Ariakas egy pillanat alatt kitalálta, kinek a társaságát élvezte éppen az ügyeletes parancsnok. Úgy látszik, hogy minden tekintetben igyekszik helyettesíteni a távollévő Bakarist.
"Tehát itt van a nő!" — gondolta magában Ariakas elégedetten. Keresztülvágott a csarnokon és a lépcsőfokokat kettesével szedve fölszaladt az emeletre. A sárkányfattyak patkányokként iszkoltak félre az útjából. Az őrség kapitányának nyoma veszett. Ariakas már félúton járt a lépcsőn, mire a parancsnok annyira rendbe szedte magát, hogy tiszteleghessen neki.
-L...lord Ariakas — dadogta és ingét a nadrágjába gyűrve nekiiramodott a lépcsőnek. — Micsoda... ööö... váratlan megtiszteltetés!
— Nő, nem egészen váratlan, gondolom —mondta Ariakas sima, de mégis különös, fémesen csengő hangon a sárkány sisak mélyéből.
— Nős, talán, valóban — felelte Garibanus halványa nevetve.
Ariakas továbbhaladt a lépcsőn, s közben szemét le ne vette. a fenti ajtóról. Amikor megértette, hová igyekszik lord, Garibanus Ariakas és az ajtó közé vetette magát. — Lordságod — makogta bocsánatkérőn. — Kitiara éppen öltözködik. Izé...
Ariakas szó nélkül... még a lépteit sem lassítva le. lesújtott vaskesztyűs öklével. Az ütés a mellkasán talált Garibanust. Sípoló hang hallatszott, mint amikor a kovácsfújtatóból kieresztik a levegőt, azután csontok rop gésa és végül egy csattanás, ahogy a szörnyű csapás ereje a szemközti, jó tízlépésnyire lévő falhoz röpítette a fíatal tisztet. Az elernyedt test lerogyott a padlóra, de Ariakas ügye sem vetett rá. Vissza sem nézett, fölrohant a lépcső tetejéig s közben a szemét le nem vette az ajtóról.
Lord Ariakas, a sárkányseregek főparancsnoka éles esz férfiú, igazi katonai lángelme volt, aki kizárólag magára a Sötétség Királynőjének tartozott elszámolással. Az kezében összpontosult az uralom Ansalon csaknem egész földje fölött. Ariakas máris "császárnak" neveztette magát. Királynője igazán nagyra tartotta, sokszor és bőkezűen megjutalmazta. Most azonban ügy érezte, hogy nagyszerű álma kisiklik az ujjai közül, elszáll, akár az őszi avartüzek gyér füstje. Jelentések futottak be hozzá arról, hogy csapatai fejvesztve menekülnek Solamnia pusztáin, hátrálnak Palanthas alól,' visszavonulnak a Vingaard-szorosból és föladják Kalaman ostromának tervét. Az elfek szövetségre léptek az emberek erőivel Észak— és Dél-Ergothban. A hegyi törpék előbújtak thorbardini föld alatti erődjükből és a beszámolók szerint szövetségre léptek ősi ellenfeleikkel, a dombi törpékkel és egy csapat menekült emberrel, hogy megpróbálják kiszorítani a sárkányseregeket Abanasinia földjéről. Silvanesti fölszabadították. Egy Sárkány Nagyúr elesett a Jégfalnál, és ha hinni lehet a pletykáknak, Pax-Tharkast egy csapat mocsári törpe tartja megszállva!
A lépcsőn fölfelé rohantában Ariakasnak ez járt az eszében, amitől egyre jobban elöntötte a düh. Eddig kevesen élték túl Lord Ariakas haragját. Dührohamait pedig soha senki! Tekintélyes rangját Ariakas az apjától örökölte, aki nagy hatalmú főpap volt a Sötétség Királynőjének közvetlen környezetében. Bár még alig negyven éves volt, Ariakas már jó húsz éve töltötte be pozícióját, apjának... saját fia kezétől elszenvedett... korai halála következtében. Ariakas mindössze kétéves volt, amikor végignézte, hogy mészárolja le kegyetlenül apja az anyját, aki menekülni próbált tőle kisfiával, még mielőtt azt is hozzá hasonlóan megszállja a gonosz.
