— Most pedig, Tasslehoff Fúróláb — dörögte a sárkány —, figyelj csak! Az előbb háttal próbáltad bebillenteni uradat a nyeregbe, viszont úgy van jól, ahogy most te ülsz. A dárda fémbilincsének a lovas előtt jobbra kell a nyereghez kapcsolódnia, míg a harcosnak egyenesen előre nézve kell ülnie a jobb szárnyizületemen, pontosan a vállam fölött. Érted már?
— Igen, értem — rikkantotta Tass vad izgalommal.
— A pajzs, odalent a földön, megvéd a legtöbb fajta sárkánylehelettől...
— Hohóó! — bömbölte a törpe és dühös tekintettel újból összefonta a karját. — Mit értesz azon, hogy "legtöbb fajta"? És különben is, hogy üljek ott, egyszerre tartva a dárdát meg a pajzsot? Arról nem is beszélve, hogy ez a vacak pajzs nagyobb, mint én és a surranó együttvéve!
— Én meg úgy tudtam, hogy már nemegyszer csináltál ilyesmit, Sir Kova! — visongott Tass. A törpe képe elvörösödött a haragtól és már üvöltésre nyitotta a száját, de Khirshah lágyan közbeszólt.
— Sir Kova talán még nem szokott hozzá ehhez az új modellhez, Fúróláb fegyvernök. A pajzs rákapcsolódik a dárdára. A dárda abba a gyűrűbe illeszkedik, a pajzs meg a nyeregre támaszkodik és jobbra-balra elfordítható azon a nyélen. Ha rád támadnak, egyszerűen lehúzódsz mögé.
— No, nyújtsd csak föl azt a pajzsot, Sir Kova! — rikoltotta Tasslehoff.
A törpe dörmögve ügetett oda a földön heverő terjedelmes pajzshoz. Nyögött a súlya alatt, de valahogy csak fölcsúsztatta a sárkány oldalán. Khirshah segítségével ketten nagy nehezen helyére is illesztették. Akkor Kova visszament a sárkánydárdáért. Hátradőlt és fölnyújtotta a hegyét Tassnak, aki elkapta és... billegve, hogy majd' kiesett a nyeregből... belehelyezte a pajzson lévő nyílásba. Amint a csuklócsap a helyére kattant, a dárda kiegyensúlyozódott és könnyedén mozgatható lett, még a surranó kis mancsával is. — Óriási! — dünnyögte Tass és vígan gyakorlatozott vele. — Pufi! Itt egy sárkány! Püff! Ott egy másik! Majd én... uuuh! — és Tass fölegyenesedett a sárkány hátán, éppoly vadul billegve, mint a dárda. — Kova! Igyekezz már! Mindjárt elindulnak! Ott van Laurana, annak a nagy ezüstösnek a hátán. Seregszemlét tart és épp errefelé közeleg! Égy perc és megadja a jelet az indulásra! Csipkedd magad, Kova! — ugrándozott Tass föl-alá izgalmában!
-Először, Sir Kova-mondta Khirshah-, föl kell venned a védő mellényt. Úgy... nagyon jól van! Most azt a szíjat fűzd be a csatba! Nem, nem azt, hanem a másikat... no lám, máris sikerült!
— Most úgy nézel ki, mint az a szőrös mamut, amelye láttam egyszer-vihogott Tass. —Meséltem már róla neked?
— A fenébe vele! bömbölte Kova, esetlenül totyogva a vastag, prémszegélyes mellényben. — Most aztán igazán nincs idő egyik bugyuta történetedre sem! — Eddigre a törpe orra majdnem összeért a sárkányéval. — Nagyszerű,
szörnyecském! És most; hogy másszak föl? És előre mondom, nehogy hozzám merj érni az agyaraiddal!
— Szó sincs róla, Sir — felelte a sárkány mélységes tisztelettel. Lehajtotta a fejét és az egyik bronzszínű szárnyát teljes hosszában végignyújtotta a földön.
— No, így már mindjárt más! — dünnyögte Kova, megsimogatta a szakállát és elégedetten vigyorgott a surranóra. Ünnepélyes képpel rátelepedett a sárkány szárnyára,
fölemelkedett rajta a magasba és királyi testtartással elhelyezkedett a nyereg első felében.
-Elhangzott a jel! —rikoltotta Tass és maga is beszökkent a törpe mögé. Sarkával megrugdalta hatalmas hátasuk oldalát és elbődült: — Gyerünk! Indulás!
— Nono, ne olyan hevesen! — morogta Kova és kipróbálta a sárkánydárda működését. — Hé! És hogyan kormányozzalak?
