Az aranyhajú elf-hajadon nyomában két olyan alak következett, akikre sokan mutogattak szelíd ámulattaclass="underline" egy surranó és egy törpe, egyetlen, széles hátú, bozontos pónin lovagolva. A surranón látszott, hogy pompásan érzi magát: nagyokat rikkantva integetett a bámészkodóknak, de a mögötte ülő, társát görcsösen átkaroló törpe olyan vadul tüsszögött, hogy félő volt, mindjárt lepottyan a nyeregből.
A törpe és a surranó után egy elf-lord következett, aki annyira hasonlított az élen haladó elf-hajadonhoz, hogy mindenki magától rájött: csak testvérek lehetnek. Közvetlenül mellette egy másik, ezüstös hajú és éjkék szemű elf-lány lovagolt szégyenlősen és idegesen a nagy zsivajgástól. Utánuk következett vagy hetvenöt erős termetű, fénylő páncélruhát viselő solamniai lovag. Ekkor végre megjött a zászlókat lobogtató sokaság hangja.
Az üdvrivalgás hallatán néhányan sötét pillantást váltottak egymással, arra gondolva, hogy ha egy hónappal azelőtt jelennek meg Kalamanban, bizonyára egészen más fogadtatásban részesülnek. Most azonban hősökként köszöntötték őket. Három évszázad gyűlölete, keserűsége és igaztalan vádaskodása mintegy varázsütésre foszlott semmivé az emberek tudatában, amint lelkesen köszöntötték azokat, akik megszabadították őket a sárkányseregek rémuralmától.
A lovagok nyomában több ezer gyalogos masírozott. Végül a tömeg legnagyobb gyönyörűségére sárkányok özönlötték el az eget a várős fölött... és nem azoknak a kékeknek és vörösöknek a kötelékei, amelyek árnyékában a nép egész télen át rettegett. Most a napsugarak ezüst-, bronz— és aranyszárnyakon csillogtak, amint a lenyűgözően nagyszerű teremtmények rendezett sorokban köröztek fönn, a magasban. Nyergükben lovagok ültek, sárkánydárdáik tüskés hegye szikrázott a reggeli fényben.
A diadalmenetet követően a tömeg összesereglett, hogy meghallgassa lordjának a hősök tiszteletére mondott rövid köszöntő beszédét. Laurana elpirult zavarában, amikor meghallotta, hogy egyedül az ő érdeme a sárkánydárdák megtalálása, a jó sárkányok visszatérése és a seregek
minden dicső győzelme. Dadogva próbált szabadkőzni... bátyjára és a lovagokra mutatott, de a tömeg üdvrivalgása beléfojtotta a szót. Tanácstalanul fordult Lord Michael, Gunthar Uth Wistan Nagymester képviselője felé, aki az utolsó pillanatban érkezett, de Michael csak szélesen rámosolygott.
— Legyen meg a hősük! — kiabálta túl a rivalgást. —Vagy a hősnőjük... úgy is mondhatnám. Megérdemlik. Az egész telet rettegésben töltötték, várva, mikor jelennek meg a sárkányok a városuk fölött. Most pedig van egy gyönyörű szabadítójuk, aki egyenesen a mesékből lépett elő, hogy megmentse őket.
-Ez nem igaz-tiltakozott Laurana és közelebb húzódott Lord Michaelhez, hogy az meg is értse a szavát. Nyalábnyi téli rózsát ölelt magához, amelyek illata szinte fojtogatta, de senkit sem akart megsérteni azzal, hogy leteszi őket. — Én egyáltalán nem holmi meséből léptem elő, hanem tűzből, sötétségből és vértengerből. Parancsnoki kinevezésem pedig politikai mesterfogás volt csupán Lord Gunthar részéről... és ezt mindketten jól tudjuk. Ha pedig a bátyám és Silvara életüket kockáztatva nem irányítják ide a jó sárkányokat, most láncra verve masíroznánk itt, a Sötét Hölgy csapatai nyomában.
