Amint te is tudod — kezdte Kitiara —, Lord Soth Solamnia igaz és nemes lovagja volt. Ugyanakkor rendkívül nagytermészetű férfi is volt, minden önfegyelem híján, s végül ez okozta a vesztét.
Soth beleszeretett egy gyönyörű elf-hajadonba, Istar Papkirályának udvarhölgyébe. Akkor már házasember volt, de az elf-lány szépsége láttán a feleségét nyomban elfelejtette. Egyszerre szegte meg házassági és lovagi esküjét, kizárólag új szenvedélyének élt. Á lányt hazug szavakkal elcsábította, idehozta a Dargaard Toronyba, vele élt, sőt, házasságot is ígért neki. Á feleségének baljós körülmények között nyoma veszett. Kitiara megvonta a vállát és folytatta:
— Annak alapján, amit én ebből a vonításból megértettem, az elf-lány hűséges maradt hozzá, még azután is, hogy fény derült szörnyű gaztetteire. Mishakal istennőhöz imádkozott, hogy a lovag jóvátehesse bűneit és úgy látszik, könyörgése meghallgatásra talált. Lord Soth megkapta az erőt, amellyel megelőzhette volna az Összeomlást, bár ezért az életével kellett volna fizetnie.
A megrontott lány szerelméből merített erő birtokában Lord Soth el is indult Istarba, azzal a föltett szándékkal, hogy megfékezi a Papkirályt és helyreállítja becsületét.
Ám a lovagot útközben elf-nők, a Papkirály hívei tartóztatták föl, akik tudtak Lord Soth bűneiről és pusztulással fenyegették. Az elf-lány szerelmének rá gyakorolt hatását azzal gyengítették, hogy megvádolták a kedvesét: távollétében hűtlen lett hozzá.
Soth szenvedélye ismét fölülkerekedett józan eszén. Féltékenységi rohamában visszavágtatott a Dargaard Toronyhoz. Alighogy belépett az ajtón, máris hűtlenséggel vádolta meg az ártatlan leányt. Ekkor sújtott le a világra az Összeomlás. A bejárat mellett álló hatalmas kandeláber végigzuhant a padlón, föllobbanó lángjai elemésztették az elf-lányt és gyermekét. Halála pillanatában a gyötrelmes örök élet kínszenvedéseivel átkozta meg a lovagot. Soth egész, kíséretével elpusztult a tűzben, hogy a következő pillanatban rémisztő szellemlényekként szülessenek újjá valamennyien.
— Szóval ez az, amit állandóan hallania kell — mormolta Ariakas és maga is hallgatta a lidérces éneket.
S az álmok ködén át, ha visszaidézed őt, ha az álmok világa remegő fénnyé teljesedik, ha a napsütött boldogság peremén állsz,
akkor mi segíteni fogunk az emlékezésben, új életet adunk neked a test hosszú tagadása révén.
Mert kezdetben sötétség voltál a fény fonákján, úgy terjedve, mint egy folt, mint a rák; mert a lassú víz cápája voltál, mely mozogni kezd;
mert a kígyó levágott feje voltál,
mely örökké érzi a meleget s a formát;
mert a jászol megmagyarázhatatlan halála voltál, a hűtlenül elhagyott hosszú ház. S még rettenetesebb voltál mindezeknél
a látomások hangos fasorában,
mert sértetlenül s változás nélkül haladtál rajta át,
mikor a nők sikongva bontották szálakra a csendet, s kettévágva a világ kapuját, szörnyetegeket szültek;
mikor egy gyermek tűzparabolákra nyílt szét két lángban álló ország határán;
mikor meghasadt a világ, vissza akarva nyelni téged, minden egyebet félbehagyva, csak hogy elveszíthessen a sötétben.
Sértetlenül s változás nélkül haladtál mindezeken át, de most látod, amint eléd feszíti őket szavunk — saját képzeleted, amikor az éjből — az éj felismerésébe lépsz, megtudva, hogy a gyűlölet a filozófusok nyugalma hogy díja örökre szól,
hogy meteorokon húz keresztül, átlyuggatott teleken,
hervadó rózsán,
a cápa vizén,
az óceánok fekete nyomásán, sziklán — magmán,
önmagadig — a semmi tályogáig, melynek semmi voltát felismered,
s melyről tudod, hogy vissza-visszatér azonos törvények szerint.
