Berem egy keményfa karosszéken ült Tanisszal szemben. A széket az elf-nemzetség körében oly népszerű, faragott madár— és állatalakok díszítették. Az egész valahogy Lorac trónusára emlékeztette Tanist, ott Silvanestiben, az elátkozott elf-királyságban. A hasonlóság csöppet sem nyugtatta meg a fél-elf lelkét... Berem pedig kínosan feszengett egyre haragosabb pillantása előtt. A középkorú férfihoz képest oly fiatalos kezek idegesen csipkedték rongy nadrágját, s közben zaklatottan nézett körbe.
— A fenébe! Válaszolj már! — tajtékzott Tanis. Beremre vetette magát, megragadta a férfi ingének gallérját és fölrántotta őt a székbot. Összegörbülő ujjai a másik torka felé kaptak. — Tanis! — kiáltotta Aranyhold fürgén felpattanva és kezét megnyugtatóan a fél-elf karjára tette, de Tanist már túlságosan elöntötte a hév. Még az arca is úgy eltorzult a félelemtől és a haragtól, hogy Aranyhold alig ismert rá. Elszántan kapott a Beremet fojtogató kezek után. — Zúgószél, gyere, segíts megállítani!
A magas síkföldi megragadta Tanis csuklóját, elráncigálta őt Beremtől, és keményen tartotta erős markában.
— Hagyd őt békén, Tanis!
Tanis egy pillanatig még küzdött vele, azután föladta és keservesen fölsóhajtott. — Hiszen néma — mondta Zúgószél komoran. — Még ha meg is akarná mondani az igazat, akkor sem tudná! Nem tud beszélni...
— De tudok.
Mindhárman meglepetten meredtek Beremre.
-Tudok beszélni-ismételte meg nyugodtan, köznyelven.. Szórakozottan dörzsölte a torkát, ahol barna bőrén élénkpirosan rajzolódtak ki Tanis ujjainak nyomai.
— Akkor miért tettél úgy, mintha nem tudnál? — kérdezte Tanis, súlyosan lihegve. Berem, még mindig a nyakát dörzsölve, fölnézett Tanisra. — Az emberek nem tesznek föl kérdéseket annak, aki nem tud beszélni...
Tanis nagy nehezen lecsillapodott és elgondolkodott a dolgon. Zúgószélre és Aranyholdra nézve látta, hogy a síkföldi fogvicsorítva rázza a fejét. Aranyhold csak könnyedén vállat vont. Végül Tanis maga alá húzott egy másik széket és leült Beremmel szemben. Látva, hogy a szék háttámlája törött és lötyög, óvatosan ereszkedett le rá. — Berem! — szólalt meg Tanis nyugodtan, elfojtva mardosó türelmetlenségét. — Lám, megszólaltál előttünk... ezek szerint a kérdéseinkre is válaszolsz?
Berem a fél-elfre emelte a szemét és bólintott.
— Miért? — kérdezte Tanis.
Berem megnyalta az ajkát és körülnézett. — Én... segítenetek kell... kijutnom innen... m...már nem bírom sokáig...
Tanis megborzongott.
— Veszélyben vagy? s mi, veszélyben vagyunk? Végül is, mi ez a hely?
— Nem tudom — motyogta Berem és tanácstalanul körülnézett. — Nem tudom, hol lehetünk. Csak annyit tudok, hogy nem bírom itt... Vissza kell mennem!
— Mi végre? A Sárkány Nagyurak vadásznak rád. Az egyik Nagyúr... — Tanis felköhögött, majd fojtott hangon folytatta: — Az egyikük azt mondta nekem, hogy te vagy a Sötétség Királynője győzelmének legfőbb kulcsa. Miért, Berem? Mid van, amit ők annyira akarnak? — Nem tudom! — kiáltotta Berem ökölbe szorított kézzel. — Csak annyit tudok, hogy vadásznak rám, én pedig menekülök előlük már... már évek óta! Nincs nyugalmam... nem pihenhetek meg!
— Mégis mióta? — kérdezte Tanis megértően. — Hány éve üldöznek?
— Évek óta! — mormolta Berem fojtott hangon. — Évek... nem tudom pontosan, mióta! — Fölsóhajtott és úgy tűnt, mindjárt visszamerül egykedvű nyugalmába. —
Háromszázhuszonkét éves vagyok, vagy huszonhárom, huszonnégy? —Megvonta a vállát. —A Királynő ezeknek az éveknek jó részében végig vadászott rám.
— Háromszázhuszonkettő! — kiáltott föl Aranyhold megrökönyödve. — De... de hiszen... ember vagy! Ez lehetetlen!
