E szóra a törpe lépett a helyiségbe, kezében harci szekercéjével. — Hallőttad a tábornok parancsát! —mordult rá Kova. — Mozogj már! Hogy a nyomorúságos porhüvelyed miért éri meg, hogy kicseréljék Tanis...
— Kova! — csattant föl Laurana kurtán.
Bakaris hirtelen megértette, miről van szó... Kitiara terve kezdett összeállni a fejében. — Szóval... Tanis... tehát ő az, akiért engem kicseréltek! — és élénken figyelte Laurana arcát, de nem tapasztalt semmilyen reakciót. Mintha csak 'valami idegenről beszélnének és nem arról a férfiról, akibe — Kitiara szerint — ez az elf-nő szerelmes. Még egyszer próbálkozott, hogy ellenőrizze elméletét. — Én nem nevezném őt fogolynak, hacsak nem a szerelem fogságáról van szó. Kit mára biztosan ráunt. Nős, jól van... szegény ember. Hiányozni fog... olyan sok a közös tulajdonság bennünk...
Na, most végre reagált! Látta, amint a finom metszésű áll görcsbe rándul, s a lány válla megremeg a csuha alatt. Laurana szó nélkül megfordult és kiment a cellából. Tehát eltalálta. Valami köze van a dolognak ahhoz a szakállas fél-elfhez. De mi lehet az? Tanis elhagyta Kitiarát Roncsosdban. Talán Kit ismét megtalálta őt? Vagy tán a férfi tért vissza hozzá? Bakaris elhallgatott és magára kanyarította a csuhát. Nem mintha számítana a dolog..., legalábbis nem neki. Viszont, amit most megtudott, fölhasználhatja személyes bosszújához. Visszaemlékezve Laurana elkínzott, hideg arcára, Bakaris hálát rebegett a Sötétség Királynőjének a segítségért, miközben a törpe kitaszigálta a cella ajtaján. A nap még nem jött föl, de a keleti látóhatár keskeny, rózsaszín csíkja jelezte, hogy a hajnal már nem lehet messzebb egy órányinál. Kalaman városában még a sötétség uralkodott csönd volt és nyugalom, amint a nép az igazak álmát aludta az éjszakába mélyen belenyúló mulatozás után. Még az őrök is ásítoztak őrhelyükön, sőt, néhányan mély álomba merülve, hangosan horkoltak. A négy, súlyos csuhát viselő alaknak nem jelentett gondot észrevétlenül keresztülosonni a városon, míg meg nem érkeztek egy, a várost körülvevő falba vágott, kis zárt ajtó elé.
— Ez itt valami lépcsőre nyílik, amely fölvezet a falra, aztán le, odakint, a másik oldalon — suttogta Tasslehoff és közben lázasan kotorászott egyik zsákocskájában, míg meg nem találta a tolvajkulcsait.
— Honnan tudod? — dörmögte Kova és idegesen tekingélt körbe.
— Kiskoromban már jártam Kalamanban — dünnyögte Tass. Végre előhúzott egy vékony drótdarabkát és karcsú ujjaival ügyesen beledugta a zárba. — A szüleim hoztak el egyszer... sőt, nem is egyszer és mindig ezen az úton jártunk ki-be.
— És miért nem a főkaput használtátok... vagy túlságosan is egyszerű lett volna? — morogta Kova.
— Siess már! — sürgette Laurana türelmetlenül.
— Szívesen jártunk-keltünk volna a foltapun — mormolta Tass, miközben szorgosan dolgozott a fémdarabkával. — No, megvan! — Kivette a zárból a drótot és gondosan visszatette a helyére, azután nyugodt mozdulattal kitárta az ajtót. —Hol is tartottam? Ja, persze! Szívesen használtuk volna a főkaput, de akkoriban surranókat nem engedtek be a városba.
— De a te szüleid azért csak eljöttek! — dörmögte Kova Tass nyomában csoszogva az ajtón át, majd föl a keskeny kőlépcsőn. A törpe csak fél füllel figyelt oda a surranóra. Szemét Bakarison tartotta, aki Kova véleménye szerint túlságosan is rendesen viselkedett. Laurana gondolataiba mélyedt, semmi mást nem hallottak tőle, csak kurta, sürgető parancsszavakat.