— Ugyan, de ez nekik így jó... — És nekünk sem rossz — tette hozzá Michael, és integetés közben Lauranára pillantott a szeme sarkából. — Pár hete ettől a lordtól még egy penészes kenyérmorzsát is hiába kértünk volna. Most pedig... az Aranytábornoknak köszönhetően... kész elszállásolni a sereget a városban, sőt, ellátja élelemmel, lovakkal és mindennel, amit csak kívánunk tőle. Az ifjak tolonganak, hogy beléphessenek a seregbe... csapataink jó ezer fővel is gyarapodhatnak, mielőtt megindulunk Dargaard felé. Mellesleg a saját katonáinkba is sikerült lelket verned. Nő és a lovagok... láttad őket a Főpap Tornyában... és nézz rájuk most!
Igen — gondolta magában Laurana keserűen —, valóban láttam őket. Láttam a széthúzást soraik között, a becstelenség árnyát, az intrikákat és összeesküvéseket. A lárma, a rózsák illata... ami mindig Sturmot juttatta eszébe... a csaták fáradtsága, a déli nap heve... mind, mind hullámokban tört rá, fojtogatta, szinte elkábult és attól félt, hogy mindjárt elájul. Valahogy még mulatságos is volt a gondolat. Micsoda látvány lenne... amint az Aranytábornok lekonyul, mint egy elhervadt virág! Ekkor erős kar szorítását érezte a vállán.
— Tarts ki, Laurana! — suttogta bátorítóan Gilthanas, a másik oldalon Silvara bukkant föl és átvette tőle a rózsákat. Laurana fölsóhajtott, kinyitotta a szemét és halványan rámosolygott a lordra, aki éppen második beszédét fejezte be, falrengető taps kíséretében.
Csapdába estem-villant át a felismerés Laurana agyán. Most itt ülhet a nyeregben egész délután, hallgathatja a hősiességét magasztaló beszédek végtelen sorát, amikor egyebet sem kíván, minthogy visszavonulhasson egy sötét, hűvös szobába és aludjon... aludjon. És ráadásul mindez összezagyvált hazugság. Ó, ha ezek itt tudnák az igazságot! Mi lenne, ha most fölállna és elmondaná nekik: a csatákban annyira rettegett, hogy csupán lidérces álmaiban emlékezik azokra vissza. Ha kijelentené, hogy nem volt több egy bábunál a lovagok játszmájában. Ha elmondaná, hogy csupán azért van itt most, mert megszökött hazulról... elkényeztetett csitriként vetette magát egy fél-elf férfi után, aki ráadásul nem is szereti őt! Erre vajon mit válaszolnának?
— És most — zengte túl Kalaman Lordjának hangja a tömeg lármáját — az a rendkívüli kegy és megbecsülés jutott osztályrészemül, hogy bemutathatom nektek azt az asszonyt, aki megfordította e háború menetét, aki úgy futamította meg a sárkányseregeket, hogy most a puszta életükért menekülnek földjeikről, az asszonyt, aki elűzte egünkről a gonosz sárkányokat, akinek harcosai foglyul ejtették a kegyetlen Bakarist, a Sárkány Nagyúr seregeinek parancsnokát, az asszonyt, akinek nevét ezentúl a nagy Humáé mellett kell emlegetnünk, Krynn leghatalmasabb hősei között. Egy héten belül megindul a Dargaard-hágó felé, hogy megadásra szólítsa föl a Sötét Hölgy néven ismert Sárkány Nagyurat...
A lord szavai belevesztek az üdvrivalgásba. Szünetet tartott tehát, majd hátranyúlt és szinte úgy vonszolta előre Lauranát. — Itt áll Lauralanthalasa, Qualinesti királyi házának hercegnője!
Leírhatatlan volt az örömujjongás. A zsivaj visszaverődött az épületek magas falairól. Laurana végigtekintett a kitátott szájak és lobogó zászlók tengere fölött. Ezek nem kíváncsiak az én félelmeimre, állapította meg szomorúan. Éppen elég rettegésben volt részük maguknak is. Nem óhajtanak hallani sötétségről és halálról. Dajkamesékre kíváncsiak csupán, szerelemről, újjászületésről és ezüst sárkányokról.
Mint mi is mindnyájan.
Laurana fölsóhajtott és Silvara felé fordult, visszavette tőle a rózsákat, fölemelte őket a magasba és meglengette az ünneplő tömeg felé. Azután belekezdett saját beszédébe.