gerincén és lassan előrearaszolva, a tiszt mögé került.
A katona nem törődött a mögötte lévő sárkánylovasokkal, miután úgy vélte, hogy mindketten szorosan beszíjazták magukat. Csak a céljára figyelt oda... a hevedereket már csaknem teljesen átvágta... s így sohasem tudta meg ki és mi csapott le rá.
Tasslehoff ugyanis kiegyenesedett és rápattant a tiszt hátára. Az meglepődött, vadul kapkodva próbálta megőrizni egyensúlyát, kiejtette kezéből a kardját és a sárkány nyaka után kapott.
Dühtől vicsorogva próbálta megállapítani, mi támadhatott rá, amikor egyszerre minden elsötétült előtte. Kis kezek fonódtak szorosan a fejére és eltakarták előle a fényt. Kétségbeesésében elengedte karjával a sárkányt, hogy megszabadítsa magát attól a valamitől, amiről megzavarodott elméje azt gondolta, hogy legalább hat keze és lába van és mindegyikkel úgy tapad rá, mint valami pók. De máris érezte, hogy csúszik lefelé, s így kénytelen volt visszakapaszkodni a sárkánysörénybe.
— Kova! Engedd el a dárdát! Kova... — Tassnak semmi más nem jutott az eszébe. A föld vészesen közeledett felé, amint az elgyöngült sárkányok lefelé keringtek. Agya teljesen megbénult. Szeme előtt fehér villámok cikáztak, ahogy minden erejével a tisztet szorította, aki még mindig erőteljesen küzdött alatta.
Egyszer csak hatalmas, fémes csattanást hallott.
A dárda kiszabadult. A sárkányok elszakadtak egymástól.
Khirshah kiterjesztette szárnyait és zuhanásából egyenesbe tornászta magát. Az ég és a föld ismét megszokott helyére került. Tass arcán sűrűn szánkáztak /a könnycseppek. De azért mégsem fél, bizonygatta magának zokogva. Soha nem látott még olyan gyönyörűséget, mint az a csodálatosan kék égbolt... odafönt, a helyén.
— Jól vagy, Tűzfény? — üvöltötte a surranó.
A bronzsárkány kimerülten bólintott.
— Foglyot ejtettem! — rikoltotta Tass, fölismerve a valós helyzetet. Lassan elengedte a férfit, aki kábultan, fuldokolva rázta a fejét.
— Jobban teszed; ha nem mész sehová — mordult rá Tass. Lesiklott a tiszt hátáról, végigkúszott a pikkelysörényen a sárkány széles válla felé. Látta, amint a tiszt fölnéz az égre, keserű indulattal ökölbe szorítja a kezét, megpillant va, hogy sárkányait Laurana és csapata fokozatosan leszorítja az égről. A tiszt mindenekelőtt a lányra szegezte a szemét... és ekkor Tass hirtelen rájött, hol is látta már azelőtt.
A surranó hirtelen magához tért ámulatából. — Most jobb lesz, ha leteszel bennünket a földre, Tűzfény — kiáltotta remegve —, igyekezz!
A sárkány hátrafordította a fejét, hogy megnézze lovasait, s ekkor Tass meglátta, hogy az egyik szeme súlyosan megsérült. Bronzfejének egyik oldalát sebek és égésfoltok díszítették, föltépett orrlikából csöpögött a vér. Tass körülpillantott, hol lehet a kéksárkány, de nem látta sehol.
Amikor újra a tisztre nézett, hirtelen csodálatos érzés töltötte el... most jött csak rá, mit is műveltek tulajdonképpen.
— Hé! — kiáltotta lelkesen Kovának. — Hát megcsináltuk! Megküzdöttünk egy sárkánnyal és én még foglyot is ejtettem! A saját kezemmel!
Kova lassan bólintott válaszul. Tass visszafordult és nézte, miképp növekszik egyre alatta a föld, s közben arra gondolt, hogy még soha, de soha nem látta ilyen gyönyörűnek és igazán földszerűnek.
Khirshah leszállt. A gyalogosok kiáltozva, üdvrivalgással, sereglettek köré. Valaki elvezette a fogoly tisztet és Tass nem is igen bánta a távozását, mivel a sárkánytiszt éles, átható pillantással mérte végig, mielőtt elhurcolták. De a, következő percben már el is felejtette és fölnézett Kovára.
A törpe szánalmasan kuporgott a nyeregben, arca most igazán vén és törődött volt, ajka teljesen elkékült.
— Valami baj van?
— Semmi.
— De a melledet tapogatod... megsebesültél? — Nem, nem, dehogy.
— Akkor meg minek...