— A zabla megfelelő rándításával jelezheted, hogy jobbra vagy balra óhajtasz-e fordulni. — Közben Khirshah maga is leste az indulás jelét. Végre megérkezett!
— Ó, már én is látom! — kiáltotta Kova és lehajolt valamiért. — Végül is, én vagyok a parancsnok... jajj!
— Természetesen, Sir! — és Khirshah felszökkent a levegőbe, kiterjesztette hatalmas szárnyait, hogy befogja a fölfelé szálló légáramlatokat a kis szirt fölött, ahol eddig tartózkodtak.
— Várj, a kantár... — kiáltotta Kova és vadul utánakapott' a markából kicsúszó szíjaknak. Khirshah csak mosolygott magában és úgy tett, mint aki nem hallott semmit.
A jó sárkányok és leendő lovasaik, a lovagok a Vingaard hegység lankás, alsó lejtőin gyűltek össze. Itt a hideg, téli szelek átadták helyüket az észak felöl kerekedő langyos szellőknek, amelyek lassan fölolvasztották a föld fagyát. A megújuló élet friss illata töltötte be a levegőt, miközben a sárkányok ragyogó ívben röppentek a helyükre kötelékeikben. A látvány egyszerűen lélegzetelállító volt. Tasslehoff úgy érezte, hogy az örökkévalóságig... vagy tán még azon is túl emlékszik majd e napra. A reggeli fényben ezüst, réz és bronzszínű szárnyak ragyogtak. A "Nagy Sárkánydárdák" ezüsthegye visszaverte a napsugarakat. A lovagok páncélja vadonatújként csillogott. Az aranyszövésű, viharmadaras zászló fényesen lengett a szélben.
Az elmúlt pár hét maga volt a dicsőség. Kova szavai szerint a háborúban végre nekik kedvezett a szerencse.
Az Aranytábornok, ahogyan Lauranát nevezték a katonái, látszólag a semmiből kovácsolt hadsereget. A föllelkesült palanthasiak csak úgy özönlöttek a hívására. Még Solamnia lovagjainak tiszteletét is kivívta merész terveivel és kemény, határozott döntéseivel. Laurana gyalogos csapatai kirontottak Palanthas városából, elözönlötték a síkságot és a Sötét Hölgyként ismert Sárkány Nagyúr seregeit fejvesztett menekülésre kényszerítették. Most, miután győzelmet győzelemre halmoztak és a sárkányseregek egyre csak menekültek előlük, az emberek úgy érezték, hogy máris megnyerték a háborút.
Laurana azonban jobban átlátta a helyzetet. A Nagyúr sárkányaival még csak ezután kellett megküzdeniök. Hogy hol lehetnek, és mindeddig miért nem bocsátkoztak harcba, arról sem a parancsnoknak, sem tisztjeinek fogalmuk sem volt. Laurana állandó készenlétben tartotta a lovagokat és hátasaikat, hogy szükség esetén azonnal a levegőbe parancsolhassa őket.
Végül elérkezett annak a napja is. Az előörsök megpillantották a sárkányokat... a jelentések szerint kék és vörös kötelékek szárnyaltak nyugat felé, hogy megfékezzék a vakmerő tábornokot és szedett-vedett seregeit.
A Fehér Kő sárkányai, ahogy elnevezték őket, fénylő ezüst-bronz láncként húzódtak szét Solamnia síkságai fölött. Bár a sárkánylovas lovagok annyit gyakorolták a repülést, amennyit csak a szűk idő megengedett (az egy Kova kivételével, aki kereken megtagadta a dolgot), a világnak ez a sötét, alacsonyan szálló felhőkkel és nyirkos levegővel terhes fertálya még mindig nagyon idegen volt számukra.
Zászlóik vadul csapkodtak a szélben. A gyalogosok a füves pusztán vonuló bogaraknak látszottak alattuk. Némelyik lovag számára lelkesítő élmény volt a repülés, másoknak viszont az utolsó csepp bátorságát is próbára tette.
Laurana azonban jól vezette őket, példamutatóan mindig legelöl repült, azon a hatalmas ezüst sárkányon, amelyen a bátyja érkezett meg a Sárkányszigetek felöl. Maga a napsugár sem volt aranylóbb, mint hajának a sisakja alól elővillanó aranyzuhataga. A lány olyan jelképpé vált a szemükben, mint maguk a sárkánydárdák: karcsú volt, kecses, ragyogó és halálos. Akár Abyss mélységes mélyének Kapujáig is elmentek volna a nyomában.