— Nos, hát persze — csicseregte Tass kedélyesen —, ők ezt mindig is túlzásnak tekintették... Úgy értem, miért vettek volna bennünket egy kalap alá a goblinokkal? Valaki biztos tévedésből sorolt melléjük bennünket! De a szüleim véleménye szerint nem lett volna udvarias dolog erről vitatkozni, ezért jártunk ki-be mindig ezen az oldalajtón. Így mindenkinek könnyebb volt a dolga. No, itt is volnánk. Nyisd ki azt az ajtót...! Általában nem zárják be. Hoppá, vigyázat! Ott egy őr! Várjuk csak meg szépen, míg elmegy! A falhoz simulva meghúzódtak az árnyékban, amíg az őr fáradtan elporoszkált mellettük, jártában is majdhogynem aludt. Utána néma csöndben átmásztak a falon, beléptek egy következő ajtón, lesiettek a másik lépcsőn és máris kívül voltak a városfalon.
Egyedül .voltak. Kova körülkémlelt, de senkinek és semminek nyomát sem látta a hajnal előtti félhomályban. Reszketett csuhája alatt és érezte, amint lassan eltölti a gyanakvás. És mi van, ha Kitiara tényleg igazat mondott? Mi van, ha Tanis valóban vele volt? És mi van, ha igazán haldoklik?
Kova mérgesen elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Majdhogynem reménykedett benne, hogy csapdába sétálnak. Sötét töprengését váratlanul reszelős hang szakította meg, olyan közelről, hogy ijedten hátrahőkölt.
— Te vagy az, Bakaris?
— Igen. Örülök, hogy újra látlak, Gakhan.
Kova remegve odafordult és meglátta, amint egy sötét árnyék bontakozik ki a fal melletti homályból. Az is súlyos csuhát viselt és valamiféle pólyát. A törpének eszébe jutott, milyennek írta le Tass a sárkányfattyút.
— Valami más fegyver is van náluk? — kérdezte Gakhan és szemét Kova harci szekercéjére szegezte.
— Nincs — felelte Laurana élesen.
— Motozd meg őket! — utasította Gakhan Bakarist.
— Becsületszavamra mondom! — kiáltotta Laurana mérgesen. — Én Qualinesti hercegnője vagyok...
Bakaris ekkor egy lépést tett felé. — Az elfek másképpen értelmezik a becsületet — vetette oda. — Legalábbis te magad mondtad így aznap este, amikor belém lőtted azt az átkozott nyilat!
Laurana elpirult, de nem szólt semmit és meg sem hátrált a nekiszegezett vád előtt. Bakaris közvetlenül elé lépett és bal kezével fölemelte a jobb karját, majd hagyta, hogy az bénán visszahulljon. — Ezt te tetted! Kettétörted a pályámat, tönkretetted az életemet! Laurana megőrizte merev tartását és mozdulatlanul nézett szembe a férfival. — Azt mondtam, hogy nincs nálunk fegyver!
— Engem nyugodtan megmotozhatsz! —rikkantotta Tasslehoff, és... mintegy véletlenül... ott termett Bakaris és Laurana között. — Tessék! — borította egyik szütyőkéje tartalmát a félkarú lábára.
— Menj a fenébe! — káromkodta el magát Bakaris és oldalról fejbe vágta a surranót. — Kova! — sziszegte Laurana figyelmeztetően, összeszorított foggal, amikor látta, hogy a törpét elönti a pulykaméreg. Szavára azonban Kova nagy nehezen lehiggadt.
— Nagyon s...sajnálom, igazán — motyogta Tass és buzgón kotorászott a földön, szétszórt kincsei után.
— Ha sokáig vacakolsz még ott, nem is kell fölébresztenünk az őröket! — mormolta Laurana hidegen és elhatározta, hogy nem remeg meg a férfi utálatos érintésétől. — Mindjárt feljön a nap és úgy látnak majd bennünket, akár a tenyerüket.
— Az elf-nőnek igaza van, Bakaris — morogta Gakhan, némi éllel reszelős hüllőhangjában. — Vedd el a törpe szekercéjét, aztán tűnjünk innen!
Bakaris a világosodó látóhatárra, majd a csuklyás köpönyeget viselő sárkányfattyúra nézett, végül gyilkos pillantást vetett Lauranára és kikapta a törpe kezéből a harci szekercét.
— Ez nem veszélyes... ugyan, mi kárt tehetne bennünk egy ilyen vénség! — mondta Bakaris. — Indulás, ahhoz a ligethez, rejtőzködve... és ne próbáljátok riasztani az őrséget... értek a mágiához és a varázsigéim halálosak! A Sötét Hölgy megparancsolta, hogy épségben vigyünk oda, "tábornok", de a társaidra nézve nincsen semmilyen utasításom.
Gakhan nyomába szegődtek a várős kapuja előtti nyílt, sík terepen, és amennyire lehetett, árnyékba húzódva igyekeztek a nagyobbacska liget felé. Bakaris Laurana mellett lépkedett. A lány fölszegte a fejét és szántszándékkal nem vett tudomást a férfi puszta létezéséről sem. Amikor a fákhoz értek, Gakhan előremutatott.