Mintha a gondolatát találta volna ki, Bakaris szorosabban magához vonta és sima arcához dörgölte borostás képét.
— Te leszel a másik nő, akin megosztozunk a fél-elffel — lihegte nyersen Bakaris, de a hangja a következő pillanatban gyötrelmes bugyborékolásba fulladt.
Egy másodperc töredékéig a férfi szorításé az elviselhetetlenség határáig fokozódott a lány karján. Azután elernyedt. Keze tehetetlenül lecsúszott róla. Laurana vad mozdulattal kiszabadította magát és villámgyorsan szembefordult vele.
Vér fröcskölt Bakaris ujjai közül, amint az oldalához kapott, ahol Tasslehoff apró tőre még most is tövig ült a sebében. A férfi kirántotta saját tórét és a szemtelen kis surranó felé döfött vele.
Laurana bensőjében megpattant valami, s olyan féktelen düh és gyűlölet tört fel belőle, amelynek létezéséről mindeddig sejtelme sem volt. Többé nem érzett félelmet, nem törődött vele, él-e hal-e, Lauranát egyetlen gondolat vezérelte: meg kell ölnie ezt az ember-hímet!
Vad rikoltással rávetette magát, és testének súlyával leterítette a földre. Bakaris felnyögött, majd elcsöndesedett alatta. Laurana elkeseredetten próbálta elragadni tőle a tőrt. Ekkor vette csak észre, hogy a test nem mozdul többé. Lassan felállt, miközben minden porcikája remegett.
Egy pillanatig semmit sem látott a szeme előtt kavargó, vörös ködtől. Amikor a látása kitisztult, arra figyelt fel először, hogy Tasslehoff éppen hanyatt fordítja a tetemet. Bakaris holtan hevert előtte. Szeme meredten bámulta az eget, arcán a mélységes meglepődés és döbbenet kifejezése ült.
— Mi történt? — kérdezte Laurana, reszketve a haragtól és a hirtelen megkönnyebbüléstől. — Ledöntötted a lábáról, és estében beledőlt a saját késébe — válaszolta Tass nyugodtan. — De azelőtt...
— Ó, hát megböktem — felelte Tass, majd kihúzta a kését a halott oldalából és büszkén megszemlélte. — És Caramon még azt mondta rá, hogy semmire sem jó, hacsak nem találkozom valami vérszomjas nyúllal. Csak várd meg, mit mondok majd neki!
— Tudod, Laurana — folytatta Tass némiképpen elszontyolodva —, mindig, mindenki lebecsül bennünket, surranókat. Bakaris is jobban tette volna, ha átkutatja a zsákocskáimat. Különben az az ájulásos trükk sem volt ám kutya! Mondd csak...!
— Hogy van Kova? — szakította félbe Laurana... csöppet sem volt kedve visszaemlékezni arra a néhány utolsó, borzalmas pillanatra. Nem tudta igazán, hogy mit csinál és miért, a lány lekanyarította válláról a csuhát és ráterítette a borostás arcra. — El kellene tűnnünk innen.
— Nem lesz semmi baja — mormolta Tass és a törpére nézett, aki dörmögve rázta a fejét. — És mi a helyzet az ősgyíkokkal? Gondolod, hogy ránk támadnak?
— Nem tudom — válaszolta Laurana és a vadállatokra meredt. Az őshüllők tanácstalanul forgatták a fejüket, nem értették, mi történhetett a gazdájukkal. — Úgy tudom, nem valami értelmesek. Általában nem támadnak a saját akaratukból. Lehet, hogy... ha nem teszünk semmilyen hirtelen mozdulatot... eltűnhetünk az erdőben, mielőtt rájönnének, mi történt. Segíts Kovának!
-Gyere már, Kova! — dünnyögte Tass sürgetőn és hevesen ráncigálta a törpét. — El kell mene...
A surranó szavát rémült sikoly szakította félbe, olyan félelemmel és iszonyattal teli sikoltás, amitől Tass haja égnek meredt. Fölnézve látta, hogy Laurana egy alakra mered, amely szemmel láthatóan a barlangból lépett elő. Az alak láttán Tasslehoffot az eddig tapasztalt legborzalmasabb érzés töltötte el. A szíve kalimpált, a keze megdermedt, lélegzete elakadt.
— Kova! — nyögte keservesen, a félelemtől összeszoruló torokkal.
A törpe olyan árnyalatot érzett ki a surranó hangjából, amilyet eddig még soha és nehézkesen megpróbált fölülni. — Mi a...