Kova savanyúan elfintorodott. Látom, úgysem lesz, nyugtom, míg nem mondok valamit... nős, ha mindenáron tudni akarod, az a nyavalyás dárda az oka. És akárki találta is ki ezt az ostoba mellényt, még nálad is nagyobb gügye lehetett! A dárda nyele egyenesen a kulccsontomnak
ütődött. Kék-zöld foltok lesznek rajta egy jó hétig. Ami pedig a foglyodat illeti, hajszálon múlott, hogy mind a ketten ki nem nyúltatok, te tyúkeszű! Méghogy elfogtad, haha! Inkább afféle baleset volt, ha engem kérdezel. Sőt, még egyebet is mondhatok. Bármeddig élek, egyetlen ilyen böhöm baromra sem szállok föl soha többé!
Kova haragosan, keményen összeszorította a száját és olyan indulattal meresztette szemét a surranóra, hogy Tass jobbnak látta, ha megfordul és sietve eltűnik, mivel tudta, hogyha a törpe ilyen hangulatban van, a legokosabb, ha békén hagyják, amíg kifújja magát. Ebéd után már biztosan sokkal jobban lesz.
Már este volt és Tasslehoff összegömbölyödve, kényelmesen bújt a nagy bronzsárkány oldalához, amikor eszébe jutott, hogy Kova a mellkasának a baloldalát fájlalta! Pedig a dárda a törpe jobb vállának feszült neki!
Második Könyv
1.
A tavaszi hajnal
A mikor a hajnal arany e rózsaszín fénye szétömlött a földön, Kalaman városának lakói harangzúgásra ébredtek. A gyerekek kiugráltak az ágyukból és becsörtettek szüleik hálószobájába, követelték, hogy apjuk és anyjuk is keljen föl és végre kezdetét vegye ez a különleges nap. Bár egyesek morogtak és takarójuk. után kapkodtak, hogy a fejükre húzzák, a legtöbb szülő nevetve kecmergett ki az ágyból, legalább olyan várakozó képpel, mint maguk a gyerekek.
Nevezetes volt ez a nap Kalaman történetében. Nem csak azért, mert ma volt a Tavaszelő Ünnepe, hanem azért i mert most ünnepelték a solamniai lovagok győzelmét.városfalakon túl táborozó sereg parancsnokával, a már legendás elf-lány tábornokkal együtt délben vonul be diadalmasan a városba.
Mikorra az első napsugár bekukucskált a városfal fölött, a levegőt a házitűzhelyek füstje töltötte be és nem sokkal később a sistergő sonka, meleg lepénykék, a sercegő szalonna és a frissen pörkölt kávé illata még a legmegrögzöttebb álomszuszékot is előcsalogatta meleg ágyából. Különben is mindenképpen fölébredtek volna, mivel az utcákat is azonnal elárasztotta a lármás siserehad. Tavaszelő napján megszűnt számukra a szokásos fegyelem. A hosszú téli bezártság után erre a napra "szabadon engedték" őket. Estére persze jó néhányuknak púp nő a fején, lehorzsolódik a térde és hascsikarása lesz a sok édességtől, mégis ez a nap a dicsőség napja lesz mindenki számára.
Délelőttre már javában tombolt az ünnep. Vándorkereskedők kínálták portékájukat tarka sátraikban. A hiszékenyebbek szerencsejátékokon herdálták el a pénzüket. Az utcákon táncoló medvék bólogattak, bűvészek ejtették ámulatba a fiatalokat és öregeket egyaránt. Délben azután ismét megkondultak a harangok. Az utcák elnéptelenedtek. A lakosság fölsorakozott a járdákon, a város kapuit kitárták és Solamnia lovagjai fölkészültek a diadalmenetre.
A tömeg néma csöndben várakozott. Az emberek kíváncsian bámultak előre és lökdösődve keresték a helyet, ahonnan jobban láthatták a lovagokat és különösen az elf-lányt, akiről már annyi izgalmas történetet hallottak. Ó lovagolt legelöl, egyedül, egy hófehér paripán. Az üdvrivalgásra felkészült tömeg meg sem tudott nyikkanni, úgy lenyűgözte a tábornokasszony fenséges szépsége. A kovácsolt aranydíszekkel ékes, ragyogó ezüstpáncélt viselő Laurana pompás lován beléptetett agyapun és nekivágott a főutcának. A fölsorakozott gyerekcsapatoknak virággal kellett volna behinteniük előtte az utat, de a csillogó páncélt viselő, gyönyörű hölgy látványa annyira lenyűgözte őket, hogy görcsösen markolták a csokraikat és egyetlen szál virágot sem hajítottak elé.