— Ne tedd meg, Laurana — könyörgött Tass. — Ő az a, tiszt, aki visszahozta Derek és Lord Alfred tetemét a Főpap
Tornyába, ő az, akit a nyílvessződdel megsebeztél a karján. Gyűlöl téged, Laurana! Én... én láttam, hogyan nézett rád azon a napon, amikor elfogtuk őt!
Kova összevonta szemöldökét. — A lordok és a bátyád még mindig odalent vannak.
Megbeszéljük velük, hogyan lehetne ezt a legjobban...
— Semmit nem beszélek meg senkivel! — jelentette ki Laurana és a törpének oly jól ismerős, királynői mozdulattal vetette föl az állát. — Én vagyok a tábornok! És a döntésem ez!
— Mégis, talán kikérhetnéd valaki tanácsát...
Laurana keserű derűvel nézett a törpére. — Ugyan kiét? Talán Gilthanasét? Ugyan, mit mondhatnék neki? Hogy Kitiarával ki akarjuk cserélni a szeretőinket? Nem. Erről nem szólunk senkinek! Különben is, mit tennének a lovagok Bakarisszal? Kivégeznék őt a saját törvényeik szerint. De tartoznak nekem valamivel ezért, amit értük tettem! S én Bakarist veszem el tőlük fizetség gyanánt.
Laurana — szólalt meg Kova és elkeseredetten töprengett rajta, hogyan hatolhatna be kőszikla álarca mögé —, a fogolycserének is megvannak a maga szabályai. Abban igazad van, hogy te vagy a tábornok, tehát tudnod kell, milyen főntős azok megtartása. Elég hősszú időt töltöttél atyád udvarában... — Ezt hiba volt kimondania! A törpe abban a pillanatban tisztában volt vele, ahogy kicsúszott a száján és némán korholta magát érte. — De többé nem vagyok atyám udvarában — vörösödött el Laurana. — És Abyss mélységes mélyébe a szabályokkal! — ezzel fölkelt és olyan ridegen nézett a törpére, mintha most látná először életében. Kovát a lány most nagyon emlékeztette arra, amilyennek legelőször látta, Qualinestiben, azon az estén, amikor Laurana megszökött otthonából, hogy kamaszős hévvel Tanis után vesse magát.
— Köszönöm, hogy elhoztátok ezt az üzenetet. Még nagyon sok tennivalóm van reggelig. Ha a legcsekélyebb jóérzés még megvan bennetek Tanis iránt, kérlek, menjetek vissza a szobátokba, és erről ne szóljatok senkinek!
Tasslehoff riadtan nézett a törpére. Kova elvörösödött és kapkodva próbálta kiköszörülni a csorbát.
— Ugyan, Laurana — dünnyögte gyászosan —, ne vedd annyira a szívedre, amit mondtam! Ha a döntésed végleges, én melletted állok. Hóbortos vén nagyapó lett belőlem, ennyi az egész. Még most is aggódom érted, hogy tábornokká lettél. És engem is magaddal kellene vinned..., ahogy az üzenetben is áll...
— És engem is! — kiáltott föl Tass sértődötten.
Kova lesújtó pillantást vetett a surranóra, de Laurana nem vette észre. Arckifejezése megenyhült. — Köszönöm, Kova, és neked is, Tass — suttogta kimerülten. — Sajnálom, hogy így rátok ripakodtam. De mégis azt hiszem, hogy egyedül kell mennem.
— Nem! — jelentette ki a törpe makacsul. Én is éppúgy törődöm Tanis sorsával, akárcsak te. Ha tényleg arról van szó, hogy hal... — a törpe torka elszorult és keze fejével megdörgölte a szemét. Nagy nehezen nyelt egyet és csak ennyit mondott: — Szóval, mellette akarok lenni!
— És én is! — dünnyögte Tass gyámolatlanul.
— Jól van hát — mosolyodott el Laurana szomorúan —, nem hibáztathatlak érte... és abban is biztos vagyok, hogy ő is szeretné, hogy ott legyetek mellette.
Olyan határozottan, olyan magabiztosan beszélt, mintha máris látná Tanist. A törpe világosan érezte ezt a tekíntetéből és még egy utolsó kísérletet tett. — És mi van, Laurana, ha ez tényleg valami csapda... ha trükk az egész...
A lány arca erre ismét megmerevedett. Szeme haragosan összeszűkült, mire Kova tiltakozását elnyelte a szakálla. Odanézett a surranóra, de Tass megrázta a fejét. A vén törpe mélyen fölsóhajtott.
2.
