Tasslehoff Fúróláb igazán pompásan töltötte az idejét. Nem volt nehéz elkerülnie Kova figyelő tekintetét és leosonnia az emelvényről, ahová őt is fölállították a többi híresség közé. Elvegyült a tömegben és most szabadon nekiláthatott ennek az érdekes városnak az újra fölfedezéséhez. Valamikor régen járt már Kalamanban a szüleivel és igen kellemes emlékeket őrzött magában a szabad ég alatti bazárról, a kikötőről, ahol kikötve ringtak a fehérszárnyú hajók... és még ezernyi érdekes csodáról.
Céltalanul kószált az ünneplő tömegben, éles szemét nem kerülte el semmi, keze pedig szorgosan gyömöszölte szütyőjébe a legkülönfélébb tárgyakat. Ejnye — gondolta magában Tass —, ezek a kalamaniak igazán vigyázatlanok. Az erszényeknek szinte szokásává vált, hogy az emberek övéről belepottyanjanak Tass markába. Akár ékszerek borították volna az utcákat, olyan könnyűszerrel tett szert gyűrűkre és különféle más csecsebecsékre. Az igazi gyönyörűség pillanata akkor érte utol a surranót, amikor rábukkant egy térképárus kirakatára. Szerencsecsillaga ráadásul úgy hozta, hogy a térképész éppen elment, hogy megnézze a diadalmenetet. Az üzlet ugyan zárva volt és ezt a tényt jókora tábla is hirdette.
— Ó, milyen kár! — dünnyögte Tass — de aligha veheti rossz néven, ha egy pillantást vetek a térképeire. Odanyúlt, szakértő ujjakkal megforgatta a zárat és boldogan elvigyorodott. Még egy-két ügyes csavarintás és a lakat már nyitva is volt. "Igazán nem gondolhatja komolyan, hogy távol tartja boltjától a látogatókat, ha ilyen kezdetleges zárat tesz csak az ajtajára! Csak beugrom egy pillanatra és lemásolok egy-két térképet a gyűjteményem fölfrissítése végett!"
Tass egyszer csak egy kezet érzett a vállán. Mérgesen, hogy valaki éppen egy ilyen nagyszerű pillanatban zavarja meg, hátrafordult és egy különös, de mégis oly ismerős alakkal találta szemben magát. Az illető vastag ruhát és súlyos köpönyeget viselt, a gyorsan melegedő tavaszi nap ellenére. Még a kezét is valami fáslifélébe bugyolálta. Affene... egy pap — gondolta a surranó bosszúsan és rossz előérzettel.
— Bocsánatot kérek — mondta Tass a papnak, aki keményen fogva tartotta-, nem akartam én semmi rosszat csak éppen...
— Fúróláb? — szakította félbe az alak, hideg, sziszegő hangon. — Az Aranytábornok seregével tartó surranó?
— Háát, igen — motyogta Tass, meglepetten, hogy ez az alak fölismerte. — Én vagyok... már régen együtt járok' Laura... izé... az Aranytábornok seregével. Lássuk csak... alighanem a múlt ősszel lehetett, igen, akkor találkoztunk Qualinestiben, röviddel azután, hogy megszöktünk a hobgoblinok fogolyszállító szekeréből, miután nem régen végeztünk egy fekete sárkánnyal Xak Tsarothban. Ez aztán az igazán érdekes történet... — és Tass teljesen megfeledkezett a térképekről. —Tudod, ott jártunk, abban az ősrégi városban, amelyik lezuhant valami barlangba és dugig volt mocsári törpékkel. Találkoztunk ott egy Bupu nevűvel is akit Raistlin elvarázsolt...
— Pofa be! — mordult rá az alak és a keze Tass válláról a gallérjára siklott. A pap ügyes, gyakorlott mozdulattal megcsavarta és fölemelte a surranót a levegőbe. Bár surranók általában nem ismerik a félelem érzését, Tass mégis rettenetesen kellemetlennek érezte, hogy nem kap levegőt.
— Most jól figyelj ide! — sziszegte a pap, és úgy rázta meg a rúgkapáló surranót, ahogy a macska a madarat, ha el akarja törni a nyakát. — Úgy, úgy, maradj nyugton és akkor nem fáj annyira. Szóval üzenetet hoztam az Aranytábornok számára — suttogta halálosan lágyan a hang —, itt van — és Tass érezte, hogy a durva kéz valamit belegyömöszöl a mellényzsebébe. — Gondod legyen rá, hogy átadd neki, valamikor ma este, amikor egyedül van! Megértetted?
