hogy előléptethesse a sárkányseregek tábornokává... valami olyan hír fejében, amit hamarosan megkap tőle... egy bizonyos Smaragdemberről...
— Ne tovább! — suttogta Laurana alig hallhatóan.
— Sajnálom, húgom — szorította meg a kezét Gilthanas arcán őszinte szomorúsággal. — Tudom, mennyire szere őt. Én... én most már megértem, mit jelent ennyi szeretni... — ezzel behunyta a szemét és lehajtotta a fej — És sejtem, milyen lehet, ha elárulják ezt a szerelmet
— Hagyj most magamra, Gilthanas! — motyogta Laurana Az elf-lord néma együttérzéssel megszorította a lány kezét, fölállt és halkan kiment a teremből... behúzta maga mögött az ajtót.
Laurana hősszú percekig ült a helyén, mozdulatlanul. Végül összeszorította az ajkát, fölvette a tollát és folytatta az írást, ott, ahol abbahagyta, amikor a bátyja megjelent előtte.
9.
A győzelem
Várj csak, majd bakot tartok! — rikkantotta Tass segítőkészen.
— Nee... majd én... várj! — ordította Kova, de már hiába. A lelkes surranó már neki is veselkedett a törpe csizmájának, nagyot taszított rajta és egyenesen, fejjel nekilökte a barátját a fiatal bronzsárkány kemény, izmos testének. Kova kétségbeesett hadonászással nagy nehezen elkapta a sárkány nyakából lelógó kantárt és az életéért fohászkodva kapaszkodott meg benne, lassan pörögve, akár egy kampóról csüngő zsák. — Mit művelsz már megint odafönt? — kiáltott utána Tass és némi megvetéssel nézett föl rá. — Most nincs időnk itt játszadozni! Naa, hadd segítsek már végre...
— Állj, megállj! Hagyd abba! — bömbölte Kova és vadul rugdalt Tasslehoff keze felé. — Hátra! Lépj hátra, vissza, ha mondom!
— Hát akkor mássz föl magad! — dünnyögte Tass sértődötten és maga fürgén fölkapaszkodott.
A vöröslő képpel fújtató törpe lehuppant a földre. — Majd én is fölszállok, amikor eljön az ideje — morogta vad tekintettel méregetve a surranót. — Méghozzá a te segítséged nélkül! — Jól van na, de igyekezz! — rikoltozta Tass hadonászva. — Nézd, a többiek már mind nyeregbe szálltak!
A törpe a szeme sarkából még egyszer végigmérte a nagy bronzsárkányt, majd makacsul összefonta karját a mellén. — Ezen még gondolkodnom kell egy kicsit...
— Naa, Kova, gyere már! — fogta könyörgőre Tass. — Csak hátráltatsz bennünket! Repülni akarok! Kérlek, Kova, siess! — a surranó szeme hirtelen fölragyogott. — Tényleg, magam is mehetnék...
— Azt ugyan meg nem teszed — mordult föl Kova. — A szerencse végre nekünk kedve... de csak szálljon föl egy surranó sárkányháton, befellegzik mindannyiunknak! Már csak annyi lenne a dolgunk, hogy átnyújtsuk a Nagyúrnak a város kulcsait. Laurana is megmondta, ha egyáltalán repülhetsz, hát csak velem!
— Akkor meg szállj föl! — rikoltotta Tass élesen. — Vagy nélkülünk ér véget a háború. Nagypapa leszek, amíg végre elmozdulsz onnan!
— Méghogy te nagypapa! — dörmögte Kova és még egyszer odasandított a sárkányra, aki... legalábbis neki úgy tűnt... barátságtalanul méregeti őt. — Háát, azon a napon leszel te nagypapa, amikor nekem kihull a szakállam...