— Igen, ember vagyok — mondta Berem és kék szemét Aranyholdra szegezte. — És tudom, hogy ez lehetetlen. Meg is haltam... már sokszor. Ti is láttatok meghalni egyszer — fordult Tanis felé — Pax-Tharkasban. Azonnal fölismertelek, ahogy erre a hajóra léptetek. — Akkor haltál meg, amikor azok a sziklák rád zuhantak! — kiáltott föl Tanis. — De hiszen ott láttunk az esküvőn! Sturm és én...
— Igen, én is megláttalak benneteket... azért menekültem el... az újabb kérdések elöl. — Berem megrázta a fejét. Hogyan magyarázhattam volna meg nektek a túlélésemet?
Hiszen magam sem tudom, hogy lehetséges! Csak annyit tudok, hogy néha meghalok... azután élek megint. Útból és újból! — És a férfi a kezébe temette az arcát. — Egyetlen vágyam a nyugalom!
A fél-elf teljesen megzavarodott. A szakállát vakargatva bámult a férfira. Csaknem teljesen biztos volt benne, hogy hazudik. Ó, persze nem arról, hogy meghal, azután újra föltámad! Erről Tanis a saját szemével is meggyőződhetett. De tudta, hogy a Sötétség Királynője csaknem minden erejével, amit még a háború mellett bevethetett, ezt az embert keresteti... neki pedig tudnia kell, hogy miért!
— Berem, hogyan került az a smaragd... ööö... a testedbe?
— Nem tudom — válaszolta Berem alig hallhatóan. — Kezét öntudatlanul a melléhez emelte, mintha fájdalmai lennének. — Épp olyan része lett a testemnek, mint a csontjaim vagy a vérem. A... azt hiszem, ez hőz mindig vissza az életbe.
— És nem tudod eltávolítani? — kérdezte Aranyhold kedvesen, miközben letelepedett Berem mellé egy ülőpárnára és a karjára tette a kezét.
Berem hevesen megrázta a fejét, hősszú, szürke haja a szemébe hullott. — Már megpróbáltam — motyogta —, hányszor megpróbálkoztam vele, hogy kitépem! De ugyanezzel az erővel, akár a saját szívemet is megpróbálhattam volna kitépni!
Tanis összerázkódott és keservesen fölsóhajtott. Ez nem segít semmit! Még mindig fogalmuk sincs róla, hol lehetnek. Titokban abban reménykedett, hogy Berem talán megmondhatja. Tanis még egyszer végigfuttatta tekintetét furcsa környezetükön. Egy láthatóan ősi épület tágas csarnokában voltak. Sejtelmes fény világította meg, amely mintha a falakat tapétaként borító mohából áradt volna. A megviselt, rozoga bútorzat éppolyan öregnek látszott, mint maguk a falak, de minden jel szerint, valaha roppant értékes lehetett. A helyiségnek nem voltak ablakai és kívülről nem hallatszott be semmi. Azt sem sejtették mennyi ideje tartózkodhatnak ott. Az idő folyása összekuszálódott, csak néha szakították meg azzal, hogy ettek valamit a föllelhető különös növényekből és aludtak egyegy sort nyugtalanul.
Tanis Zúgószéllel földerítette az épületet, de nem talált semmiféle kijáratot, sem életnek bármi más jelét... már arra is gondolt, nem valami varázslat telepedett-e rájuk, amely megakadályozza, hogy kijussanak onnan... Bármikor indultak ugyanis földerítő útra, a szűk, homályosan megvilágított folyosók mindig ugyanabba a csarnokba vezették vissza éket.
Kevésre emlékeztek abból, ami azután történt velük, hogy a hajót elnyelte az örvény. Tanisnak rémlett, hogy hallotta a hajó fa testének recsegését. És sikoltásokat is hallőtt... látta, amint Caramont elsodorja egy hatalmas hullám. Visszaemlékezett Tika vörös hajára, amint ott lebeg a tenger vizében... azután a lánynak is nyoma veszett. Azután ott volt az a sárkány... és Kitiara... A sárkánykarmok-ejtette sebek most is ott sajogtak a karján. Azután újabb hullám következett... emlékezett rá, hogy visszatartja a levegőt, míg úgy nem érzi, hogy a tüdeje menten szétpattan. Emlékezett a gondolatra, hogy könnyű és szívesen látott lenne a halál, miközben kétségbeesetten kapaszkodott valami fadarab után. Emlékezett rá, hogy fölbukkan az örvénylő vízből, csak hogy megint alámerüljön... és tudta, hogy ez a vég!