Bár a fiú látszólag mindig megadta az apjának a tiszteletet, soha nem felejtette el anyja meggyilkolását. Mindig keményen dolgozott és kitűnően tanult, amire apja módfelett büszke volt. Sokan elgondolkodtak már azon, vajon akkor is olyan büszke volt-e az atya, amikor tizenkilenc éves fia a kést a testébe döfte, hogy megbosszulja anyja halálát és elnyerje a Sárkány Nagyúr áhított trónusát?
Mindez bizonyára nem volt olyan nagy tragédia a Sötétség Királynője számára, aki hamarosan több fantáziát talált az ifjú Ariakasban, mint amennyi veszteséget jelentett számára kedvenc papjának elveszítése. A fiatalembernek nem volt sok kedve a papi pályához, viszont a varázstudományok terén megmutatkozó képességeivel hamarosan megszerezte a fekete köpönyeget és tanítómesterei, a gonosz varázslók legjobb ajánlásait. Bár sikerrel kiállta a keserves próbatételt az Ősmágia Legendás Tornyában, a mágia nem vált igazi szenvedélyévé. Ritkán használta és sohasem viselte a fekete köpönyeget, amely kifejezte volna a gonosz varázslókhoz való tartozását.
Ariakas igazi szenvedélye a háborúskodás volt. Ő eszelte ki azt a stratégiát, amely lehetővé tette a Sárkány Nagyurak és seregeik számára, hogy csaknem egész Ansalont uralmuk alá hajtsák. Ő érte el, hogy szinte semmi ellenállásba sem ütköztek, mivel ragyogó hadvezetésének lényege a gyors hadmozdulatokban és abban rejlett, hogy külön-külön csapott le az emberek, az elfek és a törpék erőire, mielőtt azok egyesülhettek volna, hogy az ő seregeit aprítsák miszlikbe. Nyárra Ariakas hadi sikerei lehetővé tették számára, hogy korlátlanul uralkodhassék Ansalon, fölött. Krynn más földrészeinek Sárkány Nagyurai leplezetlen irigységgel és félelemmel szemlélték Ariakas megerősödését, hiszen egyetlen kontinens aligha elégítheti feneketlen étvágyát. Már most is nyugat felé kacsingatott a Sirrion tenger túlsó oldalára.
De most... valami baj van!
Kitiara hálótermének ajtaját Lord Ariakas zárva talál Hidegen kiejtett egyetlen varázsigét és a súlyos ajtó csattanva kitárult. Ariakas kezét kardja markolatán tartva szikraeső és az ajtót nyaldosó kékes lángok közepette lépet be a szobába.
Kit az ágyában feküdt. Ariakas láttára fölkelt és karcsú testén összefogta könnyű selyemköntösét. Ariakas még tomboló dühében is kénytelen volt megcsodálni a nőt, akire minden parancsnoka közül a legbiztosabban támaszkodhatott. Bár érkezése nyilván váratlanul érte és tudnia kellett, hogy még az élete is veszélyben forog amiatt, hogy hagyta legyőzni magát, a nő hűvös és nyugodt tekintettel nézett szembe vele. A félelem egyetlen szikrája sem lobbant sötét szemében, a leghalkabb sikkantás sem hagyta el az ajkát.
Ez azonban csak még jobban fölszította Ariakas dühé emlékeztette rá, milyen mérhetetlenül elégedetlen vele Szó nélkül lekapta sárkánysisakját, áthajította a szobán és eltalált vele egy díszesen faragott faládát, amely üvegként repedt ezer darabra. Ariakas arcának láttán egy pillanatra még Kitiara elveszítette tartását, visszahanyatlott az ágyra és idegese babrálta selyemköntöse szalagját.
Kevesen akadtak, akik elsápadás nélkül állták Ariakas arcának látványát. Ezen az arcon sohasem tükröződött semmilyen emberi érzelem. Még haragját is csupán az álla oldalán remegő izom jelezte. Hosszú, fekete haj keretezte sápadt arcát. Az egynapos borosta kékes színt kölcsönzött, egyébként simára borotvált bőrének. Fekete szeme hideg volt, akár egy befagyott tengerszem.
Ariakas egyetlen szökkenéssel az ágy mellett termett, letépte súlyos függönyét, előrenyúlt és megragadta Kitiara rövid, göndör haját. Kirántotta őt az ágyból és leterítette a kőpadlóra.
A lány megütötte magát, és rövid, fájdalmas kiáltást hallatott. De hamar magához tért és már szökkent is, mint egy macska, hogy talpra álljon, ám Ariakas hangja mozdulatlanná dermesztette.