Bakaris hánykolódva aludt börtöncellájában. Bár napközben dölyfösen és arcátlanul viselkedett, álmában Kitiara iránti vágyai gyötörték és látta saját kivégzését a solamniai lovagok által. Vagy tán éppen annak rémképét, hogy Kitiara kardja által hal meg? Amikor hideg verejtékben úszva fölébredt, sohasem lehetett biztos benne, melyik álmot is látta valójában. Cellája hidegében fekve az éjszaka csöndes óráiban, amikor nem jött álom a szemére, Bakaris elátkozta az elf-nőt, akinek bukását köszönhette. Újból és újból eltervezte, milyen szörnyű bosszút áll majd rajta... csak egyszer kerüljön a kezébe.
3
csapda...
Álom és ébrenlét között lebegve akkor is erről álmodozott, amikor a cellája ajtajának zárjában megcsikorduló kulcs hangjára talpra szökkent. Már közeledett a hajnal, a kivégzés órája! Talán éppen a lovagok jönnek érte?
— Ki az? — kiáltotta érdes hangon.
— Psszt! — intette le egy suttogó hang. — Nem fenyeget veszély, ha nyugton maradsz és úgy teszel, ahogy mondják.
Bakaris döbbenten huppant vissza priccsére. Fölismerte a hangot... álmában is fölismerte volna! Éjszakáról éjszakára szólt hozzá bosszúálló álmaiban. Az elf-nő! A sárkányparancsnok két másik, apró alakot is látni vélt a homályban. Alighanem a törpe és a surranó. Mindig ott sündörögnek az elf-nő körül.
A cella ajtaja kitárult. Beosont rajta az elf-lány. Súlyős csuhát viselt és egy másikat tartott a kezében.
— Igyekezz! — parancsolta ridegen. — Vedd föl ezt!
— Addig nem, míg meg nem tudom, miről van szó — felelte Bakaris gyanakvóan, bár lelkét öröm töltötte el.
— Kicserélünk a... egy másik fogolyért — válaszolta Laurana.
Bakaris összeráncolta a homlokát... nem szabad túlságosan türelmetlennek látszania! — Nem hiszek neked! — jelentette ki és visszadőlt a priccsre. — Biztosan csapda... — Nem törődöm vele, elhiszed-e vagy sem! — csattant föl Laurana türelmetlenül. — Akkor is velem jössz, ha le kell üsselek hozzá! Az nem számít, eszméletlen vagy-e vagy sem mindaddig, amíg föl tudlak mutatni Kiti... annak, aki látni kíván.
Kitiara! Tehát erről van szó! Vajon mit tervelt ki? Miféle játékot játszik megint? Bakaris tétovázott. Semmivel sem bízott jobban Kitiarában, mint amennyire a lány bízott meg benne. Nyugodtan fölhasználhatta saját céljaira... és kétségkívül most is valami ilyesmit forgatott a fejében. Másrészt talán ő maga is fölhasználhatja a lányt. Ó, csak azt tudhatná, mire megy ki az egész! De Laurana sápadt, rideg arcára nézve Bakaris megértette, hogy az elf-n6 készen áll fenyegetésének beváltására. Ki kell várnia az alkalmas pillanatot.
— Úgy látom, nincs választásom — mormolta. A mocskos cella rácsős ablakán beszűrődő holdfény megcsillant Bakaris arcán. Már hetek óta tartják börtönben. Hogy pontosan mennyi ideje, nem is tudta, emlékezetében összefolytak a napok. Mikor a csuháért nyúlt, elkapta Laurana hideg, zöld tekintetét, áthatóan rászegeződő, undortól résnyire szűkült szemének pillantását.
Bakaris öntudatosan fölemelte ép kezét és megvakarta frissen kinőtt szakállát.
— Bocsásson meg, milady — mormolta maró gúnnyal —, de a háziszolgái nem tartották fontosnak, hogy borotvát is hozzanak nekem! Tisztában vagyok vele, mennyire ellenszenves az elfeknek az arcszőrzet.
Bakaris meglepetten látta, milyen sebet ejtettek a szavai. Laurana arca még jobban elsápadt, ajka krétafehérré vált. Láthatóan nagy erőfeszítéssel tudta csak fékezni indulatát. — Gyerünk! — mondta végül fojtott hangon.