Khirshah, a sárkány türelmetlenül meresztette a szemét a két furcsa alakra. A fiatal sárkány... legalábbis a Krynn földjén élő sárkányok mércéjével mérve, a surranóval értett egyet: itt volt az idő a fölszállásra, a harcra. A legelsők között jelentkezett a hívásra, amelyet valamennyi arany,
ezüst, bronz és rézsárkányhoz intéztek. Csak úgy lobogott benne a harci láz.
Mégis, a fiatal bronzsárkány igen nagy tiszteletet és megbecsülést érzett a világ vénei iránt. Bár éveit tekintve sokkal öregebb volt Kovánál, Khirshah mégis a hosszú, teljes, gazdag életjeleit látta a törpén, akit ezért tisztelnie kell. Viszont, gondolta magában, ha én nem csinálok valamit, még a surranónak lesz igaza és a csata végét is lekéssük. — Bocsáss meg nekem, tiszteletre méltó uram — szólt közbe Khirshah, a törpék egyik legméltóságteljesebb megszólításával —, nem lehetnék én a segítségedre?
Kova meglepetten pördült meg, kereste, vajon ki szólt hozzá.
A sárkány meghajtotta előtte hatalmas fejét: — Nagyérdemű és tisztelt Uram — mondta a sárkány még egyszer, törpe nyelven.
Kova döbbenten hátrált, belebotlott a valahogy mögé került Tasslehoffba és ledöntötte a lábáról.
A sárkány kígyózó nyakkal előrenyújtotta nagy fejét, hatalmas agyaraival puhán megfogta a surranót szőrmebekecsénél fogva és talpra állította, mint egy csipás kismacskát. — Háát, n....nem is tudom — dünnyögte Kova és elvörösödött zavarában, hogy így szólította meg egy sárkány. Szóval segíthetsz is... meg nem is. — Méltóságát visszanyervén a törpe elhatározta, hogy tekintélyt parancsolóan viselkedik. — Számtalanszor csináltam már ilyesmit, ne feledd. A sárkánylovaglás semmiség nekem, csak éppen... szóval, hogy... én már...
— Életedben még sohasem ültél sárkányháton — szólt' közbe Tasslehoff ingerülten — és... jajj!
— Szóval az utóbbi időben sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom — emelte meg a hangját Kova és közben jól oldalba bökte a surranót. — Így belekerülhet egy kis időbe,. míg újra belejövök.
— Hát persze, uram — felelte Khirshah, a leghalványabb mosoly árnyéka nélkül. — Nevezhetlek Kovának? — Csak nevezz — morogta a törpe.
— Én meg Tasslehoff Fúróláb vagyok — mondta a surranó és a sárkány felé nyújtotta apró kezét. — Kova soha sehová sem megy nélkülem. Ó, bocsánat, hiszen neked nincs igazán mivel kezet fognod... de sebaj. És téged hogy hívnak?
— A halandók számára Tűzfény a nevem — és a sárkány kecsesen meghajtotta a fejét. — És most, Sir Kova, ha utasítanád surranó fegyvernöködet...
— Fegyvernök! — ismételte meg Tasslehoff döbbenten, de a sárkány nem törődött vele. Parancsold meg a fegyvernöködnek, hogy jöjjön föl, majd én segítek neki, hogy megigazítsa számodra a nyerget és a dárdát.
Kova elgondolkodva megvakarta a szakállát, aztán nagyvonalúan intett.
— Hé, fegyvernök-mordult a surranóra, aki tátott szájjal meredt rá —, no, ugorj csak föl oda és tedd, amit mondtak!
— Én... te... mi... — dadogta Tass, de sosem fejezhette be, amit elkezdett, mivel a sárkány ismét fölkapta őt a földről. Agyaraival keményen megragadta a surranó bekecsét és föllódította őt a széles bronzhátára szíjazott nyeregbe.
Tasst annyira lenyűgözte a sárkánylovaglás gondolata, hogy önkéntelenül befogta a száját, ami pontosan megfelelt Khirshah szándékának.