— Állj térdre, Kitiara — dörögte, majd megfontolt lassúsággal előhúzta hosszú kardját. —Állj térdre és hajtsd előre a fejed, ahogy az elítélt teszi, amikor odaérnek vele a tőkéhez, mert én vagyok a te hóhérod, Kitiara! Így fizetnek az én parancsnokaim hűtlenségükért! Kitiara térden állva maradt, de fölnézett a férfira. A lány szemében fölvillanó sötét gyűlölet láttán Ariakas egy pillanatra megkönnyebbült, hogy nem emelte még ütésre a kardot. Ismét kényszerű csodálatot érzett a nő iránt. Még a lesújtó halállal szemben sem volt a szemében szemernyi félelem sem. Semmi, csak dac.
Fölemelte a pengét, de a csapásra nem került sor.
Csonthideg ujjak kulcsolódtak kardot tartó kezének csuklójára.
-Úgy vélem, meg kell hallgatnod a Nagyúr magyarázatát — mondta egy üresen kongó hang.
Lord Ariakas erős férfi volt. Egy dárdát olyan erővel volt képes elhajítani, hogy az teljesen keresztülhatolt egy ló testén. Egyetlen kézmozdulattal eltörhette egy felnőtt ember nyakát. Most mégis képtelen volt kiszabadítani a csuklóját a hideg szorításból, amely lassan kezdte összeroppantani a csontjait. Végül a fájdalomtól kiesett kezéből a fegyver. Csörrenve hullott a kőpadlóra.
Kitiara színleg döbbenten emelkedett talpra. Egy kézmozdulattal intett kísértetének, hogy engedje el Ariakas kezét. A lord villámgyorsan körbefordult, és már emelte a kezét, hogy varázserejével hamuvá égesse, a teremtményt.
Ám ekkor megtorpant, visszafogott lélegzettel hátratántorodott és a már-már kiejtett varázsige végképp törlődött az emlékezetéből.
Egy nála nem magasabb alak állt vele szemben, még az Összeomlás előttről származó, ősi páncélban. Egy solamniai lovag vértezete volt az. A Rózsa Rendjének jelképe díszítette az elejét, bár az a sokszázados használattól alig kivehetővé kopott. A páncélos alak nem viselt sisakot és nem volt nála fegyver. A rámeredő Ariakas mégis újabb lépést hátrált előle, mivel a tekintetét fogva tartó figura nem eleven ember volt.
A szellemalak arca átlátszó volt, Ariakas kivehette rajta keresztül a fal mintázatát. Mély szemüregében halvány fény pislákolt és egyenesen előre sugárzott, mintha keresztül akarna hatolni a férfin.
— Egy halállovag — suttogta döbbenettel.
A lord megdörzsölte sajgó csuklóját, amely megdermedt azok hidegétől, akik a meleg emberi hús világától oly távol tanyáznak. Ijedtebben, mint amennyire elismerte, Ariakas előrehajolt a kardjáért és közben az őt ért halálos érintés utóhatásait elűző varázsigét mormolt az orra alatt. Fölemelkedett és keserű pillantást vetett Kitiarára, aki hamismosollyal nézett vissza rá.
-Ez... ez a teremtmény a te szolgád? — kérdezte nyersen.
— Inkább mondjuk úgy, hogy hajlandók vagyunk szolgálni egymásnak — vonta meg a vállát a lány.
Ariakas növekvő csodálatot érzett iránta. Ferde pillantást vetett a halállovagra és hüvelyébe dugta kardját.
— És gyakran látogatja a hálószobádat? — vetette oda'; ingerülten... a csuklója még mindig kegyetlenül sajgott.
-Akkor jön vagy megy, amikor a kedve tartja-válaszolta Kitiara, Szórakozottan összébb húzta magán a köntöst, látnivalóan inkább a kora tavaszi levegő hűvössége, mintsem a szemérem miatt. Megrázkódott, ujjaival beletúrt göndör hajába és megvonta a vállát. — Végül is ez az ó vára.
Ariakas távolba révedő szemmel várt egy pillanatig, ősi legendák után kutatott az emlékezetében. — Lord Soth! —
mondta hirtelen és az alak felé fordult. — A Fekete Rózsa Lovagja!
A lovag elismerően bólintott.
— Megfeledkeztem a Dargaard Hágó ősi legendájáról — mormolta Ariakas és elgondolkodva mérte végig Kitiarát. — Erősebbek az idegeid, hölgyem, mint ahogyan eddig föltételeztem... elszállásolod magad egy elátkozott kastélyban! A legendák szerint Lord Soth csontváz-harcosok egész ármádiájának parancsol...