A hűtlenség ára
itt van, Sir — mondta a sárkány, egyhatalmas, vörös szörnyeteg, szénfekete szemmel és az éjszaka árnyait idéző, gigászi szárnyakkal. — A Dargaard-szőrős. Várj csak, mindjárt meglátod a holdfényben... ha szétválnak a felhők.
— Látom — válaszolta egy mély hang. — A sárkány meghallotta a férfi hangjában a gyilkos indulatot, hát sebesen ereszkedni kezdett, egyre kisebb és kisebb köröket írva le, amint a hegyek között zúgó széláramlatokat próbálgatta. A sárkány feszülten leste az égbe nyúló hegyek éles sziklái által körülvett szőrőst és megfelelő helyet keresett a könnyű, sima leszálláshoz. A világért sem merte volna csak úgy lezöttyenteni Lord Ariakast.
A Dargaard hegység legtávolibb, északi pontján állt úticéljuk, a Dargaard Hágó Tornya, olyan zordan és sötéten, amilyenek a róla szóló legendák. Régen, amikor még fiatal volt a világ, a Dargaard Torony a hegyek ékessége volt, rózsaszín falai egyenesen a büszke hegyoldalból íveltek elő kecsesen, akár a rózsa szirmai. De mostanra, gondolta zordan Ariakas, elhervadt az a rózsa. A Nagyúr nem volt költői lélek, sem a kéjrepülések kedvelője, de a tűztől megfeketedett, omladozó épület ott fönn, a sziklacsúcson annyira emlékeztetett egy elhervadt rózsára, hogy a látványa még őt is megrendítette. Az egyik romos toronytól a másikig ívelő fekete rácsozat többé nem ,,-hasonlított rózsaszirmokra, inkább olyan, morfondírozott magában Ariakas, mint azoknak a pókoknak a hálója, amelyek mérgükkel elpusztították a virágot.
A hatalmas, vörös sárkány még egy utolsót csapott a szárnyával. Az udvart övező déli fal az Összeomlás idején jó ezer lábnyira lezuhant, egészen a szirtek aljáig, szabadon hagyva az utat, egyenesen a torony kapujához. A vörös sárkány megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor meglátta odalent a sima, kövezett udvart, amelyen csak itt-ott mutatkoztak kisebb repedések... ez a hely megfelelőnek látszott a sima leszálláshoz. Még a sárkányok... akiknek igazán kevés félnivalójuk akadt Krynn egész földjén... még ők is jobbnak látták, ha elkerülik Lord Ariakas haragját.
Odalent az udvaron hirtelen lázas sürgés-forgás kezdődött, mint egy hangyabolyban, amelynek lakóit megzavarták. Sárkányfattyak mutogattak a magasba nagy kiáltozással. Az éjszakai őrség kapitánya fölsietett a bástyára és lenézett az udvarba. Jól látták a sárkányfattyak: a kövezetre valóban leszállt egy vörös sárkánykötelék, amelynek egyik tagja, a páncéljából ítélve, magas rangú tisztet hozott a hátán. A kapitány szorongva nézte, amint a tiszt leszökken a nyeregből, még mielőtt a sárkány végleg megáll. A sárkány dühödten fölcsapta a szárnyát, nehogy kárt tegyen lovasában. Holdfényben úszó porfelhőket kavart körülötte, mialatt gazdája határozott léptekkel átvágott a kövezett udvaron, a kapu felé. Fekete csizmájának patkója úgy csengett a köveken, mint valami lélekharang.
Ezt gondolva, a kapitány rémülten felnyögött, amikor hírtelen fölismerte a tisztet. Megfordult, majdnem fölbukott a mögötte álló sárkányfattyúban, rábődült a szerencsétlen katonára és nekivágott a toronynak, hogy megkeresse Garibanust, az ügyeletes parancsnokot.
Lord Ariakas páncélkesztyűs keze olyan erővel sújtott le a deszkakapura, hogy forgácsok röppentek szerteszét. Sárkányfattyak rohantak lélekszakadva, hogy kitárják a kaput, majd hátrarebbentek, amint a Sárkány Nagyúr bevonult mellettük, olyan hideg szélroham kíséretében, amelytót kialudtak a gyertyák és megrebbent a fáklyák lángja.
A küszöböt átlépve, Ariakas sárkánysisakjának villogó maszkja mögül gyorsan körülnézett és megállapította, hogy megroggyant kupolájú, tágas, kerek előcsarnokba ért. A bejárat mindkét oldalától széles, faragott kőlépcsősor vezetett föl az emeleti erkélyhez. Amint Ariakas felnézett, meglátta a lépcső tetejéhez közeli ajtón kilépő Garibanust. A parancsnok lázasan gombolta a nadrágját és éppen az ingébe bújt, miközben a mellette álló, remegő kapitány lefelé mutogatott, a Sárkány Nagyúrra.