Tasstól csak mutogatásra futotta.
Kova a Tass által mutatott irányba fordította rövidlátó szemét.
— Ó, te hatalmas Reorx... — nyögte a törpe és szánalmasan megtört a hangja.
Az alak könyörtelenül haladt előre, Laurana felé — aki az általa rábocsátott varázslat alatt — semmit sem tehetett, csak bénán meredt rá. Ősi páncéljából ítélve, akár solamniai lovag is lehetett volna. De a vért úgy megfeketedett, mintha tűzben égett volna sokáig. Sisakja alatt narancsszínű fény imbolygott, miközben úgy látszott, hogy maga a sisak a puszta levegőben lebeg.
A lidérc előrenyújtotta páncélos karját. Kova fulladozott a borzalomtól. A kar végéről hiányzott a kéz! A lovag látszólag a semmivel ragadta meg Lauranát, de a lány fájdalmasan fölsikoltott és térdre hullott a szellemalak előtt. Feje előrebukott és érzéketlenül összecsuklott a dermesztő érintéstől. Ekkor a lovag lazított a szorításán és hagyta, hogy a bénult test elvágódjon a földön. Ekkor lehajolt és karjába emelte a lányt. Tass már mozdult volna, de a lovag felé fordította rőtsárgán lobogó tekintetét és a surranó bénultan bámult a teremtmény szemének narancsszín lángjába. Sem ő, sem Kova nem volt képes félrefordítani a fejét, bár a törpe úgy érezte, hogy az iszonyattól menten elveszti az eszét. Csak a Laurana iránti aggodalma és szeretete tartotta meg öntudatánál. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy tennie kell valamit, meg kell mentenie őt! De reszkető testét képtelen volt engedelmességre szorítani. A lovag sziporkázó tekintete egyszerre szegeződött mindkettőjükre.
— Menjetek vissza Kalamanba! — dörögte egy üresen kongó hang. — Mondjátok el, hogy az elf-nő a fogságunkban van! A Sötét Hölgy holnap délben ér oda, hogy megtárgyalja a megadás föltételeit.
A lovag ezzel megfordult és keresztülgázolt Bakaris tetemén... tompán csillogó páncélja úgy hatolt keresztül a holttesten, mintha már nem is létezne. A következő pillanatban a lovag, karjában Laurana elernyedt testével, elenyészett az erdő sűrűjében.
A lovag távozásával a varázslat ereje is szertefoszlott. Tass gyöngének, betegnek érezte magát és tehetetlenül reszketni kezdett. Kova nagy keservesen föltápászkodott.
— Utána megyek-jelentette ki a törpe, bár a keze annyira remegett, hogy még a sisakját is alig tudta fölemelni a sárból.
— N...ne! — dadogta Tasslehoff és elgyötört, sápadt arccal nézett az eltávozott lovag után. — É...én megrémültem, Kova — és a surranó megrendülten csóválta a fejét. — Sa...sajnálom, de erre nem tudok ránézni... erre az izére, többé soha! Vissza kell mennünk Kalamanba..., hátba szerezhetünk valami segítséget...!
És Tass futva nekivágott az erdőnek. Kova még egy pillanatig dühödten és tanácstalanul állt és nézett Laurana hűlt helyére. Mélységes fájdalmat érzett. — Igazad van... — mormolta —, én sem merek utána menni. Akármi volt is, nem e világi lehetett!
Kova is megfordult és még egy pillantást vetett Bakaris, Laurana csuhájával letakart tetemére. Éles fájdalom hasított a törpe szívébe. Kova nagy nehezen legyűrte, majd hirtelen föleszmélt. — Hazudott Tanisról... és Kitiara is! mormolta maga elé. — Tanis nincs vele... tudom! — A törpe ökölbe szorította a kezét. — Nem tudom, hol lehet Tanis de egy napon szembe kell néznem vele és meg kel mondanom neki... de, hisz cserbenhagytam! Rám bízta őt hogy vigyázzak rá és én kudarcot vallottam! — A törpe behunyta a szemét... és ekkor meghallotta Tass hív kiáltását. Fölsóhajtott és vakon botladozva megindult surranó után. — De hogyan mondhatom el ezt neki valaha is? — nyögte. — Hogyan?
4.
Nos, jól van — mondta Tanis az előtte ülő, végtelenül nyugodt embernek. — Válaszokat akarok tőled! Szándékosan kormányoztál bennünket az örvénybe. Miért? Tudtad, hogy ez a hely itt van? Különben, hol vagyunk? És hol vannak a többiek?