-Nagyon hatékony erő bármely csatában-felelte Kitiara és nagyot ásított. Odalépett a tűzhely mellett álló asztalkához és fölemelt róla egy metszett kristálykancsót. — A puszta érintésük — és mosolyogva nézett Ariakas szemébe — különben, magad is jól tudod, mit jelent az érintésük azoknak, akiknek nincs meg a varázserejük az ellene való védekezésre. Egy kis bort?
— Nagyon helyes — felelte Ariakas és le nem vette a szemét Lord Soth áttetsző arcáról. — És mi van a sötét elfekkel, azokkal a kísértet asszonyokkal, akik a legendák szerint az ő nyomában járnak?
— Ők is itt rejtőzködnek... valahol. — Kit ismét összerázkódott és fölemelte boroskupáját. — Talán nem is olyan soká hallasz majd róluk is. Lord Sothnak természetesen nincs szüksége alvásra. Azok a hölgyek segítenek neki eltölteni az éjszaka végtelen óráit. —Amikor ajkához emelte a kupát, Kitiara egy pillanatra elsápadt. Végül érintetlenül visszatette azt az asztalra és a keze könnyedén megremegett. — Nem kívánom — vetette oda röviden. Körülnézett, aztán megkérdezte Ariakast: — Mit csináltál Garibanusszal?
Ariakas is letette kupáját és hanyagul legyintett kezével. — Otthagytam... a lépcső aljánál. — Holtan? — kérdezte Kitiara és újratöltötte a nagyúr kupáját.
Ariakas elvigyorodott. — Meglehet. Az utamba került. De számít ez?
— Izé... szórakoztatónak találtam őt — mormolta Kitiara. — Többféleképpen is betöltötte Bakaris helyét.
— Hmm, igen, Bakaris — és Lord Ariakas a második kupát is fenékig ürítette. — Szóval a parancsnokod hagyta foglyul ejteni magát, miközben a csapatai futásnak eredtek? — Teljesen bolond volt — jegyezte meg Kitiara hidegen. — Sárkánylovaglással próbálkozott, még így, nyomorék karral is.
— Hallottam róla. Mi is történt a karjával?
— Az az elf-nő lőtte meg a nyilával a Főpap Tornyánál. Ő maga volt benne a hibás és most meg is fizet érte. Elmozdítottam parancsnoki tisztéből és beosztottam a testőrségembe. De ragaszkodott hozzá, hogy megpróbál, hassa kiköszörülni a csorbát.
Nem úgy látszik, mintha nagyon gyászolnád — mormolta Ariakas és Kitiarára meresztette a szemét. A nyakánál egyetlen selyemszalaggal megkötött köntös nem sokat takart el vonzó alakjából.
Kit elmosolyodott. — Nem, Garibanus... egészen jól helyettesíti. Remélem, hogy mégsem ölted meg teljesen. Némi gondot jelentene, ha mást kellene keresnem, hogy holnap elküldjem Kalaman alá.
-Noés, mire készülsz Kalamannál... hogy megadd magad az elf-nőnek, meg a lovagjainak? — kérdezte Lord Ariakas keserű hangon. A bor meghozta a haragját.
— Nem — válaszolta Kitiara — éppenséggel arra készülök, hogy elfogadjam az ő megadásukat. — És hidegen nézett Ariakas szemébe.
— Haha! — hörrent föl a lord. — Azok sem bolondultak' meg. Tudják, hogy nekik kedvez a hadiszerencse. — Az arca elvörösödött a dühtől. — És teljesen igazuk is van! — Fölkapta a kancsót és maradék tartalmát beletöltötte a kupájába.
— A halállovagodnak köszönheted az életedet, Kitiara. Legalábbis ma éjszakára. De nem lesz mindig itt, a közeledben...!
— A terveim sokkal jobban sikerülnek, mint reméltem — válaszolta Kitiara simán, a legkevésbé sem zavartatva magát Ariakas villogó szemétől. Ha téged bolonddá tudtalak tenni, uram, kétségtelenül sikerült megtennem azt az ellenséggel is.
— És engem hogyan tettél bolonddá, Kitiara — kérdezte Ariakas halálos nyugalommal. — Azt állítod talán, hogy nem állsz vesztésre minden fronton? Hogy nem űzik ki seregeidet Solamniából? Hogy a sárkánydárdák és azok a jóságos sárkányok nem mértek rád megsemmisítő vereséget? —és minden kiejtett szóval egyre emelkedett a hangja.