Az alak szorításától fuldokló Tass sem szólni, sem bólintani nem tudott, de kettőt pislantott válasz helyett. A kámzsás fej biccentett, a kéz visszapottyantotta a surranót a földre és az alak sebesen elsietett az utcán lefelé.
A levegő után kapkodó, összetört surranó csak bámult utána, amint távolodik lobogó köpönyegében. Tass szórakozottan megtapogatta a zsebébe tuszkolt pergamentekercset. Ez a hang igen kellemetlen emlékeket ébresztett föl benne: a csapdát a vigaszi úton, azokat a súlyos kámzsába burkolózó, papokra emlékeztető alakokat... akik persze egyáltalán nem papok voltak! Összerázkódott: egy sárkányfattyú, itt Kalamanban! Tass a fejét ingatva fordult vissza a térképész pultjához, az örömének erre a napra végképp befellegzett. Még akkor sem érzett semmi, kellemes izgalmat, amikor a pult lakatja is belepottyant apró mancsába.
— Hé, te — rikoltotta egy éles hang —, nyavalyás surranó! Nem takarodsz innen!
Egy férfi rohant felé fújtatva, kivörösödött képpel. Meglehet, maga a térképész! — Nem kellett volna úgy rohannod — mondta neki Tass szenvtelenül —, ne fáraszd magad azzal, hogy kinyitsz számomra!
— Méghogy kinyitok! — esett le az ember álla. — Nyavalyás kis tolvaj, hiszen éppen hogy idejében ideértem...!
— Akkor is hálás köszönet — pottyantotta Tass a lakatot az alak markába és könnyű léptekkel elslisszolt az utána kapó kéz elől. — Most már inkább megyek. Nem valami jól érzem magam. Ó, különben tudod, hogy a kinti lakat is letörött? Nem ér semmit. Jobban kellene vigyáznod. Sohasem tudhatod, ki surranhat még be ide. Ó, nem, nem kell megköszönnöd, amúgy sincs rá időm. Viszlátásra!
És Tasslehoff elszelelt "tolvaj, tolvaj!" üvöltésekkel a nyomában. Fölbukkant egy várősi gárdista és Tassnak be kellett húzódnia egy hentes üzlet ajtajának boltíve alá, hogy az belé ne botoljon. A surranó fejét a világ romlottsága fölött csóválva körülnézett, hátha megpillanthatja a csirkefogót, de mivel nem látott semmi érdekeset, tovább. ballagott és azon zsörtölődött magában, hogy Kova hogyan téveszthette már megint szem elől őt. Laurana becsukta az ajtót, elfordította a kulcsot a zárban, háttal nekidőlt az ajtónak és élvezte a szoba békéjét, nyugalmát és édes magányát. A kulcsot ledobta az asztalra és az ágyához ballagott... még arra sem gondolt, hogy gyertyát gyújtson. A hősszú, keskeny ablaknyílás ólombetétes üvegén beszűrődtek az ezüst hold sugarai.
Odalentről, a palota földszinti termeiből még most is jól hallhatta az általa éppen otthagyott mulatozás vad lármáját. Már két órája próbálkozott a távozással. De az végül is csupán Lord Michael közbelépésével sikerült. A lord a csaták okozta kimerültségére hivatkozott, mire Kalaman városának urai és hölgyei kegyesen búcsút vettek tőle. A feje megfájdult a fülledt levegőtől, a sokféle, erős illatszertől és a sok bortól. Tisztában volt vele, hogy nem lett volna szabad annyit innia. A bőr hamar a fejébe szállt és különben sem szerette igazán az ízét. De a fejfájást sokkal könnyebb volt elviselnie, mint a szívét mardosó fájdalmat.
Lefeküdt az ágyra, halványan fölrémlett előtte, hogy talán be kellene zárnia az ablaktáblákat, de olyan vigasztaló volt a besütő holdvilág... Laurana nem szeretett sötétben feküdni... mindenféle alakok imbolyogtak olyankor a homályban, készen arra, hogy rávessék magúkat. Le kellene vetkőznöm — gondolta magában —, még összegyűröm ezt a szép ruhát... ráadásul úgy kaptam kölcsön...
Ekkor valaki megkopogtatta az ajtaját.
Ijedten, reszketve riadt föl... csak egy pillanat múltán jutott el a tudatáig, hol is van. Fölsóhajtott, mozdulatlanul fekve maradt és újból lehunyta a szemét. Majdcsak meg. értik, hogy már elaludt és békén hagyják.